Fazakas Tibor képzőművész 70 évet töltött nemrégiben. Az op-art egyik jeles hazai művelője a Barcaságból indult, életútja Marosvásárhelyen és Kolozsváron át Vajdahunyadig vezetett. A művésszel Székely Ferenc beszélgetett. – Barcaújfaluban született, Brassó megyében, a csángó magyar hagyományairól híres Barca menti kisfaluban. Meséljen a régi időkről… – 1946. április 17-én születtem, a nagy szárazság idején, földművescsalád negyedik gyermekeként. Édesapám, a földművesség mellett kőműves és ács volt, így pótolta a család szükségletét. Apai nagyapám még foglalkozott a fazekassággal, ahol édesapám is besegített. Az újfalusi föld sovány, gyengén termő volt, így szükség volt a családi kassza kiegészítésére. Édesanyám árva lány volt, nagyon korán szolgálni járt Höltövénybe a módos szász családokhoz. Házasság után vettek házat, amit együtt bővítettek tovább, és vásároltak még földet. Pár lépésre tőlünk volt az elemi iskola, és vele szemben a templom. Ide jártam elemibe. Szerettem a tanulást, sokat olvastam. Mivel falunk közel volt Brassóhoz, nagyon sokan ingáztak a traktorgyárba és a tehergépkocsigyárba. Iskola után is sokat mentünk a mezőre dolgozni, vakációban pedig a legelőn voltunk az ökrökkel. Az ötödik osztályt már Krizbán kezdtem, ez 5 kilométerre van Barcaújfalutól. Bentlakásban laktam, s csak hétvégeken mentem haza, gyalog. Dani Ferenc iskolaigazgató győzte meg szüleimet, hogy írassanak be Brassóba, a volt Katolikus Főgimnáziumba, ami jelenleg az Áprily Lajos Főgimnázium nevet viseli. – Hogyan emlékszik a brassói évekre? – Itt jártam ki a hatodik és hetedik osztályt. Kellemes élményekben nem igazán volt részem, mert a nagyobb diákok önkényeskedtek velünk, falusi gyerekekkel, de hálás vagyok a sorsnak, mert itt adódott meg a lehetőség, hogy egy tehetségkutató út során Nagy József szobrászművész lejött Marosvásárhelyről, a Képzőművészeti Iskolától, hogy kiválassza a tehetséges rajzolókat. Egy diáktársunk arcképét kellett lerajzolni. Egyik osztálytársam munkája és az én munkám tetszett meg neki. Életemben addig nem dolgoztam élő modell után, csak a könyvekből másoltam az írók arcképeit. Közben nagyon ment a kollektivizálás, még én is hazakerültem, hogy győzzem meg szüleimet, lépjenek be. Akkortájt történt, hogy édesapám egy baleset folytán elvesztette a jobb szemét, nem volt mit tennie, aláírta a belépést… – Így került Marosvásárhelyre, de előbb vizsgáznia kellett… – A felvételire édesanyám vitt el, akkor ültem először vonatra. A vizsga sikerült, de ott ébredtem rá, hogy nagyon lemaradtam azoktól a diákoktól, akik ötödik-hetedik osztályban Vásárhelyre jártak. Itt kezdődött életem legszebb öt éve! Szabadabb volt a program, sok volt a szakóra, kiváló tanáraink voltak: Izsák Márton, Incze István, Piskolti Gábor, Nagy Pál, Barabás István, Hunyadi László, Bordi Géza, Nagy József. Rendkívüli kollégákkal kerültem egy osztályba, néhány név közülük: Búzás András, Vinczeffy László, Petrovits István, Dézsi Károly – mindnyájan befutott művészek lettek. – Ki volt kedvenc tanára, akire mindig szeretettel gondol? – Sokat kellett dolgoznom, hogy behozzam a lemaradást. Piskolti Gábor tanár úrral tanultuk a rajzot, a festészetet és a mértani rajzot. Nagyon szerettem már akkor a műszaki rajzot. Tizedik osztályban szakot kellett választani, így kerültem Nagy Pál tanár úr keze alá. Nagyon sokat lehetett tanulni tőle; a műhelyben sok művészeti könyv volt. Itt szerettem meg a betűírást, amit már szabadon, ecsettel is írtam a különböző karaktereket. Sok elméleti órától szabadultak meg azok, akik szépen írtak, mert kellett plakátot írni, és akkor felmentettek az órák alól. A volt ferences zárda földszintjén volt a bentlakásunk: körülbelül harmincan voltunk egy szobában. Lefekvés előtt még egy órát vázlatoztunk. Ez jó gyakorlat volt, mert sokat tanulhattunk a nagyobb diákoktól. Több alkalommal látogattak vissza a kolozsvári egyetemről a volt diákok, akik itt szálltak meg. Itt ismertem meg Márton Árpádot, Plugor Sándort, Kovács Ernőt. Nyolcadik osztály végén kéthetes országos kiránduláson vettünk részt. Bejártuk Dél-Erdélyt, Havasalföldet le egészen a tengerig… Emlékezetesek maradnak a nyári alkotótáborok: Vajdahunyad(1962), Galac (1963), Nagybánya (1964)… – Hol töltötte a nyári szünidőt? – A nyári vakációt mindig otthon töltöttem szüleimnél; jártam a mezőre dolgozni, s közben festegettem a falu utcáit, a tájat. Egy cséplést ábrázoló munkámért Bukarestben, tizedikes koromban diplomát kaptam. Ugyanakkor Vinczeffy László kollégám is, aki jelenleg Munkácsi-díjas festő és a Magyar Művészeti Akadémia tagja. – Hová került a középiskola elvégzése után? – A tizenegyedik és a tizenkettedik osztály elvégzése után, a nyári vakációkban Brassóban kaptam munkát Modalca Eftimie festőművész műhelyében. Munkavédelmi plakátokat készítettünk. Mivel jól írtam ecsettel, pontos, tiszta munkát végeztem, azonnal felvett és mindenese lettem. Hatalmas könyvtára volt, híres szerzők, bukaresti művészek fordultak meg műhelyében. Ő is biztatott, hogy felvételizzek az egyetemre. – …És felvételizett? – Mivel nagyon kevés hely volt a 6 éves egyetemeken, s édesapám is akkor került kórházba gyomorrákkal, a Pedagógiai Főiskola rajztanári szakát választottam Kolozsváron. Itt nem volt problémám, sokszor én végeztem el a tanárok helyett a rajzórákon a korrektúrákat. Meg kell említsem, hogy a perspektívatanárunk nagyon pedáns, kedves tanár volt. Adott egy témát, hogy rajzoljuk le: mondjuk egy utcát házakkal, fákkal, úgy hogy a merőleges vonalak a látóhatáron egy pontban találkozzanak. A többiek azt sem tudták, mi a perspektíva. Én lerajzoltam a járda szegélyköveit, a homlokzatra freskót, ablakpárkányt, mindent, ahogy kell. Amikor meglátta, rögtön szaladt velem a dékánhoz. Ettől kezdve kedvenc diákja lettem. – 1968-ban elvégzi a kolozsvári Pedagógiai Főiskolát, ahol rajztanári képesítést nyert. Hol kezdte pályafutását? – Évfolyamelsőként végeztem, így a fővárosi kinevezéskor másodikként választhattam. Sajnos Erdély keleti felében, a Székelyföldön nem volt hely, és amikor dönteni kellett, Vajdahunyadot választottam, mert közelebb volt szülőfalumhoz, mint Szatmár. Közben 1966-ban elhunyt édesapám, így közelebb akartam kerülni édesanyámhoz. Abban bíztam, ha leteszem a véglegesítőt, Brassó megyébe kerülök. Közben 1972-ben megnősültem és maradtam. Hadd tegyem hozzá: az iskolában akkor erős magyar tagozat működött… – Miért vonzotta ennyire Vajdahunyad és Déva vidéke, ahol azokban az években erős csángó magyar közösség élt és ápolta ősei kultúráját? – Mint említettem, kétszer jártam korábban Vajdahunyadon, 1961-ben és 1962-ben, kéthetes nyári gyakorlaton vettem részt, megtetszett a város, a környezet, az emberek… – 1978-ban bejut a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Egyetem muzeológia szakára, ahol jeles tanárai voltak… – 1973-ban tettem le a véglegesítő vizsgát. Szerettem volna folytatni tanulmányaimat az egyetemen, de rajzból nem volt levelező tagozat. 1978-ban értesültünk a lehetőségről, két dévai kolléganővel jelentkeztünk, és sikerült a felvételi. 1982-ben tízessel államvizsgáztam, de azelőtt, ’81-ben megkaptam a Képzőművészeti Szövetség ideiglenes tagsági státuszát. Nehéz volt, mert nős voltam, két gyerekünk volt, de feleségem megértett, mellém állt. Bár levelező szak volt, dolgozatokat kellett írni, ezeket bemutatni, előkészítőkön részt venni, sok könyvet böngészni, jegyzetelni. Itt többet tanultam, mint a főiskolán! Linómetszetet, freskót kellett készíteni. Tanáraim közül megemlítem Nicolae Hilohi festőművészt, ő volt vizsgadolgozatom vezetője, Andrei Pleşut, C. Giurescu professzort, Răzvan Theodorescut. Nem volt semmi hátrányom abból, hogy magyarul végeztem a középiskolát. – Az op-artot szerte a világon kevesen művelik, Ön ezen kevesek közé tartozik. Kérem, avasson be az op-art történetébe… – Az op-art (optikai művészet) a látás illúzióján alapszik. Az op-art művész a két dimenzióban a harmadik dimenziót érzékelteti a formák fokozatos forgatásával. Az éles fekete-fehér kontrasztok, a komplementer színek kibírhatatlan vibrálása, a vonalak és permutált struktúrák káprázatos világa a mozgás illúzióját kelti a nézőkben. Az op-art képek vizuális meglepetést, érzéki csalódást keltenek. Ismert művelői Victor Vasarely, Bridget Riley, Yacov Agam, Rafael Soto, itthon pedig Viorel Toma és Heim András. – Amint elnézem a szabályos, milliméternyi pontos vonalvezetést, kockákat, köröket, távolba vesző alagutakat, arra következtetek, hogy Ön végtelenül türelmes ember, akit nyugalmából nem lehet könnyen kizökkenteni. Megerősíti vagy cáfolja feltevésemet? – Mindig szerettem a pontos kidolgozást egészen az apró részletekig, legyen szó az op-art munkákról vagy természetet ábrázoló tusrajzokról. Ugyanakkor vigyázok arra is, hogy ne vesszek el a részletekben, megmaradjon az egységes egész. – Milyen anyagot használ alkotás közben, miből dolgozik szívesen? – Az op-art munkáknál temperát, akrilt és olajfestéket használok, a papírlapot kartonra vagy vékony farostlemezre kasírozom a tempera- és akrilképeknél, de vászonra is dolgozok akrillal és olajjal. – Ön nemcsak termékeny alkotó, de aligha van olyan magyar érdekeltségű alkotótábor – Makfalvától, Hortobágyig –, ahol ne lett volna jelen, főleg a ’89-es változások után… Kérem, soroljon fel néhány helyszínt, ahol megfordult! Milyen emlékei vannak ezekről a helyekről? – Néhány ezek közül: Hejce, Gyergyószárhegy, Hortobágy, Zsobok, Mezőmadaras, Bugac. A hejcei azért fontos számomra, mert ez volt az első nemzetközi tábor, itt találkoztunk, több évtized után, volt kollégákkal, mint Szabó Vilmos, Molnár Dénes, Muhi Sándor. Később itt ismerkedtem meg Dudás Gyula nagybányai festőművésszel. Tokajra Kerékgyártó István művészeti író hívott meg; itt kiállításom is volt 1994-ben. – Mi az alkotótáborok értékmentő-értékteremtő hozadéka? – Ezekben a magyarországi táborokban találkoztunk az elszakított részekről érkező művészekkel, és sokakkal jó barátság alakult ki. Nemcsak kikapcsolódás volt, kirándulás történelmi helyekre, de sokat tanultunk egymástól a közös alkotóházakban, az esti beszélgetések alkalmával… – Úgy érzi, hogy szülőföldje kellőképpen figyeli-értékeli munkáját s megbecsülésnek örvend, vagy inkább a feledés apró-finom lehelete „dolgozik”? – Mindnyájunknak kötelessége tartani a kapcsolatot a szülőfölddel, az ottani emberekkel! Én minden évben legalább egyszer felkeresem otthoni rokonaimat – most már csak a nővérem él Újfaluban. Szülőfalum iránti hálával, az evangélikus egyháznak szeretnék ajándékozni 70. születésnapomra egy 45 munkából álló válogatást, amelyet a parókia irodájában és az egyház által visszakapott kultúrotthon egyik termében állítanánk ki. – Kritikusai majd mindegyike kiemeli a rajzok mérnöki pontosságát, a tökéletes vonalvezetést, a logikus gondolkodást, az ipar szigorú formáit. Mondja, ha Önből nem lett volna képzőművész, akkor valamelyik tervezőirodában vagy egy építőipari telepen találkoztunk volna? – Nem tudnám elképzelni magam egy tervezőirodában vagy egy építőtelepen. Itt mindig magam szabom meg a törvényeket, és akkor váltok, amikor érzem, hogy belefáradtam. Olyankor a természethez fordulok feltöltődésért. Ezért jók az alkotótáborok! – Meddig jutottak el képei? – Kb. 10 országba. Európán kívül vannak még Kanadában, Japánban és az USA-ban. – Kérem, meséljen családjáról is. – 1972-ben nősültem, feleségem Ágnes, anyai részről bukovinai csángó. A Marosvásáráhelyi Pedagógiai Főiskola magyar–román szakán végzett, óvónőként és később könyvtárosként dolgozott. Két gyerekünk van: Ágnes (1973), aki Aradon végezte a textilmérnöki egyetemet, Tibor (1975) Marosvásárhelyen informatikus-programozó, és három unokánk: Norbert-Arthur, Orsolya és Noémi. – Vajdahunyad már rég nem a Corvinok ősi fészke, a holló sem viszi Szilágyi Erzsébet levelét Prágába… Mi a helyzet most az ottani magyarokkal? – 2010-ben, amikor nyugdíjba vonultam, már összevont magyar osztályokban tanítottam. Kezdetben párhuzamos magyar osztályok működtek; kb. háromszáz tanuló volt az általános iskolában, jelenleg 45 tanuló van… Nagy az elvándorlás, a munkanélküliség és sok a vegyes házasság. – Megszámolta hány alkotása van eddig, s mi készül jelenleg műhelyében? – Valamikor nyilvántartottam az elkészült munkákat, de már nem tudom, hol állunk… Az op-art munkáimból kb. 350 látható az www.opart.ro honlapon – ez 2010-ig. A tusrajzokat, akvarelleket, pasztelleket nem számoltam leltárszerűen, nem beszélve a hunyadi várról készült számtalan változatról, amelyek szétszóródtak a világ minden részére. Hogy most min dolgozok, mit tervezek? Nem tervezek előre, de arra van gondom, hogy az Országos Grafikai Szalon kiállításaira mindig küldjek képeket. Ez 2011-ben indult, azóta minden évben bevették 2-3 munkámat. Két éve vagyok a brăilai kisplasztikai kiállítás résztvevője, és 1999 óta a kovásznai Csoma-tárlatnak is. Pár éve foglalkozok gyűrött technikával is. – Pályatársai közül kivel tartja a kapcsolatot? – Az elmúlt évek során jó kapcsolatom alakult Vinczeffy Lászlóval, Petrovits Istvánnal, Muhi Sándorral, Orbán Istvánnal, Székely Gézával, Esszig Klárával, Sütő Évával… Sajnos az utolsó években nagyon sok barát és kolléga távozott az élők sorából… – Április 17-én töltötte 70. évét. Mit szeretne hátrahagyni? – Előbb beszéltünk a szülőfalumnak szánt adományról; a terem avatása májusban vagy a nyár elején lenne. Addig a Vajdahunyadi Magyar Házban állítok ki egy kisebb anyagot táj- és pasztellképeimből… – A napokban hagyta el, hosszabb ottléte után, a temesvári kórházat... Mi lenne három kívánsága? – Béke, EGÉSZSÉG, szeretet.