erős felhőzet
tiszta égbolt
szórványos felhőzet
kevés felhő
Új korszak határán
Ha jól emlékszem, s azt hiszem, ez idő tájt még nem vagyok annyira meszes, hogy ne tudnám: amióta itt vagyok, járok-kelek ezen a földön, mindig valami új küszöbén járunk. Nyilvánvaló, hogy újabb és újabb kihívásokkal kérkedik az idő, s benne az örök megújulás és a változás.
Hogy akarjuk-e, engedjük-e, jóváhagyjuk-e mindezt, az nem a mi hatáskörünk. Filozófiákkal magyarázunk és értelmezünk, de az általában igaz, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, a tovazúduló víz ugyanazon áramába.
Gyermekkoromban készültünk a sokoldalúan fejlett szocializmus idejére, majd az eljövendő kommunizmusra, amelynek azonban még az elejét sem láttuk, nemhogy a közepét vagy a végét, mert aztán valami más lett belőle. Váratlan viharok és erős záporok következtek, amelyek megváltoztatták a folyót, amelynek megszokott üde, kellemes és átlátszó vizére az idő múlásának áramában úgy egyébként számítottunk. Általában nem kiszámítható dolgok ezek, a kiszámíthatóság csak véletlen a bizonyosságban.
Aztán a kilencvenes évek elején elkezdődött az újabb változás ideje. Egy késői „utó-polgári” korban, a klasszikus Európa alkonyán élünk, amikor nálunk semmi nem akar összeállni, sem kép, sem hang, sem más. Örökös viták és kormányválságok, választási kampányok és ígéretek közepette. És mindig kapunk egy-egy váratlan pofont, és olyan vihart a havason, amelyből szennyes ár lesz idelent, amely bármikor bekövetkezhet, és pereputtyostól, álmainkkal, szorongásainkkal együtt elsodorhat.
Milyen váratlan volt most számunkra a rangidős és igen tehetséges politikus elveszítése! Mintha hirtelen véget ért volna egy korszak a Hargita alatt. Rosszabbnál rosszabb hírek szivárogtak át a médián, s érzékelni lehetett, hogy a jeles ember cégbirodalma, az általa kezdeményezett vagy támogatott civil szervezetek és klubok máris omladoznak. A gyászhír és a temetés között szétszéledt egy olyan kézilabdacsapat, amely messze vitte a hírét annak a városnak és a környéknek, amely mandátumról mandátumra megválasztotta és a szenátusba küldte az elhunytat. Cégekről is hallani, látni a bukást. Egy ismerősöm olyan ide kapcsolható, frissen megszűnt munkahelyről távozott, ahol harminc esztendeje ugyanazt az irodát, asztalt, öltözőszekrényt használta. Ehhez a vállalathoz is köze volt a jeles embernek. És még ki tudja, hogy mi van, s mi lehet?!
Hogy volt egy konszolidációs mentőöv e szétszéledt csapat számára? Volt. Látszott a megoldás. Jóval többnek ígérkezett, hiszen iskoláról, utánpótlás-nevelésről, „akadémiáról” beszéltek alig két hete, s akkora összeg lebegett a légtérben – egyelőre csak virtuálisan –, amilyent addig el sem képzeltünk. Minden a pártatlan és parttalan összmagyar összeborulás jegyében. Hiszen kevesen vagyunk, itt is, meg ott is, s nem engedhetjük meg magunknak a széthúzás romboló luxusát.
Benne vagyunk az ár szennyében. Vagy már nem is vagyunk? Nem mi vagyunk itt? Mindenesetre úgy látni, hogy ott lebeg a mentőöv a habok tetején. Ha elkapjuk, akkor létezünk. Ha el sem tudjuk kapni, akkor már nem is vagyunk. Csak voltunk. Ilyen bonyolult, és ilyen semmilyen a törékeny lét. Pedig a legrosszabbra számítottunk. Ám még annál is van mélyebb és feneketlenebb. Vajon túléljük-e?
Simó Márton
.jpg)
