szórványos felhőzet
borús égbolt
tiszta égbolt
Ülünk, ülésezünk
Nehogy már úgy tessék elképzelni a Prefektusi Kollégiumot, mint valami vidám, derűben-borúban összekovácsolódott társaságot, amely vasárnap este, visszaérkezés után egymást ugratva pakolgatja az otthonról hozott finomságokat, és ha végre elment aludni vagy meccset nézni a pedellus, valahonnan mindig előkerül egy üveg dugi vörösbor, vagy legrosszabb esetben is el lehet szalajtani a kisebbeket a sarkiba sörért. Nem, ez nyilván nem ilyen kolesz, hanem sokkal mogorvább, merevebb és unalmasabb tanácskozó testület, az illetékes jogkörrel rendelkező személyek egy bizottsága, amely a megyeházán kénytelen összegyűlni kb. havonta egyszer. Ott aztán a megyeispán – aki nem álmos, és nem érdekli a meccs – jelenlétében a különböző intézmények vezetői jelentést tesznek munkájukról, statisztikákat mutatnak be, néha felvetnek problémákat, amelyekkel szembesülnek – olyan röviden és szárazon, ahogy csak lehet, mert egyrészt lenne fontosabb dolguk is, másrészt az egész jobbára csak egy formális találkozás, amelyre azért van szükség, mert.
Néha azért érdekes dolgok is elhangzanak, ilyenkor a meditáló újságírók megbökik egymást, vagy kedvesen felemelik azt, aki a földre esett. A tegnapi prefektusi kollégiumi ülésen is voltak érdekességek, írtunk is egy cikket a fórumról, ahogy rendszerint tesszük azt, mert. Előrebocsátom, nem vettem részt személyesen az ülésen, mivel egyrészt egy újságíró kollégát delegáltunk, aki a múlt héten véletlenül leverte a virágvázát a szerkesztőségi asztalról, másrészt épp akkor idős néniknek segítettem átkelni az úttesten. De az erről szóló beszámolókban és a prefektusi kollégium tegnapi ülésével kapcsolatos dokumentumokban leltem figyelemre méltót, ott van mindjárt a vámhivatal vezetőjének jelentése, igaz, abból első blikkre csak annyi ragadt meg bennem, hogy tavaly egy rakat varrótűt importáltunk Kínából, meg hogy hárman próbáltak postai küldeményben fegyveralkatrészeket célba juttatni – nyilván ímélben nem lehetett. Meghívottként jelen volt a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, arról beszélt, hogy ellenőrzések során vegzálják a gyermekvédelmi központok konyháit, modernebb felszerelést követelve – amire ők is szívesen sort kerítenének, rögtön azután, hogy már nem jelent gondot a nehéz sorsú gyermekek napi élelmezése. Ennél egy fokkal izgalmasabb volt a megyei rendőrfőnök felszólalása a román nemzeti trikolór közintézményekre való kitűzéséről. Ez nem feltétlenül azért érdekes, mert arról szól, hogy az ország zászlaját kötelező módon ki kell tűzni a közintézmények székházaira – ezt eddig is tudtam –, hanem mert tegnapig komolyan azt hittem, hogy lehetetlen egyazon kisdolgozatban összehozni Francis Fukuyama nevét Tudor Vladimirescuéval – hát nem. Sőt, olyan univerzális gondolatokat is sikerült megfogalmazni, hogyaszongya „a nemzeti érzés megélése szempontjából a zászló az a szimbólum, amely emlékeztet elődeink azon törekvéseire, hogy egy jobb jövőt építsenek az e földön élőknek, mindenekelőtt a jövő generációknak”. Amivel csak egyetérteni lehet.
E föld lakóival – és mindenekelőtt a jövő generációkkal – némileg konkrétabban azonban a megyei önkormányzat beruházási irodájának vezetője foglalkozott, bár szomorkás jelentésének kvantifikálhatatlan köze volt a lobogók fennköltségéhez. Azért mondott számokat: főleg arról, hogy lassan nem lesz kibe (kivel, kinek) beruházni, mert az utóbbi húsz évben csak tíz százalékkal csökkent ugyan a megye lakossága, de a 0–19 év közötti lakosok száma felére fogyott, miközben az itt maradtak negyede nyugdíjas. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek minden tekintetben valós számok – de ha valaki hajlandó velük hármasszabályt játszani, azért eléggé elfancsalodik az eredményen. Ahhoz, hogy a fiatalok itthon maradjanak, állítólag jobban fizető munkahelyekre lenne szükség és élhetőbb környezetre, ergo befektetésekre: a humán erőforrás képzésébe (tehát szakemberek „előállításába”), az infrastruktúrába (itt valami autópályát emlegetett, ami gondolom, nyelvbotlás volt), ipari parkok kialakításába (szerintem ez is), kedvezményeket kellene adni a befektetőknek, illetve a megyén kívülről (külföldről) kellene ide vonzani őket. Mondtam már, hogy a Prefektusi Kollégium ülése nem egy Oscar-díj-átadó, de ez akkor is szürke felsorolás. Az, hogy nagyobb fizetések kellenének, legalább akkora evidencia, mint hogy nincsenek – nem kell ezért Csíkszeredát Bernnel összehasonlítani, elég csak Bukaresttel, és már akkor is orrba vágó a különbség, és az is marad, amíg elég sokan meg nem unják a remekül működő decentralizációt. A humán erőforrás képzése nyilván fontos, és az utóbbi időben a szakoktatás terén látszik némi elmozdulás – de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy ha kinézek az ablakon, egy egyetemet látok Csíkszereda főterén. Az infrastruktúra fejletlenségével már nem lehet sokáig érvelni – ha elkacagjuk az autópályát és a repülőteret, az az igazság, hogy a megye, városi és falusi környezetben egyaránt, mára viszonylag fejlett infrastruktúrával rendelkezik. Az ipari parkokat, zöld vagy barnamezős beruházásokat szerintem hagyjuk, tőlem tizenöt perc sétára kettő is van a város két kijáratánál, romhalmaz mindegyik, nemhogy hasznosítani, még lebontani sem tudtuk őket – talán a filmiparnak lehetnének hasznára, zombis sorozatokhoz. Ami a befektetőknek kínált – önkormányzati – kedvezményeket illeti: számos Hargita megyei befektető a valóságban kényszervállalkozó, kínlódik, mert hát muszáj. Aki meg nem, az máshol fizet adót. A külföldi befektetők ide csalogatásáról pedig: tegyük a szívünket a kezünkre – aki számottevő tőkével rendelkezik, azt többnyire nem Székelyföld e szegletében kívánja befektetni. Ha pedig néhanapján kerül is ilyen, azt mi magunk ebrudaljuk ki, hacsak nem esküszik, hogy fenyőgally-illatú jógamatracokat gyárt angyalok szárnyhajlatából hullott pihékből, alkalmazza az Ezer Székely Lány mindegyik résztvevőjét, és fizet is, mint a katonatiszt. Mert egyébként nyílik a bicska: nehogy már a beste idegen vágja le az erdőnket, turkálja össze a hegyünket, mérgezze a patakunkat. Ezeket magunk is meg tudjuk oldani, miközben például az, hogy legyen egy hely, ahová a saját szemetünket szállítjuk, és ott szakszerűen tároljuk, majdnem évtizedes vajúdásba került.
Van, amin elmélázni. Gyűléstermekben és azokon kívül.
Burus János Botond
