tiszta égbolt
kevés felhő
Um-pa, um-pa
Tegnapelőtt láttam egy tubát, pontosan Tuba Tóbiást, aki ki szeretett volna törni az egyhangú um-pa, um-pa világából, s velem együtt még több száz gyerek és felnőtt érzett együtt a zenekar legmélyebb hangú rézfúvósával, akinek nem adatott meg, hogy szép dallamokat játsszon, csupán a basszust biztosította – igen a basszust, ezen is nevettek egy sort a gyerekek…
De térjünk vissza Tuba Tóbiáshoz. Mivel nem járok gyermekelőadásokra, igencsak meglepett a Szakszervezetek Művelődési Házának jegypénztára előtt kígyózó sor, ahogy a benti zsibongás is – gyermekkorom bábelőadásait juttatta eszembe. Aztán amikor bevonultak a fellépők – a Csíki Kamarazenekar, a Georgius Kamarazenekar és a Bon Bon Matiné – előre örültem, hogy ilyen sok gyerek fog úgy hazamenni, hogy látott és hallott valódi hangszereket, igazi zenekart. Mert bármennyire is zeneszerető egy család, minden hangszerből még sincs otthon, ahogy a zenetanárnak sem. Arról nem is beszélve, hogy mégiscsak másképp szólnak így együtt, különösen a tubával.
De még a zenei nevelésen túl is tanulságos volt a történet, hiszen ki nem érezné néha úgy, hogy értelmetlen, unalmas a munkája: az újságíró is folyton csak ugyanazokat a betűket, szavakat írja le sorba, a pénztáros csak a vonalkódokat olvassa be, a kőműves a téglákat rakja egymásra, a pincér csak hordja-hordja a tányérokat, míg az autómosóban csak sikálnak.
Gyermekkoromban valahányszor beleuntam egy-egy tevékenységbe, mindig azt mondták, kezdjem elölről, s most Tuba Tóbiás is ezt tette, egy kis kikapcsolódás, kalandozás után az állatkertben és a cirkuszban vidáman tért vissza az um-pa, um-pához, én meg a billentyűzethez…
Háromszéki Eszter
_cm.JPG)