Zója István fia, György már öt éve élt házasságban asszonyával, de a gyermekáldás elkerülte a családot. Mindketten fiatalok voltak, ám az emberek már úgy tekintettek rájuk, mint magtalan házaspárra. A férfi szerette feleségét és minden tőle telhetőt megtett azért, hogy kedvében járjon. Ennek ellenére az asszony soha semmivel nem volt megelégedve. Semmi nem volt jó vagy elég számára, amit férjétől kapott. Panaszait férjéről és sorsáról azonban senki nem vette komolyan, mert mindig drága kelmékből varrt ruhákban és méregdrága, finoman megmunkált lábbelikben járt. Otthon, a háztartásban két cselédlány és egy szolga leste minden szavát, óhaját. Férje soha nem ejtett egyetlen rossz szót asszonyáról, sőt mindig örömet érzett akkor, ha drága ruhadarabokkal kedveskedhetett neki. Amikor ezeket asszonya magára öltötte és úgy járt-kelt a városban, olyankor Zója Györgyöt megmagyarázhatatlan melegség és boldogság kerítette hatalmába. Ha véletlenül megérinthette, vagy egy pillanat erejéig titokban megsimogathatta az asszonyon levő ruhát, akkor több napig boldog volt és jókedvű. Zója György asszonya 1768 pünkösd havának hetedik napján elhagyta emberét. Egy brassói gyapjúkereskedővel látták elmenni, és azóta nem tudott senki semmit hollétéről. Fülöp Péter verbunkos katonát 1772 boldogasszony havának harmadik napján kvártélyozták be Zója György házába. Amióta asszonya elhagyta, marháit eladogatta, épületeit pusztulni hagyta és nem törődött semmivel. A gyorsan, de érthetően beszélő Fülöp Péter megnyerő külsejével, barátságos modorával és csavaros észjárásával hamar belopta magát Zója György szívébe. Gyakran azon kapta magát, hogy jókedvében fütyörészik. Ilyen nem történt vele, amióta asszonya elhagyta. Úgy érezte, hogy a katonában egy igazi lelki társra talált, aki ugyanúgy látja a világot és mindenről úgy gondolkodik, mint ő maga. Ezért aztán, amikor Fülöp Péter az etédi sokadalomba indult verbuválni, Zója György, valamilyen furcsa belső kényszernek engedve, a legtermészetesebb módon ezt mondta a verbunkos katonának: „Fülöp, mikor visszajössz, más hírt hallasz a zsidó felől!” Bal kezével a szomszéd ház felé bökött, ahol egy jámbor, testében nyomorék zsidó bérelt szállást, majd mutatóujját vízszintesen elhúzta a torka előtt. Fülöp Péter furcsállotta, amit hallott és látott, de nem tulajdonított jelentőséget neki, mert késésben volt. Miután Zója György kikísérte a verbunkos katonát, a kaput bezárta. A fásszínből kivette a hosszú nyelű fejszét és a házban, az ablak elé ülve, egy törött kaszakővel fenni kezdte azt. Nyugodtan, alaposan mozgatta körbe-körbe a követ, és néha ráköpött. Két pofára fente a fejszét. Fülöp Péter, amikor visszatért Etédről, első útja a főtéri kocsmába vezetett, ahol forralt bort ivott. Ott hallotta a hírt, hogy a jámbor, testében nyomorék zsidót valaki fejszével megölte a Szarkakő alatti úton. Csendes, jóravaló embernek ismerte mindenki és a muszka–török háború elől menekült át Moldvából Udvarhelyre. A Zója György házával szomszédos házat bérelte. Kelmével kereskedett, amit két málhás lóval hozott magával. Többen azt is tudni vélték, hogy sok feles török tallérja van és azért tartott három kutyát. Amint a zsidó, biztos hírt kapott arról, hogy a háborúnak vége, boldogasszony havának 30-ik napján hazaindult. Fülöp Péternek a második pohár után jutott eszébe az, amit Zója György mondott induláskor. Kiitta poharából a maradék bort, fizetett és jelentkezett parancsnokánál. Böjtelő havának 7-ik napjának reggelén négy darabont kísérte be Zója Györgyöt a fogdába. Nem fejtett ki semmilyen ellenállást a letartóztatás során. Vidáman, nevetgélve válaszolt a feltett kérdésekre és ártatlannak vallotta magát. Kétnapi, vallatással eltelt fogság után, vasárnap este az addig készséggel mindenre válaszoló Zója György elhallgatott. Csendben, mozdulatlanul ült, tekintete az asztalra tett mécses lángjába révedt. A kérdésekre nem válaszolt, a fenyegetéseket semmibe vette. Azonban amikor a vallatókhoz csatlakozott Fülöp Péter is, Zója György mintegy varázsütésre megelevenedett. Arca mosolygóssá vált és szinte nevetve, a jelenlévők legnagyobb meglepetésére bűnösnek vallotta magát. Elmesélte, hogy több alkalommal próbálta kirabolni a zsidót, de soha nem sikerült. Egérköves hússal is próbálta megmérgezni a kutyákat, de kudarcot vallott. Amikor megtudta a zsidó hazaindulásának időpontját, ő két órával hamarabb elindult és a Szarkakő alatti út elején várta. Ott a gyanútlanul érkező lovast hátulról fejbe verte fejszéjével, ám az nem esett le a lóról. Az állat ijedtében egy mellékútra futott a sűrű bokrok közé és megállt. Ott esett csak le holtan a gazdája. Zója György a zsidó átalvetőit kirázta, de – állítása szerint – nem vett el mást, csak egy virágos selyemszoknyát, amivel hazaindult. Nem mert tovább ott időzni, mert szekérzörgést hallott és félt, nehogy meglássa valaki. Zója György nevetve csak beszélt és beszélt. A legapróbb részleteket is elmondta és közben egy pillanatig sem vette le szemét a megdöbbent Fülöp Péterről. Amikor elhallgatott és vallatói elképedt, elborzadt arcára pillantott, megmagyarázhatatlan melegség és boldog mámor kerítette hatalmába. Újból megeredt a nyelve. Szinte diadalittasan mesélte el, hogy milyen furfanggal lopta el a Kollégium pénzét néhány évvel azelőtt, amiért László Sámuel pénztáros bánatában öngyilkos lett, és hogyan gyújtott fel a Malom utcában egy csűrt, azért, hogy míg a közeli szomszéd, Ádám Márton, oltani van, addig annak házát kirabolhassa. Ezt követően még számos más gaztettet is beismert a vallatók legnagyobb megdöbbenésére. Néhány nap múlva Zója Györgyöt válogatott kínzásoknak vetették alá, hogy kiderítsék a zsidó pénzének hollétét, de minden próbálkozás eredménytelen volt. Csak a zsidó megölését és a virágos selyemszoknya ellopását ismerte be. Fájdalmat, félelmet, megbánást nem mutatott a kínzások során. Egy tiszt, aki a kínzásokat felügyelte, minderre így emlékezett: „...tüzes fogóval csecseinek, ujjainak s más részeinek csípdesései között a pap után az imádságot fennszóval minden félbeszakadás és rebegés nélkül mondotta, sőt látván, hogy a pap a nagy kínzástól iszonyodnék, azt mondotta: ne féljen semmit tiszteletes uram, csak imádkozzunk…*” Böjtelő havának 17-ik napján Zója Györgyöt karóba húzták. A hóhér, akinek csuklyája egy zsák volt, két lyukkal a szem magasságában, mestere volt a szakmájának. Úgy húzta karóba Zója Györgyöt, hogy az még az eszméletét sem veszítette el. Egész délután a karón szenvedve azért könyörgött az arra járó embereknek, hogy valaki lője fejbe. Kérését senki nem teljesítette. Másnap, virradatkor halt meg. Fülöp Péter egykedvűen végignézte a karóba húzást és szállására sietett. A látottak nem döbbentették meg, mert látott ő ennél cifrább kivégzéseket is. Még mindig Zója György házában volt kulcsos szobája, amit a házkutatáskor nem forgattak fel. Pakolni kezdett. Két málhazsákba csomagolt, mert másnap Lövétére indult verbuválni. Meglepődött, amikor felnyitotta a padláda tetejét. A három váltás tisztaruha, amit ott tartott, eltűnt. Helyette sok vég drága színes vásznat és finom selyemruhákat talált egyforma méretűre összefogva és pontosan egymásra helyezve. Legfelül egy virágos selyemszoknya feküdt. Először csak ujjbeggyel ért hozzá, aztán letérdelt, mindkét kezét csuklóig belenyomta a puha rétegek közé, és mozgatni kezdte. Az addig csak a durva katonai posztó tapintásához szokott kezek nem tudtak betelni a lágy, puha és selymes érzéssel. Jóleső meleg járta át a verbunkos katona testét, amit addig csak ritkán érzett, és ettől megijedt. Kikapta kezeit a vásznak közül és felállt. Arca halványan elpirult. Sokáig állt a padláda előtt és azon tűnődött, hogy mit tegyen. Jelentse parancsnokának, hogy mit talált és szolgáltassa be, vagy ne szóljon senkinek semmit és tartsa meg magának? Nem tudott dönteni. Óvatosan lehajtotta a padláda tetejét, ráült és csendesen sírni kezdett. Veres Péter *Szeles János–Szájdel János: Székely-Udvarhely története; IV., befejező közlemény. Erdélyi Múzeum, 1898., 15. évf. 9. sz., 597. old.