havazás
enyhe eső
borús égbolt
Tiltakozás helyett
Naivak vagyunk. Meg jóhiszeműek. Azokkal szemben is, akikről tudjuk, hogy már nem egyszer s nem is kétszer visszaéltek naivitásunkkal és jóhiszeműségünkkel egyaránt. Csak az a viszonyulásunkat nem naivitásként, és nem is jóhiszeműségként, hanem butaságként értékelik. S mikor átvernek, tiltakozunk, hogy megint átvertek. Elsírjuk magunkat a közvéleménynek – elsősorban a magyarnak –, nemzetközi hírűvé tesszük az újból és ismételten elszenvedett sérelmet, megaláztatást, de képtelenek vagyunk felkészülni a menetrendszerűen érkező következő sérelem kivédésére, megaláztatás elkerülésére. Hogy elégtételt ne is emlegessünk…
Marosvásárhely a kísérleti terep: itt mérik fel a román nacionalisták, meg akik mögöttük, mellettük állnak, hogy még mit lehet velünk elkövetni, megpróbálni, honnan tudnak még minket kiszorítani, ugyanis – s ez többször elhangzott – összeegyeztethetetlen a nemzetállami többségi dominanciával az önálló magyar intézmények, a magyar közösségi vagy Isten ments: magyar főúri tulajdonok léte, elfogadhatatlan az, hogy az erdélyi, hajdanán magyar városok főtere magyarok tulajdonában legyen, s égbekiáltó, hogy az oktatási intézményekben más nyelven is folyjék a szakemberképzés, mint az állam nyelvén. Persze, az állam nyelvén zajló oktatás csakis és kizárólag a kisebbségiek javát szolgálja, ugyanis ez biztosítja érvényesülésüket az ország román többségű régióiban is. Az orvosképzés esetében: a román nyelvű szakmai gyakorlat garantálja azt, hogy a magyar orvos szót értsen román betegével – mint azt szentesítette minap a legfelsőbb bíróság is, amelynek döntése szerint nem diszkrimináció az anyanyelvű gyakorlati képzés hiánya.
A marosvásárhelyi orvosképzés végeérhetetlen vereskókis-meséje újabb fejezettel gyarapodott: az egyetem felvette George Emil Palade Nobel-díjas orvos nevét – az egyedüli román Nobel-díjas tudósét, ha nem számítjuk a románok által máramarosszigeti születése okán magukénak vallott Elie Wiesel írót vagy a bánsági születésű, ugyancsak író Herta Müllert. Az első hírek szerint titokban, sunyiban, s aztán kiderült, hogy Benedek Imre orvosprofesszor már januárban a nyilvánosság előtt tiltakozott a névadási szándék ellen. Tehát nem hirtelen történnek ezek a dolgok, csak éppen minket érnek mindig felkészületlenül. Mert nem hisszük el, hogy bekövetkezhetnek. Nem hittük el a sepsiszentgyörgyi Mikó ügyét, nem hittük el a vásárhelyi sorozatos történéseket, s hitetlenkedve fogadtuk azt is, ami Úzvölgye kapcsán megtörtént.
Évek óta a politikai sík mellett az igazságszolgáltatás síkján folyik a kisebbségi intézmények elleni küzdelem, s a zászló- meg feliratperek azt bizonyítják, hogy nem rendelkezünk azzal az akarattal és tudással, amellyel ellenfeleink lépnek fel ellenünk, s majd’ mindig alulmaradunk – igazságtudatunkat hangoztatva.
Múltunk szép, ismerete fontos – már csak azért is, hogy tanuljunk hibáinkból. De a dicső múlt nem helyettesíti a kínkeserves jelent és nem ad reményt a kilátástalan jövőhöz. S az sem vigasztalhat bennünket, hogy a román fiatalok nagyobb hányada keresi külföldön boldogulását, mint a magyar fiatalok. Tehát dolgoznunk kell, ha élni akarunk – szívósabban kell dolgoznunk, ha itt akarunk élni. A politikai és jogi küzdelemben pedig ugyanazokat az eszközöket kell bírnunk, mint a minket legyűrni akaró ellenfelek… A tiltakozás önmagában nem visz eredményre.
Sarány István
web.jpg)
.jpg)
