Szucher Ervin Végvárak omladozó falai (I.) Toronyba zárt anyanyelvünk című kötetét mutatták be tegnap Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa Gál Sándor utcai székházában. Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntője után Nagy Lóránt gitárművész játszott saját szerzeményeiből, majd Kelemen Ferenc, a bukaresti rádió nyugalmazott szerkesztője és Sarány István, a Hargita Népe felelős szerkesztője beszélt a kötetről, beszélgetett a szerzővel. Végül a szerző dedikálta a kötetet. Az alábbiakban Sarány István könyvismertetője olvasható. [caption id="attachment_25319" align="aligncenter" width="620"] Sarány István, Szucher Ervin és Kelemen Ferenc a könyvbemutatón Fotó: László Róbert[/caption] Székelyföldön élve azt hisszük, hogy Erdély-szerte ugyanolyan könnyű magyarnak lenni, mint itt, mifelénk. Meg azt szeretnénk, hogy mindenki e féltekén úgy gondolkodjon, úgy beszéljen, úgy kerekítse a szavakat, mint mi. Aki nem így tesz, azt megszóljuk. Megszóljuk a kolozsvári – és újabban vá­sár­helyi – városszéli suhancokat, amiért romá­nosan helyezik a szavakban a hangsúlyt: azaz „kólozsváriasan” beszélnek. Megszóljuk a moldvai csángyót, amiért tyár magyarnak vallja magát. Nem tennénk mindezt, ha nyitott szemmel és nyitott lélekkel, nyílt elmével és tágra tárt szívvel járnánk a Székelyföld határain túl is, ha szétnéznénk kicsit a mezőségi, barcasági, Maros megyei, kalotaszegi, bihari, szatmári vagy a bánsági magyarság körében. Óvakodnánk a lesajnáló szavaktól, ha mi magunkban is tisztáznánk például azt, hogy a történelemkönyvből ismert Piski azonos azzal a vasútállomással, amit Simeriának emlegetünk, miközben kinyílik a bicska a zsebünkben, ha valaki Miercurea Ciucnak említi Csíkszeredát. Szucher Ervin könyve a Fehér Hollók sorozatban jelent meg. A sorozatnév, miként az informális újságírói baráti társaság neve is, Szabó Csaba kólozsvári tévés barátunktól származik. Addig forgatta televízió-szerkesztőként a szórványriportokat, míg rá nem jött, hogy újságíróként tenni is tud a szórványközösségekért. Ha mással nem, hát azzal, hogy felkeresi őket, rájuk irányítja a figyelmet, feltérképezi gondjaikat, kiválasztja közülük azokat, amelyeket kis empátiával, kis szervezéssel és cseppnyi anyagiakkal rendezni lehet. Igyekezetében barátokat, társakat keresett és talált céljai megvalósításához, számos találkozót szervezett a szórványban a téma iránt érdeklődő újságírók és az adott térségben tevékenykedő értelmiségiek között. Az ismerősök újabb ismerősöket vonzottak, akár adományokat gyűjtöttek, akár élményanyagot egy-egy újabb filmhez, rádiós anyaghoz, riporthoz, netán kötethez. Így aztán sorra csatlakoztak az újságírók ehhez a kis közösséghez, egymás után ajánlva fel kézirataikat, egymás köteteit szerkesztve. A bevételt újabb kötetek megjelenésére, a honoráriumot szórványprogramok finanszírozására fordította a kezdeményező, s azt is megtették, hogy saját zsebből díjaztak pályakezdő újságírót, biztatásként és elismerésként azért, ahogyan a szórványtémát feldolgozta – így márt érthető, hogy miért viseli a Fehér Hollók nevet az a társaság. Később a társaság tevékenységének súlypontját a román–magyar kölcsönös megismerésre helyezte, ez az igyekezet a Corbii Albi nevű portál működtetésében nyilvánul meg, haszna pedig népszerűségében mérhető le. De hogy nem halt meg a szórványtéma iránti fogékonyság sem, mint bizonyítja azt a sorozat legújabb kötete, amelyet ma ismertetünk Önökkel. Szucher Ervin olyan műfajt művel, amely a magát modernnek mondó sajtóból hiányzik: riportot ír. Hogy nem halt meg ez a műfaj, mi sem bizonyítja jobban, mint a lapok online változatába n közölt riportokra adott kattintások száma, jelezve, hogy az olvasók szeretik az irodalom eszközeivel élő, a testközelben lévő témákat bemutató írásokat. Főként ha azt olvasmányosan tálalja a szerző. Nagyon megragadott e kötet indító és megindító írása, a verespataki unitárius közösséget bemutató riport. Megdöbbentem, hogy ugyanazt tapasztalta Ervin e halálra ítélt településen, amivel korábban Radnaborbereken szembesültünk egy riporttáborban: a magyar nyelv ismerete nélkül is lehet magyarnak lenni. A szerző újabb példákkal támasztja alá ezt a tapasztalatot, árnyalva a kérdést. De ugyanilyen empátiával közelít az együttélés témájához, a múlt anyagi és szellemi javainak visszaszolgáltatása fájdalmaihoz és viszontagságaihoz vagy a színromán vidéken dolgozó magyarok léthelyzetéhez. Témáit pedig mindvégig átszövi két szál együttese: a Reményik által megfogalmazott templom és iskola nemzetmentő kettőse. Az írásokból kiderül, hogy ha megszűnik az iskola, a magyar nyelv előbb a családi házba, majd a templom falai közé szorul vissza, majd onnan is szép lassan kikopik, s csak a magyarságtudat áll mindaddig, míg állnak a templom falai. A szórványt vagy például a szerbiai Dél-Bánát közösségeit járva gyakran megfogalmazódik bennem, hogy a székelyföldi embereket minél gyakrabban kellene elvinni ezekre a helyekre, hogy szemükkel lássák, fülükkel hallják, bőrükön tapasztalják: milyen valóban kisebbségi magyarnak lenni. Hogy lássák, hallják és megtapasztalják azt, hogy milyen sors vár ránk… Ilyen utazásra hív Szucher Ervin könyve is…