borús égbolt
Ünnep, kicsit másképp
Valahogy itthon, a Kárpát-medencében az elmúlt évtizedekben hozzászoktunk, hozzászoktattak bennünket ahhoz, hogy dáridóval, miccsel, flekkennel, csapolt sörrel ünnepeljünk. Ez volt a trendi nem csupán a falu-, hanem a városnapokon is, minden magyar lakta településen. Noha a kilencvenes évek elején – amikor megengedték, hogy nyilvánosan is ünnepelhessünk – megvolt a fílingje, hangulata ezeknek a füstszagú délutánoknak, estéknek, éjszakáknak, de húsz év alatt megtelt a tüdőnk, a lelkünk füsttel, s valami szebbre, igazabbra kezdtünk vágyni az olcsó sör szagánál.
Tavaly Budapesten ábrándultam ki végképp az ünnepből, amikor a tűzijátékra várva a Duna-parton lépten-nyomon belebotlottam a bóvlit árusító romákba, a minden higiéniát nélkülöző lacikonyhákba, és rettenetesen zavart a gyerekek kezében villogó Dart Vader-kard, a cigánylányok fején világító ördögszarvacska. Valahogy nem passzolt nemzeti ünnepünkhöz, kiábrándító és szomorú látvány volt, és hiába lőttek fel az égre több millió csillagocskát, nem tudtak ráhangolni az ünnepre. Mert az ünnepnek tisztának kell lennie, titka, hogy mélysége, tartalma, jelentősége legyen, és aki ezt át tudja élni, csak az képes ünnepelni. Régen – amikor még igazi hittel élték a hétköznapokat – ünnepnapokkor a férfiak megborotválkoztak és felvették ünneplőruhájukat, s hiszem, hogy lélekben is felkészültek az eseményre. A nők pedig különleges, nem hétköznapi ételeket tettek az asztalra.
Idén Székelyudvarhelyen igazi ünnepet teremtettek a város vezetői. Ez alkalommal nem a testet, hanem a lelket táplálták: népzenével, komolyzenével és szép szavakkal, civilizált körülmények között. Hiszem, hogy aki ott volt, érezte a különbséget. Összeért mindannyiunk lelke, az összetartozás hitében újra meggyőződhettünk arról, hogy jó helyen születtünk, itt a helyünk. Ezt kellene megerősítse bennünk minden nemzeti ünnep.
Nagyálmos Ildikó
.jpg)
.jpg)
