borús égbolt
közepes eső
Tömeggyilkosok
Ez a rövid, egyszerű kijelentés jutott eszembe az elmúlt napokban többször is, miközben szövetségeseimmel, az oldalsó és visszapillantó tükrök segítségével, igyekeztem szemmel tartani a frontot. Igen, a frontot, mert nálunk leginkább csatatérhez hasonlítanak az utak. Alternatívák hiányában mindenki az egyetlen „menekülési” útvonalat választja. A szekér, a csordából hazatérő jószág, a kóborló házi- vagy vadállat, a kombájn, a nyerges vontató, az autóbusz, a biciklis, a gyalogos – mindenki fejvesztve menekül a kitűzött cél felé. Közben méretes táblák, megdöbbentő statisztikai adatokkal, esetleg fekete pontos háromszögek próbálják jobb belátásra, lassításra bírni a száguldozó vezetőket. Ahogy fogyogatnak a kilométerek, úgy fogyatkozik a vezetők türelme is egy-egy hosszabb út során, és válnak egyre agresszívebbekké a frontvonalon. Aztán két település között a gyorsulás minden szabályát meghazudtolva felpörögnek az újabb kényszerű lassításig, miközben a kétsávos utat négysávosnak képzelik. Úgy gondolják, aki jobban siet, annak több hely is jár az aszfaltszőnyegen. Akinek meg nincs szerencséje, vagy nem szolgálatos az őrangyala, az lehet véget nem érő repülésbe/zuhanásba kezd, miután nem csak a fogát hagyja ott a balesetben.
Eközben folyamatosan emelkednek a kötelező biztosítási díjak. Az egyre növekvő károk mellett a csődbe ment társaságok után, a piacon maradók a biztosítási díjak növelésével próbálják bebiztosítani magukat. A fuvarozók tiltakozni készülnek, mert nem tartják elfogadhatónak, hogy az év elejétől megduplázódtak a kötelező biztosítási díjak. A kisautós... szív.
A kötelező gépjármű-biztosítások jól kitalált pontgyűjtő rendszerében hiába nem okoztál kárt évek óta, hiába vagy hűséges egyik vagy másik társasághoz, minden alkalommal többet fizetsz a biztosításért. Mindenre a magyarázat: mert drágítanak a biztosítótársaságok. A pénztárcával a kezünkben pedig csak bólogatunk, fizetünk, bólogatunk.
Bólogatók országa lettünk. Nekünk mindig elég valami aprócska változás ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és tovább bólogassunk. Évek óta hitegetnek az autópályákkal, gyorsforgalmi utakkal, s közben falvaink belepusztulnak a megnövekedett forgalomba.
Miközben útdíjat fizetünk, és egyre több pénzért kötünk kötelező biztosítást, ideje lenne észrevegyük, hogy tömeggyilkosokat tartunk a döntéshozói székekben. Tömeggyilkosokat, akik képtelenek voltak az elmúlt évek alatt, elsősorban döntéseikkel és politikai akarattal, megújítani a hazai úthálózatot és vele együtt az egész országot.
Egy nemrég vásárolt térképen, a térképkészítő optimizmusa vagy humora elég volt ahhoz, hogy megnevettessen: az építés alatt lévő autópályát is feltüntette, amely a határ két oldalát köti össze az északnyugati országrészben. Igaz, kit érdekelne a határon átvezető pálya, ha közben négysávos aszfaltcsíkon lehetne Marosvásárhelyre, Jászvásárba, a tengerre, Bukarestbe, Szatmárnémetibe vagy Gyulafehérvárra eljutni anélkül, hogy közben a faluturizmus sajátos, átutazásban kimerülő formáját kelljen válassza az ember.
Közben véget ért a település, újabb száguldás következik. Mindenki a következő ötszáz méterre koncentrál. Tükröket behúzni, gáz! Aztán hatalmas csattanás és félnapos útlezárás következik a tömegbaleset miatt. Mindenki a felelősöket keresi. A tömeggyilkosokat.
Daczó Dénes
