borús égbolt
Ünnep után
Vagy fogalmazzunk még pontosabban: ünnepek után. Nagyon hosszúnak tűnt ismét ez a három nap. Nem tudom, más hogy van ezzel, de én az utóbbi hónapokban berekesztettem magam valami karanténféleségbe, ahogy azt elvárták a hatóságok. Alig-alig merem el- és kiereszteni magam. Elzárkóztam, miközben igyekeztem úgy viselkedni, mintha nem lenne semmi különösebb bajom. Mint a beteg, aki makkegészségesnek mutatkozva megjátssza, hogy semmi baja. Mint az, aki nyugtatni szeretné a környezetét, hogy megsérült ugyan, de a sebe nem végzetes… Valószínű, mások is így tesznek, és így viselkednek, mint jómagam. Talán a nagyobb rendszerek, az államok, az államszövetségek is tagadják, hogy végzetes döfést kaptak volna. Talán mindannyian befelé vérzünk, és bármelyik pillanatban összerogyhatunk. Meglehet. De azért reménykedjünk.
Az ünnepről annyit, hogy nem volt. Nem lehetett igazi. Megnéztem legalább három felekezet istentiszteletei – a római katolikus, a református és az unitárius – televíziós és világhálós közvetítéseit. És vártam a Szentlélek kiáradását. Közben – az eső szüneteiben – beüzemeltem az orosz gyártású benzines fűkaszámat, amelyet két hete vásároltam. Alaposan megnézegettem a szerkezetét, tanulmányoztam a használati utasítását. Rájöttem, hogy valóban oroszok rakták össze, de ahogy bennebb és bennebb haladtam a belsejébe, mindjárt feltűnt, hogy a motor japán, de több dél-koreai és kínai darabja van, s talán egy-két csavar benne akár német gyártású is lehet. Az egykori ipari nagyágyúk és zászlóshajók már rég kiszervezték a munkát más fertályokba, s ami a klasszikus helyszíneken zajlik, az csak marketing, irodagazdálkodás. Többnyire. A gépezet kiválóan működött. Megjártam vele a kerteket. A végén az előírások szerint megtakarítottam, letörülgettem, és felakasztottam a számára kijelölt helyre a csűrben. Mert sokszor kell majd onnan levenni, ha a fénkővel és verítékkel működő egy- vagy kétmankós hagyományos szerszámot már képtelen vagyok kezelni. Ez van. Így, innen haladunk tovább a következő hét végén. Majd aztán később is.
A gyermeknap, az gyermeknap. Tegnap volt. Nekem ma már csak távoli valami. Annyit érzékeltem, hogy munkaszünet a hétfő. Jobban és másképp kell dolgoznom. Kint csend. Még csendesebb, mint az immár megszokott és zárolt hétköznapokon. És vigasztalanul esik. Majd akkor lesz vidám gyermekünnep nálunk, ha kiszabadulunk a vírus fogságából, talán, ha, majd, egyszer, s ha lesznek unokák. Amúgy addig szürke és lehangolt. De így is jó.
Ha jobban figyeltünk, akkor még feltűnt, hogy pünkösd előtt azok is ünnepeltek, kivonultak, akik képesek imával és szenteltvízzel, hazugsággal sértegetni minket nagy megemlékezéseik közepette, s az sem baj, ha üres vagy éppen másé a telek, ahol a kisajátított emlékek helye. Mert ez annyira „szent” dolog, hogy nem kell hozzá sem maszk, sem paragrafus. Csak úgy dagad, deged a kebel a mindent elsöprő érzelemtől a nemzeti vállszalag alatt. Vajon miféle elégtétel fogan a lelkekben, ha ádázul valakik ellen fogalmazódnak az álszent és ferde cirádák? Megfogan? Odafent meghallgatja az Úr? Vagy le sem pöki őket? Esetleg mindennél többet ér a szennyesen „csinált” ön- és népámítás?
Volt két közszereplői születésnap. Csütörtökön a jó Orban születése napját tartották szűk körben a Dâmboviţa partján. Mivel a regnáló liberálisok és a népszolgák munkahelye a kormányépület, ahajt egyet koccintottak Ludovic egészségére. Faltak is hozzá valamit. És kedélyesen beszélgetve, cigarettázgatva, szivarfüstöt bodorítva közben végezték nehéz munkájukat, hiszen vállaikon a népért vállalt felelősség sokmázsás súlya. Miközben előkészítették azt a rendeletet, hogy a közember csak foglalást követően, személyi adatainak közzétételével ülhet ki egy kocsmai teraszra. Mivel ama dolgozószobából nemcsak a cifra virzsínia füstje szivárgott ki, hanem egy fotográfia is – mert az a fránya ellenzék nem bír magával, ugye, a pészédé –, az uraknak és a társaságukban levő úri hölgynek, az egész kis kompániának fizetnie kellett. A félig-székely miniszterelnök büszkén rótta le, amit rá kivetettek… A rossz Orbán, Viktor hat nappal fiatalabb a bukaresti kollégájánál, de ő is a miénk, valamelyest erdélyi gyökérzetű felmenőkkel. Nem tudom, hogy volt-e bulizás a budai Várban. Lehet. Ha volt, akkor erősen csendes volt. Ha valakinek mégis a nyakába vetettek egy csikket odafentről, netán sörösbádogot, szóljon. Nyugodtan. Mondja csak. Hátha a rossz Orbánt is megbírságolják a jó magyarok…
Hadd legyen még egy kanyar a jelen betűfutamban… Ha az országban, ehelyt, ahol élünk, mindenki beismerné, hogy megsértette a kijárási tilalmat, a közegészségügyi előírásokat, és befizetne koponyánként ezer lejt, az mire lenne elég?... Hány millió román állampolgár van?... Mondjuk huszonegymillió. A bírságból befolyt összeg huszonegymilliárd lej lenne. Én a magam eszétől odaadnám. De csak akkor, ha tudnám, hogy visszakerül a megyei büdzsébe. Vajon alkotmányba ütköző lenne, ha így látnánk hozzá, saját hajunktól fogvást kiemelni magunkat a járvány és következményei mocsarából? Valaki szakértő végezhetne egy számítást!
Simó Márton
.jpg)
