tiszta égbolt
kevés felhő
szórványos felhőzet
Tudatosan élni a bajjal
Annyi van belőle, hogy rengeteg. Egyelőre azt sem tudjuk, hogy megmarad-e a világunk, ez a civilizáció, amely pár évezred alatt vágta tönkre a Földet annak minden erőforrásával és jövőjével együtt. Oda jutottunk, hogy képtelenek vagyunk visszatekinteni a múltba, s esetleg okulni a hibákból. Nem. Képtelenek vagyunk a helyes cselekvésre. Annyira korlátoltak mindahányan, hogy eszünkbe sem jut a jövő, amelyet elvenni, rombolni nincsen, s nem is lehetne jogunk. Erkölcsileg egyszerűen elfogadhatatlan, hogy feléljük azt, amit át kellene adnunk a gyermekeinknek. Ez olyan, mintha negatív vagyont, azaz adósságot hagynánk örökül, de azt is úgy, hogy a lemenőinknek majd sötétben kell kikaparniuk a sült gesztenyét a szeméttelepek mélyéről. Valószínű, hogy nagyon fognak minket szidni. Átkozni majd.
Úgy rakódik egymásra a civilizációs mocsok, hogy közben szajkózzuk a jó úton való járást. Lehetne másképp is, de az valahogy nem fekszik nekünk. Mintha nem lenne igazi szívügy. Olyanformán viselkedünk, mint egy váratlan, de bármikor bekövetkezhető helyzetben. Mondjuk, eszméletlen embert látunk a kövezeten feküdni, s nem abban járunk, hogy segítsünk neki. Viszolygunk a beavatkozástól. Jó esetben felhívjuk a mentőszolgálatot, majd továbboldalgunk, hiszen oly sokan járnak az utcákon. Hadd segítsen valaki más. Hátha kerül épp orvos is a járókelők között… Tegyék meg a szükséges lépéseket. Nem a mi dolgunk… És jártunkban-keltünkben bemegyünk valamelyik nagyáruházba, hogy megvehessük szemrebbenés nélkül az egzotikus eredetű és hatalmas ökológiai lábnyommal rendelkező termékeket. Mert olcsók. Minek lemenni kiskertek aljába? Minek izzadva görnyedni a kapa nyelén? Hiszen annyira buták és szegények vagyunk, hogy megengedhetjük magunknak. Rá sem hederítünk arra, hogy drágább ugyan a helyi, mert nincsen mögötte akkora reklám-, akkora csomagolási és logisztikai háttér, de az érte kifizetett pénz helyben forog, nem távoli Bermudákon, Izlandokon vagy másutt, adók paradicsomába helyezett titkos számlákon.
Annyi, de annyi rétege van a létnek! Vannak vidékek – és olykor ezek a távoli helyek ehelyt vannak, idenyúlnak a leginkább kedvelt titkos berkekhez, itt – legbelül, hol igazi dolgoknak kellene történniük. Vannak vidékek, ahol ágyúkkal és rakétákkal lövik saját adófizető polgáraikat a katonák. Nem zsoldosok, nem idegenek, sajátok. És napokig hazudnak, mígnem beismerik. De hányszor! Hányszor?! S hányszor?! És hány újabbnál újabb Trianont okoznak ma is a tájékozatlan vagy igencsak tudós békecsinálók! Üzleti megfontolásból. Zsigerből. Csak úgy. Vízi és földi szállítási útvonalak, azaz vasutak, légi folyosók mentén. Mert élelmet, fegyvert, gyógyszert és mérget akarnak forgalmazni olcsón és hatékonyan a kalmárok ezután, majd azután is.
Csak kicsit kell odafigyelnünk, és máris jobb lehet minden. Nem az a fontos, hogy az ikermagzatot hordozó (édes- vagy bér-) anyák élnek-e a szelektív redukció lehetőségével egykéző jókedvükben. Az élet igenlése lehetne üdvös inkább. Az sem lényeges, művi játék csupán, hogy Jézus magassarkút visel-e vagy sem. A valós problémákról szóljunk, s ne ültessünk képzelt hermafroditákat és bolti transzneműeket az utolsó vacsora asztala köré. Vegyük tudomásul egyszerűen, hogy nők vagyunk, hogy férfiak. És a trianonokat is tanuljuk viselni, szokni a civil élet kulisszái között. Sokkal jobban, tudatosabban élhetünk, ha tudjuk, hogy mi a bajunk.
Simó Márton
.jpg)
