Mindannyiunk életében vannak meghatározó dallamok, amelyek bármikor képesek megfakult emlékeket újjáéleszteni bennünk. Elég, ha csak pár sort hallunk meg abból a bizonyos verzéből, máris megtapasztaljuk, hogy az időutazás igenis lehetséges. Ilyenkor ugyanis egy szempillantás alatt átsiklunk az éveken, évtizedeken és mosolyogva konstatáljuk, hogy milyen rég is volt, amikor először meghallottuk, dúdoltuk, énekeltük azt a bizonyos dalt. S amit a leggyakrabban átélünk ilyenkor, az a felismerés, hogy két dúdolás között mennyire megváltozott az életünk. Nem meglepő hát, hogy ilyenkor könnyen jegyet váltunk a nosztalgiavonatra, amely csak akkor áll meg, amikor azt mi akarjuk. Nekem például mostanában elég gyakran jut eszembe a Quimby ma talán leginkább húsbavágó alkotása, az Unom című dal. De nem feltétlenül azért, mert újból előtörni kívánkozik belőlem a mindent kritizáló és semmibe vevő kamasz énem, sokkal inkább a jelen helyzet kilátástalansága okozza ezt. S habár ma is megmosolyogtatnak a dalszöveg bizonyos részei, amelyeket most nem kívánok idézni, valahogy a következő sorok komorabb hatással bírnak, mint valaha: „…Unom a káoszt, unom a rendet, unom a zajt, unom a csendet.” A lassan kétévnyi bizonytalanság, a katasztrofális járványkezelés, a politikusok egymásra mutogatása, az önmaguk paródiájává vált korlátozó intézkedések csodálatos életérzést hoztak létre a társadalomban. Ez pedig a teljes érdektelenség. Mert a valóság az, hogy már nem félünk, egyszerűen csak meguntuk ezt a létállapotot. A többség nem azért igényli az oltást, hogy a „védjük meg szeretteinket” címszó alatt cselekedjen, hanem azért, hogy elmehessen kocsmába, vendéglőbe, plázába. Jól látszik, hogy mindenki megunta a folyton ismétlődő mantrákat, a társadalmi felelősségvállalás rég elveszítette a súlyát, s a napi négyszáz haláleset már régóta nem üti meg az ingerküszöbünket. Miért is tenné? Most már ott tartunk, hogy semmiben sem bízunk, de azért belájkoljuk Rózsi néni kommentjét, amelyben csupa nagybetűvel és ékezetek nélkül hangsúlyozza a káposzta életmentő hatásait. Mondjuk, mások a lótrágyára esküsznek. Szóval, azon gondolkodtam, hogy a Quimby igazán újraírhatná az említett dalszöveget a jelenlegi körülményeket figyelembe véve. Még ötletem is van hozzá: „...Unom a maszkot, unom a járványt, unom a gyógyszert, unom az oltást, unom a kommenteket, unom a statisztikát, a kigyúlt kórházakat, de nem a Bill Gates-teóriát”. Túl sok? Lehet alakítani rajta. Kár, hogy az elmúlt hónapok elhibázott intézkedéseit nem lehet a DELETE gombbal finomhangolni.

Fazakas Bea