borús égbolt
Teraszon
Nyáron szeretem a kocsmateraszokat. Főleg azokat, amelyek csendesek, s a nap sem nagyon süt arra. Nem azért, mert különösebben italos lennék, és arra vágynék, hogy számlálatlanul igyam a söröket. Lehet multi, lehet székely a ser, büntetett elő- meg párhuzamos életű, de általában beérem eggyel. Ha rendelek egy másodikat, akkor még szomjasabb leszek. Mit sem érne a harmadik vagy a negyedik… Négyet, négyötvenet. Annyit mindenképp. De minek hányni szerte a pénzt?… Emlékszem, boldogult bakakoromban – a szocialista haza szolgálatában – jártam úgy egyszer a szakasztársaimmal vedelve, hogy nagy felbuzdulással végigsöröztünk egy egész délutánt, valahol Olténiában, kerthelyiségben, nyilván – nem volt igazi a hely, veszettül sütött ránk a nap –, aztán este a hadnagyunk nem győzte röhögni, hogy a létszámellenőrzéskor – gyengébbek és fiatalok kedvéért: apel idején – mindannyian a vizeldébe vágytunk. Lett is belőle némi büntetés… De azt ne részletezzük!
Inkább arra valók mostanság számomra a kerti árnyas ivókban való tartózkodások, hogy leüljek magammal és a démonjaimmal. Mert vannak kísértő és bántó gondolataim. Ilyenkor, ötven fölött folyton meglegyint a kérlelhetetlen idő. Úgy, annyira gyorsan telik, mint még soha… Az öregek mondták ezelőtt, hogy felérsz a delelőre, utána pedig jön mindjárt a lejtő, ahonnan közel nyugtája a Napnak. Nem hittem. De egyre biztosabb, hogy immár közeledik a fényességnek hanyatlása. Az. Nem a másfajta Nyugat. Holott – mivel a székely anyavárosban telnek ezek a teraszos tartózkodások, s többnyire magányosan, mert nem keresem, s nem lelem senki társaságát – mást sem hallok, mint azt. Arról a másikról, a boldogról regélnek. És ott vannak a másokéi. Láthatatlan és fel sem ismert benti ördögök… – Végigdolgoztunk három napot a dán gazdának reggel hattól este hatig, aztán még kettőt csak nyolc órában. És megvolt az ezer euró. Volt két nap pihenő, és mindjárt ruccantunk át Londonba… – Azok a sörök! – folytatta egy másik… – Nagyon nagy volt a meleg. – Néztük a futamot. A végén lementem a versenypálya szélére, és felvettem egy darab leszakadt gumidarabkát, a Marcus Ericsson kerekéről esett le – így mondja, pestiesen névelőzve. – Majd’ megettek a biztonságiak, de összejött. Ott van a vitrinben, hadd lássa az asszony… – Feketén, ember! Az árak euróban számolandók! Nyolcszázért szereltem újra a fűtésrendszerét a fószernek. Olyan cuccok vannak benne, mint Írországban, minden a netről jött hozzá, nem az a török mocsok, ami a barkácsboltban van… – Idén nem voltam. Minek az? Kinek? A búcsú? Nem vagyok kíváncsi a papokra. Ugyanazok a sörök, és egyébként ugyanolyan árban a flekken is. Annyira öregek a meghívott előadók, kivénhedt magyar bandák, hogy pléjbekről megy minden. Jobb itt a városban… – Itt a román sem zavar…
Megvan! Kányádi. Pedig Szilágyi Domokosra és Szőcs Kálmánra is tippeltem a verses emlékezetben. Ők is írtak teraszost, talponállóst. De nem. Ez a versemlék más: „A szalag, a szalag végtelen, / a szalag fáradhatatlan. / »Mit ért, mit ért a szerelem, / ha magamra maradtam?« / – Michelangelo, / – Beethoven, / – Bartók, / – Piaf,/ – Egy Kafka, / – Micsoda csatár, öregem, / egytest vele a labda... (Teraszon, 1965). Már mások is jártak előttem így, ilyen cipőben, ilyen aggyal, ilyen hangulatban, sörkertben… Néha fájt másoknak is az ital, mely nem hűsített. Néha fájt a nyári derű immár ötven-hatvan éve. És nyilván előtte is, de most hadd legyenek társaim a közeli klasszikusok: „… valami rendes szám jő. / – Lassabban, csak ne háborogj. / – A kicsike, titkárnő. / – Egy más bolygó, mely hűthető, / kondicionált Nappal” – szól Kányádi Sándor bátyám az örökkévalóságból, aki úgy jött be kiskamaszként Udvarhelyré, hogy minden szembejövőnek köszönt: „– Isten áldja meg!” – mígnem fel nem világosították, hogy városon ez nem járja.
Csak esne bár egy szó néha a gyökerekről! Csak ne tántorogna a Nyugatról hazacsángált srác az öt sörtől s az öt gyomorkeserűtől ötpercenként a budi felé… Én meg szép lassan visszavonulok ilyenkor. Megy a Nap leazon. Jó lesz otthon, mert ilyenkor hűvösebb a blokk, s alszanak majd bennem, velem egy kicsit a töprengések és a csendes, de bomlasztó kis magán-démonok.
Simó Márton
.jpg)