borús égbolt
enyhe havazás
Ünnep után, boldogságnap előtt
Közeleg a boldogság világnapja. Március 20-át nem is olyan rég, mindössze tíz évvel ezelőtt jelölte meg az Egyesült Nemzetek Szervezete olyan napként, amivel arra kívánják ráirányítani a figyelmet, hogy az emberi lét célja a boldogság keresése. Ráadásul az ENSZ azóta évente jelentést is kiad arról, hogy a világ országai hogyan állnak a boldogsággal. Ami ugyebár eléggé illékony és megfoghatatlan fogalom, de azért találtak olyan mutatókat, amelyek rendszerbe foglalva képesek leírni, hogy úgy általában mennyire boldog egy társadalom. Az egyik az országok GDP-je, de a várható élettartam, az egészségügyi és oktatási rendszer, a szociális háló milyensége, a korrupció mértéke, a szabadság és méltányosság érvényesülése is fontos. A lista 149 országot foglal magában, és Románia a 46. helyen állt. Kitalálhatják, a rangsort az északi országok vezetik, sőt, Finnország már többedik éve viseli a legboldogabb ország címet. Hiába zord az éghajlata, és sok van sötét napból Izlandon, mégis második helyen szerepel a jelentésben, aztán jön Dánia. A lista boldogtalanabb végén az elmúlt évben Afganisztán állt. Kíváncsian várom az idei jelentést is…
Bizonyára sokkal nagyobb eséllyel lehet boldognak lenni és boldogulni egy boldog országban. De mi van a mi boldogságunkkal? Ez igenis komoly kérdés, mert tény, hogy a boldogságnak, kiegyensúlyozottságnak egészségvédő hatása is van, az öröm jelentősen hozzájárul a mentális, pszichés egészség fenntartásához.
Pár nappal a világnap előtt akár minden este készíthetnénk egy leltárt, hogy aznap éltünk-e meg boldog pillanatokat, mi adott örömet. Mert gyakran az van, hogy a zsúfolt hétköznapok, a vélt vagy valós feladatok kiszorítják az életünkből azokat a perceket, tevékenységeket, amelyek örömet szereznének, ha hagynánk. Futunk és pörgünk, idegeskedünk meg aggódunk a magunk és mások baján, pletykálunk és kommentelünk, felkavaró videókat nézünk és ülünk a tévé előtt, csak épp a boldogság kereséséről feledkezünk meg.
Kérdezzük hát meg magunktól: tudjuk-e még, hogy mi tesz, mi tenne boldoggá? Van-e, s ha igen, mi az akadálya annak, hogy akár naponta örömteli pillanatokat iktassunk be az életünkbe? Melyek azok a dolgok, amelyeket valamikor szívesen, élvezettel csináltunk, de kikoptak az életünkből? Vajon nem lehetne visszalopni ezeket?
Azért legyünk kedvesek magunkkal, mert csak azért is alapon, másokat eltiporva nehéz boldogságot elérni, de készen sem hull az ölünkbe az öröm, azt észre is kell venni. Nem is megvásárolható, legfeljebb csak ideig-óráig villanyoz fel egy-egy újabb tárgy, amit birtoklunk, de boldogsághormon-túltengést biztos nem okoz…
A „mindig mosolyogj, légy hálás mindenért” mantra sem biztos, hogy elvezet és bent tart a boldogság állapotában. Mert vannak nehézségek, veszteségek, és vannak düheink, bánatunk, lehetünk csalódottak és irigyek, lehangoltak és nyűgösek is. A „kellemetlen” érzések önmagunk elől való letagadása, elrejtése, elfojtása nem biztos, hogy hosszú távon jót tesz velünk és környezetünkkel, mert egyszer csak kitörhet, mint a vulkán. Sőt, igazából ezek mellett tudjuk igazán értékelni egy örömteli pillanat fényét, melegét, annak az érzését, hogy jó helyen és jól vagyunk, és mégis szép a világ. Na meg az érzelmek egész skálája kell ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk a kihívásokhoz, és tudjunk küzdeni, ha kell.
Szükségünk van a boldogságra, az örömre is. Írjuk fel magunknak, tegyük be a teendők közé. Boldogság, gyere haza…
Asztalos Ágnes
