Amikor elkezdtem a tengerparti városokról írni, még az volt a tervem, hogy emlékeimből szépen a jelen élményeibe váltok át, mert akkor Dél-Amerikába készültem. Ehelyett előbb szünet következett, most pedig áttérek ugyan a jelen, a nagyon is élénk és eseménydús jelen életem, illetve a közelmúlt élményeinek taglalásába, ezek azonban nem visznek majd messzi földrészekre, ugyanis várt utamról le kellett mondanom. Sokkal inkább a lélek tájain bolyongunk majd, s e bolyongások ugyanolyan távlatokat és különleges megéléseket jelentenek ezúttal, mint bármelyik egzotikus ország. Meg kellett tapasztalnom, hogy ha egy ennyire egészséges és jó kedélyű ember, mint alulírott, egyszer csak valamiféle rákfenével kezd el küzdeni, egészen sajátságos reakciókat vált ki a környezetéből és – most már ezt nyíltan és nyilvánosan be kell vallanom – saját magából is! Amikor a betegség váratlanul csap le a gyanútlan, addig makkegészséges emberre, felér egy világkatasztrófával. Az elején még reménykedsz: ez nem is lehet igaz. Csak gyorsan átvonuló múló állapot, amit mindjárt megoldasz akár te magad, ha nem, akkor az orvos, és ha egyik sem, marad még mindig a Sors vagy a Teremtő – mindenkinek a hite szerint –, és azt képzeled, máris élheted tovább az életed. Legalábbis így gondoltam én, mert így viszonyult más is. Bár egyre több kétellyel és aggodalommal, de még terveztem a jövőt, az utamat, a teendőimet. Még nem-beteg voltam. Mígnem a kilencedik napon óhatatlanul megjött az igazi felismerés. Mi az hogy megjött? Lesújtott rám. És muszáj volt tudomásul vennem, meg tudomásul venniük másoknak is (!), amikor elhomályosult a látásom. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ettől én a megelőző napokban is végig féltem, ettől csak az orvos nem félt, ami részben logikus, hisz nem az ő szeméről volt szó. Amikor tehát a bal szememmel már csak valamiféle ködön keresztül láttam a töredezett világot, a jobb meg ijedtében csak pislogott és szúrt, aztán az is elkezdett fájni; mikor már nem reagált sem fényre, sem atropinra, csak egy belenyomott injekcióra – s akkor is elsősorban azzal, hogy megpattant egy erecske, és az addig is vörös szemfehérjét most már igazi vér lepte el, melynek nyomai még mindig élénkpirosan díszítik a szemem –, akkor végre beállt a hivatalosan is elismert beteg-státusom, bármilyen nehezen vette tudomásul az orvos. És ott belül is azzá lettem. Illetve én már régóta rettegő, igaz beteg voltam, csak nem hittek nekem. És persze közben a felismeréseim is gyűltek. A legdöbbenetesebb az volt, mikor felfedeztem, hogy a beteg ember láthatatlanná válik. Így én is. Épp akkor, amikor a legtöbb figyelemre lenne szükségünk, amikor a legérzékenyebbek, a legelesettebbek vagyunk – hirtelen elveszítjük az egyéniségünket, a különálló személyiségünket és környezetünk érdeklődését. Azokét is, akiktől az egészségünk függ. Ez a legborzasztóbb. Egyszerűen nem jött, hogy elhiggyem, ami történik. És nagyon rosszul éreztem magam. Ott voltam, és ugyanúgy nem vettek észre, mint a bútorokat, amelyeket kikerülnek, az ablakokat, amiken átnéznek minden érdeklődés nélkül, vagy a felmosórongyot, amivel épp nem akarnak semmit feltörölni. Egy szemmé degradálódtam, amely sokáig nem is váltott ki különösebb érdeklődést. Inkább kissé zavaró volt. Mintha próbáltak volna szabadulni tőle. És annak sem volt semmi jelentősége, hogy ez a fájó, vörös, fényérzékeny, szúró szem hozzám tartozik. Mondtam: megszűntem létezni. Láthatatlanság-érzésemet erősítették azok az ismerőseim, akikkel találkoztam az úton, és bár a szemem dagadt volt és bevérzett, szemüveg és smink nélkül (vagyis eléggé szokatlan küllemmel, azaz semmi sem takarta vagy szépítette az állapotomat), mégis, a szokott dicséreteket öntötték rám: egyszerűen nem láttak engem. Ennyire nem látjuk egymást! – tetszik érteni? Mint ahogyan közeli, nagyon közeli ismerősöknek – szinte-barátoknak –, akik olvasták az írásaimat, amelyekből kiderült, hogy komoly baj van/volt a szememmel, nem jutott eszébe, hogy megkérdezzék, hogy vagyok, mi történt velem? Furcsa érzés, különleges tapasztalat volt. Nem hittem volna, hogy valaha lesz ilyenben részem. Lett... Ezek után, mikor végre a helyes diagnózis kiderült és a megfelelő kezelés is elkezdődött, kellő stílusérzékkel, a beteg szememmel kapcsolatban igyekeztem a megfelelő kérdéseket feltenni és meg is válaszolni azokat. A legfontosabb kérdés az volt, hogy mit akart üzenni a testem? Mert hát a baj okát mai napig sem tudjuk, a vizsgálatokat rendületlenül folytatjuk újabb és újabb szakorvosok lelkes és hozzáértő segédletével. Ezért mögöttes értelmet és magyarázatot keresünk. Tudjuk, hogy a testünk sok mindenre programozott. De valószínűleg az agyunk és a lelkünk az úr. A lelkünk meg… a lelkünk sokszor teljesen váratlan dolgokat művel. Pontosabban a lelkünk gyakran a testünkön keresztül jelzi, hogy ő most valamit szeretne. Talán meg kell érteni és meg kell szívlelni a szavát. De ez mind értelmezés, hit, fantázia, tudományos iskola vagy világfelfogás kérdése. Ilyenkor derül ki, mi mindent nem tudunk. És mi minden csak azért létezik, mert mi olyan világot alkottunk magunknak, amelyben a valóság ilyen. Eszerint – ha jól értettem – a saját lelkem azt üzente, hogy még a legkedvesebb tevékenység, a sok-sok öröm, a rengeteg élmény, a kedvvel vállalt és örömmel teljesített feladat és munka, a sikerek, a nagy találkozások nemcsak feltöltődést, hanem stresszt, fáradtságot, energiaelszívást is jelentenek. Hogy nagyon el lehet fáradni úgy, hogy észre sem veszed. Hogy nem lehet büntetlenül egy évben többször is, hetekre, előre- és visszaállítani a biológiai órát, akár 5-6 órával is, és úgy járni-kelni félig kialvatlanul a világot. Hogy a sok újdonság, az állandó információszerzés és -feldolgozás, a nagy szellemi, esztétikai élmények néha jobban megterhelik a testet-lelket, mint a legnehezebb kemény fizikai munka, a gondolatok, elképzelések, élmények szép formába öntése és átadása pedig sokszor megerőltetőbb a hegymászásnál. És valószínűleg igazuk van azoknak, akik sokszor aggódva kérdezték, hogyan bírom elviselni a rengeteg emberi nyomorúságot, bajt, lelki nyavalyát, panaszt, amit rám öntenek a páciensek nap mint nap, meg az elmeosztály sajátos, megterhelő világát? Hogy miből töltekezem, amikor segítvén a hozzám fordulókon ez a tevékenység elszívja az energiám, kiüríti a lelkem, elhasználja a személyiségem? És én lelkesen válaszoltam, hogy ez a munka magában hordozza jutalmát. Talán tévedtem. Talán pattanásig feszítettem a lelkem húrjait. Albert Ildikó