Rossz idő nem létezik, csak gyenge akarat – tartja a mondás, a természetjárók nyelvére lefordítva ez így hangzik: „Rossz idő nincs, csak jó turista!” – ezzel a jelmondattal buzdítottak túravezetőink is, amikor közzétették a túrafelhívást. Nemrégiben Kocsis György és Balázs-Bécsi Rozália vezetésével a Kakukk-hegyre túrázunk. 1230 m-es tengerszint feletti magasságból, a csíkszentimrei Büdösfürdőről indult gyalogtúránk, innen a kék sáv turistajelzést követve a Bakratás-tető (1363 m) – Nagy-láz (1326 m) – Hosszú-hágó (1548 m) – Kakukk-hegy (1558 m) útvonalat követtük, és ugyanitt tértünk vissza a természetes gyógytényezőiről nevezetes üdülőtelepre. Az időjárásnak megfelelő felszereléssel vérteztük fel magunkat, a téli bakancs, kamásli, réteges öltözet, kesztyű és sapka ez idő tájt már elmaradhatatlan kellékei a komfortos túrázásnak, a „kukkert” leszámítva, mert az mindig elvesz valamennyit a vizuális élményekből az állandó párásodásával téli időszakban. A pápaszemesek tudják, hogy miről beszélek. A városból indulva reggel, rövid időre még a nap is megmutatta magát, átjuttatva egy ragyogó fénysugarat az ólmos fellegek között, aztán a hegy felé tartva egyre inkább vastagodott a felhőréteg, ködtakaró, ami végig is kísért a mai napunkon. Félúton Büdösfürdő felé kezdett megjelenni a hóréteg is az erdő között, ami feljebb haladva mind jobban vastagodott. A színpadhoz érve, ahonnan a gyalogtúra kezdődött, egy igazi mutatványos fogadott, Jack, a kis terrier gazdájával éppen arra sétált, és a kutyus hamar bemutatta tudományát. Hangosan követelte, hogy levegőbe lendítsük a fenyőtobozt, amit aztán fürgén vissza is hozott, fáradhatatlanul ismételve többször is ezt a gyakorlatot. Túravezetőink itt köszöntötték csapatunk tagjait és ismertették a programot, említést téve arról, hogy szívüknek kedves emberek hajdanán milyen lelkesedéssel járták ezeket az útvonalakat, helyeket, a Kakukk-hegy egyike volt a kedvenc úti céloknak. Rájuk emlékezve indultunk útnak. Reggel 9 órakor tiszta, fehér szűz hóban jártunk, ami hajnalban hullhatott, addig ember még nem taposta, csak az erdő lakóinak nyomait figyelhettük meg benne, mókus-, medve-, szarvas-, őz- és farkasnyomokkal találkoztunk túránk során. A turistajelzések jól követhetők, az előző évek széldöntéseinek nyomait is eltávolították, nem akadályozzák már az előrehaladást a túra útvonalán. Visszaemlékeztünk arra a téli túránkra, amikor hótalpakkal bukdácsoltuk itt nem is olyan régen a szélvihar által keresztbe fektetett farönkök között. Annak ellenére, hogy a ködtakaró egyre inkább beborította a hegyet, és egyre kevesebbet engedett láttatni a körülöttünk lévő világból, mégis találtunk szemünknek szépséget az útvonal mentén sorakozó havas fenyők formájában. Ezek már a karácsonyi képeslapok hangulatát idézték, hóval körbevont ágaik angyalszárnyakra emlékeztettek. Mire visszafelé jöttünk, a szél felélénkült, a hőmérséklet is csökkenni kezdett, így a napközben kissé megereszkedett havat hamar átformázta, a tűleveleket már jégtűk takarták, az áfonyacserjék kopasz kóróit is jégpáncéllal borították be. Ebben a környezetben találtunk rá egy fehér ruhás kis fenyőre: „Természetanyácskára”, aki hívogatóan nyújtotta felénk egyik ágát, kinyújtott kézre emlékeztetve. A kiindulóponttól számítva két és fél óra alatt érkeztünk meg a Kakukk-hegy aljában kialakított hegyi menedékhez, de nem vettük egyből birtokunkba, hanem először megpróbáltuk megtalálni a ködben a csúcsra vezető utat. Az expedíciós túráink tapasztalatait kamatoztatva, ezúttal egy jelzetlen úton vágtunk neki az oldalnak, pontosabban először lefelé mentünk, még egy darabig a gerincjelzést követve, aztán egy nagy fenyőfa alatt toronyiránt immár turistajelzés nélküli szakaszon, árkon-bokron, kidőlt fák között, kissé balra tartva és folyamatosan felfelé mászva, medvék csapásain keresztül. A korszerű technika is segítségünkre volt, így aránylag hamar megtaláltuk a Dél-Hargita legmagasabb pontját, a Kakukk-hegyet (1558 m). Igazi élményt jelentett ennek becserkészése, mert korábbi túráink során csak távolról szemléltük a csúcsot, és az alatta vezető turistaúton haladtunk mindig tovább. Máskor, amikor a Csíki-havasokban túráztunk, akkor a szemközti Hargita vonulatát vizsgálva, számba vettük a csúcsokat, köztük a Kakukk-hegyet is, amit most közelebbről is megismerhettünk, kifeszítve tetején a CsEKE zászlaját. Egy óra alatt visszaértünk a Kakukk-hegy lábánál kialakított kunyhóhoz, ahová jó volt behúzódni a hideg elől, és mire ideértünk, meg is éheztünk kellőképpen, így jóízűen fogyasztottuk ebédünket, amit elnyomtattunk meleg teával, desszertnek pedig a sok finomság mellett elmajszoltuk a kopogósra keményedett gumicukorkát. Mielőtt továbbindultunk, megörökítettük a pillanatot és még eljártuk a „kakukk-hegyi legényest”, aminek már hagyománya van minálunk. Jókedvből, közösségi élményből nem volt hiány ezen a túrán sem, az itt készült fényképekkel szívesen nosztalgiázunk a későbbiekben, bátorítva másokat is ezeknek a tevékenységeknek a gyakorlására, mert ha egyszer belekóstolsz, magával ragad a természetjárás. Ezúttal 18 km-t gyalogoltunk, közel 450 m-es szintkülönbséggel, csodaszép téli környezetben. Visszafelé a már ismert útvonalon kevesebb mint 2 óra alatt érkeztünk a kiindulópontra. Köszönet túravezetőinknek, hogy egy újabb élményekkel teli napot tettek lehetővé számunkra.

Péterffy Ágnes-Katalin