Hogyan értelmezi a járványügyi korlátozásokat egy szellemileg sérült személy? Milyen hatása van a vesztegzárnak egy gondozó központban? Miért nem lehet az online térbe költöztetni a betegápolást? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a csíkszépvízi ápoló és gondozó központban, ahol az ott élőkkel és az ott dolgozókkal beszélgettünk. Tárt karokkal fogadtak bennünket, amikor beléptünk a csíkszépvízi ápoló és gondozó központ kapuján. Már az udvaron üdvözöltek bennünket a lakók, akik közül többen épp a reggeli kávéjukat szürcsölgették a teraszon. Az ekkor tapasztalt nyugalom és csend nem tartott sokáig, hiszen pár perc leforgása alatt kíváncsi szemek sokasága tűnt fel a folyóson. Voltak, akik gyanúsan kémleltek minket, betolakodókat, mások ismétlődő rikkantásokkal tudatták, jó, hogy jöttünk. Ebben a felfokozott hangulatban kopogtam be Pătraşcu János intézményigazgató irodájába, aki épp a szokásos heti megbeszélésre készült. – Foglaljon csak helyet… – invitált be, ügyet sem vetve a folyosón felsorakozott kíváncsiskodókkal. – Nálunk mindig élet van, tudja. Jelenleg is negyvennyolc beutaltunk van, és rendszerint teljes kapacitással működünk egész évben – közölte tárgyilagosan. Mint kiderült, a központban ellátottak nagy része mentális betegséggel, mások fizikai fogyatékossággal küzdenek és negyvennégy alkalmazott – beleértve a vezetőséget is – dolgozik mindennap azon, hogy az itt lakók élete könnyebb, elviselhetőbb legyen. A megszokott rutin azonban felborult az elmúlt évben, a világjárvány mély nyomot hagyott az itt lakók és a dolgozók életében is. A betegekért dolgozni a betegség árnyékában A korlátozó intézkedések okozták számukra a legnagyobb galibát. – Tavaly márciusban teljesen bezártuk az intézményt. Az éppen aktuális katonai rendeletek alapján a dolgozókkal munkahelyi, illetve otthoni elkülönítésben vonultunk. Visszagondolva teljesen alaptalan volt mindez, hiszen akkoriban egyetlen Covid-19-fertőzést sem jelentettek Hargita megyében – emlékezett vissza Pătraşcu János, aki nehezményezte, hogy a kormány azóta sem térítette meg a munkahelyi elkülönítés költségeit. Miközben a járványhelyzet okozta nehézségekről beszélt, az intézményvezető egyre komorabbá vált. Amikor pedig beavatott a legnehezebb, vagyis a tavaly október-novemberi időszak részleteibe, megértettem, hogy pontosan miért. – Két hullámban jutott be a fertőzés az intézménybe. Összesen harmincnyolc ellátott és tizenöt alkalmazott kapta el a betegséget, ami végül egy halálos áldozatot is követelt. Nagyon nehéz időszak volt ez mindenkinek, a teljes elszigeteltség, a védőfelszerelések mindennapi használata és a bizonyos épületrészek lezárása mind hozzájárult ahhoz, hogy csak nagyon nehezen tudtuk feldolgozni a történteket – avatott be az igazgató. Miközben hallgattam, felmerült bennem a kérdés, hogy mégis miként lehet elmagyarázni egy értelmileg sérült embernek, hogy mit jelent a karantén? A válasz szinte azonnal érkezett. – A szellemi sérültek nem értik a vesztegzár fogalmat. Rengeteget kellett foglalkozni velük addig, amíg valamennyire felfogták a helyzetet. Sokan figyelték a híreket, látták a különböző csatornákon, hogy emberek halnak meg, és így kialakult bennük egy érzés, amit megmagyarázni nem tudtak ugyan, de mégis tisztában voltak azzal, hogy valami baj van, és ha nem tartják be az utasításokat, veszélybe kerülnek – ecsetelte Pătraşcu János, aki megjegyezte: ebben az időszakban naponta kérdezgették a beutaltak, hogy mikor lesz már vége a korlátozásoknak. [caption id="attachment_122341" align="aligncenter" width="2560"] Ebédre várva. Végre felszabadultabban étkezhetnek a szépvízi gondozó központban[/caption] Lehet minden a régi? Beszélgetésünk végéhez közeledve a csíkszépvízi ápoló és gondozó központ vezetője leszögezte: azok után, amit a tavaly átéltek, egy percig sem volt kérdés a beutaltak számára, hogy igényelik-e az oltást. Azoknak a személyeknek az esetében, akik fogyatékosságukból adódóan döntésképtelenek, a kinevezett gyám kérvényezte a vakcinát. – Nem akarunk még egy olyan évet, mint a tavalyi. Az a helyzet, hogy sok mindent lehet az online térbe költöztetni, de a betegápolást nem ilyen. Telegondozás nem létezik – jelentette ki. Mivel a megbeszélt gyűlésről már egy ideje késében volt, Pătraşcu Jánosnak el kellett sietnie, így visszatértem a folyosóra. A korábban tapasztalt nyüzsgés alábbhagyott, éreztem, hogy már nem számítok akkora kuriózumnak, így bátran bekukucskáltam a különböző termekbe. Ekkor találkoztam Székely Csabával, a beutaltak képviselőjével. A klubhelyiségben foglaltunk helyet, ahol javában folytak a különböző fejlesztő tevékenységek. – Milyen csend van itt… – jegyeztem meg, ahogy körbenéztem, ekkor Székely Csaba figyelmeztetett: bármikor megtörheti az idilli pillanatot a jelenlévők önkéntelen kiáltozása, éneke. – Tudja, nem egyszerű ez. Az ittlévők közül sokan egyáltalán nem fogják fel, mi történik a környezetükben, de amikor karanténba kerültünk, mindenki félt. Én szerencsés voltam, mert nem kaptam el a betegséget, pedig a szobatársaim megfertőződtek – emlékezett vissza a beutaltak képviselője. – Képzelje, volt itt egy hölgy, aki helyettesítőnek volt felvéve a karanténos időszakra, és egyszer sem láttuk az arcát. Itt volt velünk hetekig, de azt se tudtuk, ki az. Mondtam is neki a vesztegzár végén, hogy bár most vegye le a maszkot, ha az utcán meglátom, ismerjem meg – mondta nevetve Székely Csab. Hozzáfűzte: az elmúlt hónapok történései rányomták a bélyeget a mostani hangulatra is. Kiemelte: a folyamatos elzártság miatt úgy érzi, egyre nehezebb kapcsolatot teremteni másokkal, és érződik egyfajta általános tartózkodás. – Az a baj, hogy a sok várakozásban elfelejtettük azt is, hogy miben reménykedjünk. Nehéz várni valami jobbra, arra, hogy minden a régi legyen – sóhajtott. Négy fal között a világ A fent említett előrejelzések nem következtek be, így hangoskodások nélkül zárult a beszélgetésünk, amely után kíváncsi lettem, hogy mások is így vélekednek-e a járvány utáni légkörről. A gyimesfelsőloki Jánó Istvánt szólítottam meg, aki a folyosón ténykedett, kerekes székes barátját segítette. – Jó itt most is, régebb is az volt – zárta rövidre a gondolatmenetet, ám nem hagytam magam. Addig faggattam, amíg végül elmondta: a járvány valóban megnehezítette a mindennapokat, hiszen sok minden tilos lett, ami azelőtt magától értetődő volt. – Voltak „naccságák”, akik kimentek s vásároltak nekünk. Meg kellett értsük, hogy a vírust nem ők találták ki, s mi idebent maradtunk – összegezte a tapasztalatokat Jánó István. Jókedvvel mesélt a mostani és az akkori körülményekről is. Elmondta: nincs oka panaszra, jó emberek veszik körül, és így mindenen túl lehet jutni. Az ápoló és gondozó központban tett látogatásunk végéhez közeledve Molnár Fülöp szociális munkás mesélt az elmúlt hónapok tapasztalatairól. Leszögezte: amikor a beutaltak a négy fal közé kényszerültek, megpróbálták behozni a világot a szobáikba és különböző tevékenységeket találtak ki számukra. – Fontos megemlíteni, hogy ezek az emberek egészségügyi szempontból alapból korlátok között élnek. Erre még rátevődött a karantén okozta korlátozás, így el lehet képzelni, milyen nehéz volt nekik. Még engem is megviselt, nemhogy őket – ecsetelte a szociális munkás, aki maga is átesett a Covid-19 okozta betegségen. – Úgy gondolom, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy soha nem felejtjük el, ami történt. De végigcsináltuk, és most itt vagyunk, a beutaltjaink is kitartottak a nehéz időszakban. Csak még összetartóbbak és erősebbek lettünk – zárta gondolatait Molnár Fülöp. A csíkszépvízi ápoló és gondozó központban töltött néhány óra jó példával szolgált arra, hogy a szorgalom és a tenni akarás még a legnehezebb időkben is kifizetődő. Ahol kitartás van, ott nem kérdés az újrakezdés.

Keresztes Bea