Írhattam volna címként azt is, hogy „új fénykorszak felé”. Mert hajdanán úgy volt, az 1989-ban levitézlett „sokoldalúan fejlett szocializmus” idején, hogy a hiánygazdaság szép lassan adagolta magát. Apránként vontak ki egyet és mást, mígnem arra ébredtünk, ha az áramszünet megengedte, hogy benézhettünk a boltok üres polcaira, ahol akkorra már csak szilvabefőtt, mustár, s talán OŢET nevű bor árválkodott – ezt a Magyarból érkezők látták így a címkére pingált szőlőfürtök miatt –, és a nagy büdös semmi. Az volt bőven, s nem adták jegyre. A harminc alattiak ezt már el sem tudják képzelni, hogy milyen lehetett. Ők úgy szocializálódtak, hogy ébredező tudatuk előtt fokozatosan megnyílott a fogyasztói társadalom. És aztán nem is kellett túl jelentős összeg ahhoz, hogy megszerezhetők legyenek az alapcikkek, amelyek úgymond alanyi jogon járnak. Annyi ruha, hogy azt sem tudják, mit is kapjanak magukra, ha ki kell ruccanni valahová. Annyi élelem, hogy a még a hűtő „szavatossága” is lejár, mire az utolsó morzsát is elfogyasztanák. Annyi sör, hogy akár pancsolhatnak is benne. Annyi minden, újdonság, kütyü, miegymás, hogy jó dolgukban tanulni sem győzik mindnek a rendeltetését. Úgy vigyáztam anno a bérmáláskor kapott Pobeda órámra, hogy csak. Úgy 7-8 év múlva, katonakoromban mondta fel a szolgálatot, amikor egy hadgyakorlaton beleestem az Olt egyik holtágába, de úgy, hogy igyekeztem a kalasnyikovomat – ha valaki a sorszámát kérdi, álmomból felköltve is mondom: DG 4962 – óvni a megázástól, bár aztán az is a szürke latyakba merült. Ki lehetett, ki kellett pucolni. Az órát nem. Bár azt mondták – gúnyolódva –, hogy amikor áll a szerkezet, pontosabb, mind a működő… Rámutat egy létező pillanatra. Valóban. Pár nappal ezelőtt nem folyt víz a csapból. Hétfőn hellyel-közzel volt villany. Tegnap az internet szakadozott. A meg-megszűnő szolgáltatások befolyásoltak a munkavégzésben. Gondolom, mást is, aki a home office-ban bohóckodik. Gyakorolni kell ilyenkor – azt hiszem –, ha jön az új fény-, s utána a legújabb kőkorszak. Hadd legyen fogalmunk arról, hogy milyen. Hadd szokjuk, hogy úgy is lehet élni, s akkor a kommunikációs csatornák működése nagy kegyelmet jelent, kiereszt minket a nagyvilágba. A kintit meg be a legszűkebb pátriába.

Simó Márton