Eredetileg költőként vált ismertté, fia születése óta viszont ír gyerekkönyvet is, ami mai napig nagy szerelme. Az utóbbi évtizedben mégis a prózában alkotott jelentőset, két novelláskötete, két regénye és számos tárcája jelent meg, többek között a Nők Lapjában. Tóth Krisztina író, költő volt vendége nemrég a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárnak. Ez alkalomból indulásáról, az elődök és az irodalmi hagyomány szerepéről, a prózaírás nehézségeiről és egyébműhelytitkokról beszélgetett vele Részeg Imola. [caption id="attachment_19808" align="aligncenter" width="384"] Tóth Krisztina író, költő, műfordító 1967-ben született Budapesten. Első verseskötete 1989-ben jelent meg Őszi kabátlobogás címmel. További verseskönyvei: A beszélgetés fonala (1994), Az árnyékember (1997), Porhó (2001), Síró ponyva (2004), Magas labda (2009). Gyerekkönyvei: A londoni mackók (2003), Állatságok (2007), Orrfújós mese (2015), A lány, aki nem beszélt (2015), Anyát megoperálták (2015). Prózakötetei: Vonalkód (2006), Hazaviszlek, jó (2009), Pixel (2011), Akvárium (2013), Pillanatragasztó (2014). Eddigi munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel jutalmazták, többek között József Attila-díjjal és a Magyar Köztársaság Babérkoszorújával. Fotó: Bulla Bea[/caption] – Sepsiszentgyörgyi és csíkszeredai közönségtalálkozójának Hangok folyóján volt a címe, ami egyben Magas labda című verseskötetének is az indítóverse. Gondolom, nem véletlen ez a címválasztás. – Amint az előző köteteimben, a 2009-ben megjelent Magas labdában is nagyon fontos motívum volt a víz, az áramlás és tágabban véve nemcsak a víz áramlása, hanem az idő iramlása, a folyamatosság is. A Hangok folyója tulajdonképpen a saját múlt időnkkel való viszonyról szól. A kötet egésze egyébként a hagyományhoz való kapcsolódás kérdését is fölveti, nagyon sok parafrázis van benne, olyan versek, amelyekben nagy költőelődöket idézek meg, az ő műveiket írom át, és megpróbálom valahogy a saját hangomat, munkáimat is elhelyezni ebben az áramlásban. – Mit gondol ön úgy általában az irodalmi hagyományhoz való kapcsolódásról? Mennyiben határoz ez meg egy költőt, írót? – Amikor tanítok, akkor számomra a legnagyobb gyönyörűséget az szerzi, ha megmutathatom a diákjaimnak a kapcsolódási pontokat. Elindul egy fiatal nemzedék, és valami radikálisan újat szeretne, de azt bontja elemeire és szedi szét, amiből maga is fölépült. Abból tud csak valami egészen újat létrehozni vagy képzeli, hogy egészen újat, ami már adott. Amikor az irodalomban megszólal egy szerző, akkor saját magán átszűrve megszólaltatja az elődök hangjait is. Bármennyire azt képzeli, hogy csak a saját hangján beszél, ebbe óhatatlanul beleszűrődik az elődök hangjainak sokasága. És engem épp ez a kánon izgat a leginkább, az, hogy miként lehet egy autonóm versnyelvet kialakítani úgy, hogy miközben én beszélek, jelezzem, tisztában vagyok a hangok sokaságával, amelyek rajtam keresztül szólnak. Ez a legszebb dolog. – Volt-e önnek mestere, vagy olyan költő, író, aki a kezdeteknél irányította? – Nagyon sok minden alakítja az ember hangját és pályáját. Egyrészt vannak a láthatatlan mesterek, a nagy írók, költők, akik óhatatlanul befolyásolnak. Egyszerűen nem lehet úgy magyar nyelven megszólalni versben, hogy az ember ne szűrje át magán a József Attila-i hagyományt, vagy megússza az Ady-hatást. Minden, amit elolvasok, az beépül, és megjelenik, felvillan abban, amit később csinálok. Másrészt ott vannak az élő mesterek, akik tanácsokat adnak és irányítanak. Nekem egyébként csupa olyan mesterem volt, akik nagyon finoman irányítottak. – Mondana neveket is? – Igen, természetesen. Hosszú évekig jártam a Lator László műfordító szemináriumára sok más költővel, többek között Kemény Istvánnal és Vörös Istvánnal együtt. Műfordító szemináriumnak nevezték, de tulajdonképpen versekről volt benne szó, hol fordított, hol saját versekről. Ő tulajdonképpen versértést tanított nekünk és szakmai fogásokat, például, hogy miként kell elkezdeni egy fordítást vagy hogyan lehet alakítani egy verset. De nemcsak technikai dolgokat tanultunk meg itt, hanem irodalomszemléletet is. Egész életemre nézve meghatározó az, ahogy Lator László az irodalomhoz mint örömforráshoz és játékhoz viszonyult. Aztán meg kell említenem Csorba Győzőt, aki nagyon sok tanácsot adott nekem fiatalkoromban, és ezért hálás vagyok neki. Mándy Iván is kedves volt velem mindig, és Mezey Katalin is, aki a Sárvári Diákírók Körét vezette, fontos volt számomra. – És a nem élő nagy mesterek? – Ez életkoronként változott. Biztosan tapasztalta már, hogy az ember beleszeret egy szerzőbe, és akkor abban él. Kamaszkoromban például Radnóti volt ilyen kiemelkedő. És meg kell mondanom, hogy egészen belebetegedtem, amikor megtudtam, hogy megcsalta Gyarmati Fannit. Olyan személyesen éltem meg a történetet, hogy egészen ágynak estem. A középiskolai évek alatt Kosztolányi volt nagy élmény számomra és nagyon hosszú ideig Kormos István. Őt a mai napig nagyon szeretem, mert fantasztikus hangja van. Amikor az ő előadásában megszólal egy vers, az máglya, ott akkor tényleg történik valami, nagyon archaikus dolog szűrődik be a modern költészetbe. Aztán később, az egyetemi évek alatt egyszer csak beütött Petri. Azért mondom, hogy beütött, mert olyan hatással volt rám, mint az alkohol. Addig valahogy nem szerettem a lényét, ijesztőnek, taszítónak találtam, de – gondolom, ez az ember versízlésének változásával is együtt jár – egy adott ponton ráéreztem a hangjára. Tandori sem volt egy korai találkozás. Őt az egyetem első éveiben még nem értettem, de aztán megérett bennem, és akkor rájöttem, hogy amit művel, nagyszerű költészet. – Sokáig csak verseket írt, az utóbbi tíz évben viszont megjelent két novelláskötete, két regénye és számos tárcája. Honnan jött az indíttatás, a motiváció, hogy prózát is elkezdjen írni? – Volt bennem egy nagy prózagörcs, mert én a verssel kezdtem, és a szöveggel való munkálkodás nekem egyet jelentett a sűrítéssel. Ezért ha bármit elkezdtem prózában írni, azt addig döngöltem, amíg teljesen olvashatatlan nem lett, és láttam, hogy ha még csak egy kicsit kondenzálom, akkor mindjárt vers lesz belőle. Akkor rájöttem, hogy nem ez a jó munkamódszer, mert ha az ember mesélni akar, akkor nem lehet ugyanúgy közelíteni az alapanyaghoz. Ezt a bennem lévő görcsöt aztán segített feloldani a prózafordítás. Nagyon sokféle hangot ültettem át, és a mondatok egymás után rakosgatása rávezetett, hogy picit másképp is lehet a szavakból építkezni, mint a versnél. Tehát ha kiszedek minden töltőanyagot, akkor az nem lesz befogadható próza. Itt egyáltalán nem a díszítőelemekre gondolok, hanem arra, hogy a történetmondás megkíván egy felépítendő struktúrát. Tehát a prózában nem lehet akkora kihagyásokkal dolgozni, mint a versben, mert nem bírja el. Én mindig nagyon vágytam a prózára, és mocorogtak bennem történetek, csak nem találtam hozzájuk a hangot. Ez a mai napig megvan egyébként. Amikor például megmutattam az Akvárium kéziratát egy csak prózát író kollégámnak, akkor ő mondta, hogy itt még vannak kibontható szálak, erre is el lehet indulni meg arra is…, én meg arra gondoltam, hogy mi az, amit még ki lehetne hagyni, hogy elmesélés nélkül megmutassam a sztorit. Szóval nagyon másfajta gondolkodásmód a vérbeli prózaíróé, és azé, aki a vers felől jön. – Azért érdekes számomra, amit mond, mert a csíkszeredai író-olvasó találkozón is elhangzott, hogy a kezdet, akár verset ír aztán belőle, akár prózát, mindig egy történet. – Igen, de nem akarom a teljes sztorit elmondani, hanem hogyha találkozom egy olyan történettel, amiben megmutatkozik egy sokkal nagyobb valami, akkor önmagában azért érdekes az a pici sztori, mert hirtelen felvillant valamit annak az embernek a sorsából vagy a jövőjéből. – Amikor ön szembetalálkozik egy olyan történettel, mint például a ma felolvasott kerekes székes fiúé, akkor hogyan dönti el, hogy abból mi legyen: vers, novella vagy tárca? – Nagyon egyszerű egyébként, mert amikor szembefordultak velem ezek a fiúk a liftben a felolvasott történetből, akkor hirtelen azt gondoltam, hogy itt a novella. Ránéztem az arcukra, és tudtam, hogy itt a novella. – Tehát adja magát a műfaj… – Igen, teljesen adja magát. A vers sokszor úgy születik, hogy meglátok egy képet. Egy képet, amiben ott van a sztori sűrítve. Benne van az előzmény, és benne van az is, ami utána történik majd. Egy kicsit olyan ez, mint a fotózás. Lesni kell, hogy milyen mozzanatban sejlik föl valami nagyobb háttér. És ez a készenlét nagyon hasonlít ahhoz a nyitottsághoz, amellyel egy fotósnak kell járni-kelni a világban. – Azt akartam épp kérdezni, honnan a rengeteg történet, amit megír? De gondolom, onnan, hogy ön nyitott szemmel, füllel jár a világban… – Igen, mert egészen váratlan helyeken is ott van a történet. Nekem például nagy szerencsém, hogy nem tudtam megtanulni autót vezetni, ezért rengeteget vonatozom. Volt már olyan, hogy utaztam Bécsbe és kábelrongálás miatt leállt az InterCity, úgyhogy majdnem két órát álltunk. Egy idő után kezdtek az emberekből előbukni a sztorik. Kiderült, hogy ki mért utazik, miért kell Ausztriába járnia dolgozni, milyen a háttere. Fantasztikus volt, amit ott hallottam másfél óra alatt. De ugyanúgy, ha az építőmunká­sok beszélnek az ablak előtt, abból is kihallok történeteket. Vagy nemrég felolvastam vidéken, és egy kollégiumban helyeztek el. A kollégisták nem feküdtek le, hanem kint beszélgettek a játszótéren, az ablakom alatt, és én direkt nem aludtam el, annyira tetszett, ahogy egymással évődnek. – Visszatérve ezekre a kötetekre, nem mondhatni, hogy túl szokványos címekkel dolgozik. Mert ugye ilyen címekről van szó, mint: Vonalkód, Pixel, Akvárium, Pillanatragasztó… – És most a következőnek az lesz a címe, hogy Világadapter. – Gondolom, van ebben a címadásban valami koncepció. A beszélgetés során például kiderült, hogy a címek a kötetek szerkezeti felépítésével is összefüggésben vannak. – A struktúra nekem azért fontos, mert én annak idején szobrász szakon végeztem a középiskolában, és mindig az jut eszembe, amikor hozzáfogok a szöveghez, hogy most fölrakom. Már eleve azt mondom, hogy fölrakom. Mert középiskolában, amikor mi fejet mintáztunk, akkor a mintázásnál ki kellett mérni mindent. Megnéztük oldalról a modellt, megnéztük, milyen szöget zár be a feje búbja az állával, kimértük a legtávolabbi pontokat, és egy favázra drótokat szereltünk fakeretekkel, az tartotta a fejet, amit aztán valamilyen anyagból felraktunk. Ha ezt nem jól mértem ki az elején, akkor hiába javítgattam utána a vonásokon, mert mondjuk egy tömbben lerepedt az álla vagy leesett valami belőle. Ha nem volt jól átgondolva a struktúra, akkor aztán a részleteken már nem volt érdemes csiszolgatni. Én a prózát úgy képzelem el, hogy az szinte egy térbeli dolog, ahol nekem előre föl kell írni az arányokat. Az embernek adott egy papír, ez a szöveg tere, és azt sem lehet, hogy mondjuk a közepére odarak egy kaviárt, de azt sem, hogy teljesen benövi a teret, mert akkor nem lehet tájékozódni. Egy teljesen térbeli dolognak élem meg, ami úgy terjeszkedik, mint egy fraktál. – Ezek a címek akkor a struktúrához kulcsok? – Igen, egyrészt kulcsok ehhez a struktúrához, másrészt nemcsak kulcsok, hanem segédeszközök is a szerkezet megépüléséhez, bizonyos értelemben sorvezetők. A Pixelnél például már előre megvoltak a szövegek, és akkor kitaláltam, hogy olyan struktúrát fogok megépíteni, ahol ezek mind összefüggnek. Voltak a fejemben hiányzó elemek, hogy például még találkozhat két szereplő, és akkor eldöntöttem, hogy legyen az is egy történetben. Szóval a szöveg szerkezete is alakítja magát utólag. Én a prózaírásnak ezt a részét szeretem a legjobban. És azért mondtam, hogy bizonyos értelemben a struktúra megszállottja vagyok, mert azt gondolom, hogy az arányokon múlik minden. A részletgazdagság már csak utólagos dolog. – Áttérve a gyermekkönyvekre, mondta, hogy eredetileg a fiának kezdett el gyermekverseket, meséket írni, aztán a kislánya ihlette meg. De az idén megjelent, Anyát megoperálták című gyerekkönyve talán kicsit más… – Ez más, igen. De ehhez is a fiam óvodai csoporttársnője adta az ötletet, és tényleg nem egy komor könyvet kell elképzelni, hanem olyant, amiből kiderül a gyermekeknek, hogy mi is az a rák, amiről a felnőttek olyan félrefordulva és pusmogva beszélnek. Igen, a gyerekeimnek írok, és nekem a gyerekkönyv a jutalomjáték. Én akkor kapcsolódom ki, akkor szórakozom, amikor nekik írok. – Említette, hogy hamarosan új verseskönyvvel fog jelentkezni, amelynek címe: Világadapter. Dolgozik valami egyében is? – Igen, gyerekkönyveket készítek elő.