A Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórházban nemcsak a fi­zio­terápiás osztályon, hanem az ortopédián és az ideggyógyászati osztályon is dolgozik gyógytornász. Szőke Beáta kinetoterapeuta a neurológián tevékenykedik, a fiatal szakemberrel a munkájáról beszélgettünk. [caption id="attachment_89952" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: R. Kiss Edit[/caption] – Egy fizioterápiás osztályon ma­gától értetődő, hogy van gyógytornász, de miért is van szükség ilyen szakemberre a neurológián? – Bár kevesen gondolják egyértelműnek, nagyon nagy szükség van kinetoterapeutára ezen a osztályon, a betegeink többségének ugyanis a mozgását is érinti a megbetegedése. Például egy agyi történés nyomán váratlanul kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, többségük mozgása annyira korlátozottá válik, hogy nagyon fontos lesz számára a korai rehabilitáció, a fejlesztés elkezdése. Ez sokat javíthat a későbbi életminőségükön. – Milyen megbetegedések esetén tudnak segítséget nyújtani? – Az osztályon számos megbetegedést kezelnek, vannak agyvérzésen, agyi infarktuson átesett betegek, előfordul gerincsérv, vannak szklerózis multiplexben szenvedők, szédüléses, epilepsziás, Parkinson-kóros betegek. Az agyi történések után marad leginkább fizikailag is károsodás, e betegek esetében nagyon fontos a mozgás, illetve a mozgatás is, hogy megakadályozzuk az ízületi merevséget, hogy az izomzat se merevedjen le, illetve hogyha görcsös az izomzat, akkor lazítsuk azt. Azt szeretnénk, hogy a betegek úgy menjenek el innen, hogy a képességeikhez mérten a legtöbbet tudjuk kihozni belőlük, például, ha az ágyban fekvő beteg később fel tud ülni, az nagyon sokat számít neki, ha pedig lábra is tud állni, az nagy siker. Az a célunk, hogy a páciensek minél teljesebb életet tudjanak élni, minél sikeresebben visszailleszkedjenek a korábbi környezetükbe. Ha a beteg nem is tudja ugyanazokat a feladatokat ellátni, mint korábban, minél inkább közelíthessen a korábbi állapotokhoz, minél kevésbé legyen kiszolgáltatott. – Mióta dolgozik itt? – 2018. augusztusa óta dolgozom az osztályon. Marosvásárhelyen végeztem 2017-ben, aztán ott is dolgoztam egy magánrendelőben. Csíkszeredai vagyok, a hosszú távú terveimben mindenképpen szerepelt az, hogy haza fogok jönni, de nem gondoltam, hogy ilyen rövid idő alatt sikerül. Örülök, hogy így alakult. A váltás nem volt könnyű, a munkámat viszont nagyon szeretem, szeretek az emberekkel, a páciensekkel foglalkozni. – Van-e már nagyobb sikerélménye, vagy inkább a kis sikerek a jellemzők? – A betegeknek mindig azt mondom, hogy a kis sikerek a legfontosabbak, mindig lépésekben kell gondolkodnunk. Mindennek örvendünk: ha egy centivel megmozdítottuk a lábat, a kezet vagy akár az ujjat is, az nekünk siker. A kórházban töltött idő azonban rehabilitációs szempontból nagyon rövid. Szerintem nagyon nagy szükség lenne egy rehabilitációs intézményre, kórházra, ahol ezeknek a betegeknek az utókezelését végeznék. Sokuknál nagyon jó eredményeket lehetne elérni rehabilitációval. Bár ami egyszer elromlott, az ugyanolyan nem lesz, de van, aki szinte teljes életet tudna élni a betegség után is. – Mit lehet a kórházban töltött idő alatt elérni ezen a téren? – Legalább annyit, amennyit itt a kórházban tanultak – mert én mindig arra törekszem, hogy legalább az alapokat megtanítsam a pácienseknek –, otthon mindenképpen folytatni kell. Ugyanakkor mindenkinek javasolni szoktam, hogy amennyiben lehet, folytatni kell a gyógytornát is. Ez azonban nehéz, nincs rehabilitációs intézet, gyógytornász sincs elegendő, és a betegek többségének az anyagiak hiánya is akadályt jelent. Az emberek ma már tájékozottabbak, van, aki igényelné is a gyógytornát, de szakember sincs elegendő. – Milyen páciensekkel dolgozik legtöbbször? – Az agyi történések miatt kórházba kerülők vannak legtöbben az osztályon, az én betegeim többségét is ők teszik ki. Eltérő, hogy milyen mértékben szenvednek károsodást, hogy az agy melyik részét érintette a betegség, hogy részleges vagy teljes végtagbénulás alakult-e ki. Sok függ a betegek lelkiállapotától, hozzáállásától is. Miután a kezdeti elkeseredésből kilábalnak kissé, többnyire pozitív a hozzáállásuk. Van, aki az elején elcsodálkozik, hogy mit akarok tőlük, minek a torna, még az hiányzik nekik, hogy itt tornászni kelljen, de aztán a második-harmadik napon már várják, hogy mikor jövök, ma mit fogunk csinálni. – A tornászást ebben az esetben nem valamilyen ugrálásnak kell elképzelni… – Nem, főleg az agyi történéses betegeknél ez ágyban végzendő tornát vagy átmozgatást jelent. A végtagokat mozgatjuk át, nem fárasztjuk ki a beteget. Mindenkinek más az állóképessége, és ezt figyelembe vesszük. Ha bénulás áll fenn, akkor is nagyon fontos a végtagok átmozgatása, az ízületek merevségének, az izomtónus elvesztésének, a trombózis kialakulásának, a felfekvéseknek a megelőzése szempontjából. A beteg attól is jól érzi magát, hogy foglalkoznak vele, sokan örülnek a figyelemnek, a napi kétszer eltornázott félóra alatt gyakran bensőséges viszony alakul ki. – Milyen tanácsot ad otthonra az agyi történésen átesettek számára? – Ne hagyják abba a mozgást. Minden mozgás és minden kis eredmény számít. Legalább azt folytassák, amit itt megtanultak. És bár ez sajnos nem reális, de jó lenne egy gyógytornász mindenkinek. Ennek hiányában pedig legalább olyanvalaki, aki motiválja őket, foglalkozik velük. R. Kiss Edit