erős felhőzet
Trianon utáni hétköznapok
Ha utánanézünk a száz évvel ezelőtti eseményeknek, akkor nyilvánvalóan meglátjuk, hogy a gyászos június 4-e után is folytatódott az élet. Nem ott, ahol abbamaradt, hanem lehetetlen körülmények közepette, egy új és ellenséges világban. El tudom képzelni a nagyromán lelkesedést, amellyel a hatóságok igyekeztek birtokba venni az új területeket, és ott tartósan berendezkedve kiépíteni az újfajta, teljesen másképp viselkedő, majdhogynem gyarmatinak nevezhető adminisztrációt. El tudom képzelni a győztes arroganciát, amellyel a tájtól idegenek birtokba vették azt, ami soha nem volt az övék, és egy normális világban nem is lehetett volna az semmiképp. Mondjuk példaként az akkor vadonatújnak számító marosvásárhelyi Városházát, a Kultúrpalotát. El tudom képzelni azt a bűnös felsőbbrendűséget, ahogyan beültek a készbe, ahogyan használni kezdték az elrekvirált lakóingatlanokat és a bennük levő használati tárgyakat, amelyekért mások izzadtak, s mások válogatták össze a maguk ízlése szerint. El tudom képzelni, ahogyan egyesekben – a megélhetési lelkiismerettel felszereltekben – újra- és átfogalmazódott a nemzeti öntudat, és beálltak a honbitorlók táborába, hogy átmentsék a bőrüket. El tudom képzelni a makacs ragaszkodást, amellyel oly sokan éltek, és bízva a folytonosságban, annyira valószínűtlennek és ideiglenesnek vélték azt az állapotot, hogy képesnek érezték magukat a szótlan ellenállásra, s talán még arra is, hogy fél lábon állva kivárható a számunkra kedvezőbb idő. El tudom képzelni azokat a családokat, amelyek vagont béreltek és útra keltek a maradék anyaország felé. El tudom képzelni, hogy milyen érzések tomboltak volna bennem, ha akkor élek. Ilyenformák, mint most. Maradtam volna, ha létezem, ha létezik 1920-as tudatom. Mint ahogyan itt vagyok 2020-ban is, június 4-én, majd az utána következő napokban, hetekben, hónapokban, években… Valameddig.
Nem lesz itt magyar világ többé soha. Talán nem is kellett volna erre vágynunk 1920-ban. Később sem. Viszont meg sem fordult az agyakban, hogy a művelt, a civilizált, a keresztény Európa, a magát elsőbbrendűnek képzelő győztes fehér emberek egy csoportja annyira korlátolt legyen, hogy üzleti és stratégiai érdekből szétszabdalja a tulajdonképpen őhozzá tartozó osztrák–magyar államszövetséget, amely akkortájt az öreg kontinensen kiterjedésével és gazdasági erejével a negyedik helyen állt. Ennek a korszerű és lendületesen fejlődő államnak annyi. Megvoltak azok az okosan kidolgozott tervek, amelyek korszerűbb formában tervezték megvalósítani a tartós Kelet-Közép- vagy Közép-Kelet-Európát. Tulajdonképpen ma is e lehetőség reménye éltet. Ez tartja bennem, tartja ez bennünk a lelket.
A vírus fogságában élve most el sem mondhattuk hangsúlyosan az érzéseinket. Nem mehettünk ki a terekre olyan formában, ahogy szerettünk volna. Egyes helyszíneken – például a Székely Anyavárosban, amely tudvalevőleg a legmagyarabb és a legrátartibb mindmáig – sikerült még a lehetséges minimumot is alulmúlnunk. De azért átjött az üzenet. Megvagyunk. És nem vagyunk jól.
Legrosszabb lázálmainkban sem láttunk olyan típusú valóságot, amelyben atomjaira hullna szét a társadalmunk, annyira, hogy heteken, hónapokon át szüneteljen az istenhit, a kultúra, a munka, az a rend, amely a normális élet kereteit biztosítja. Úgy érzem, hogy a sötét fényű napok, az árnyékos idők évada még ezután érkezik. Ezután érkezne. De azt is gyanítom, hogy a szomszédok arroganciája is megfeneklőben, és a nacionalista gőg csak egyfajta pótcselekvés, amellyel igyekeznek eltakarni a testükre öltött hitvány öltözéket és a rongyos lelket. Tulajdonképpen megfogyva és törve tengődnek. Ők sem tudtak kellő nagyzolással torolni száz év múltán. És – mily szerencse a súlyos szerencse-ínségben – nem tudtak arra sem rávenni, hogy megaláztatásunkat ünnepként üljük meg velük.
A vírus koronája beárnyékolta Transzilvániát. Olyannyira, hogy képzelni sem merjük valós létezését. Pedig él. Bennünk. Ha éltetjük. Másképp nem kezdhető el a Trianon utáni második évszázad.
Simó Márton
