enyhe havazás
Telefonokról, múlt időben
Most, amikor úgy tűnik, lezárul a Hargita megyei, a csíkszeredai telefontörténet egy szakasza, rájöttem, hogy még meg sincs írva. Legalábbis nem láttam sehol, egy helyen összegyűjtve, hogy mióta telefonálnak a székelyek (és itt nemcsak a ditrói származású Puskás testvérekre gondolok, akik köztudottan az elsők között lehetettek). Épp kapóra jött hát, hogy a csíkszeredai levéltárban találtam néhány érdekes adatot. 1903-ban ugyanis már foglalkoztatta a vármegye elöljáróit a telefon-kérdés, és rendeletileg kérték a szolgabírók a járásuk területén található községeket, nyilatkozzanak arról, hogy a vármegyében felépítendő „telephon berendezési költségeihez” mennyivel hajlandók hozzájárulni. Erre a kérdésre 1906-ban még visszatért a főispáni hivatal, amikor felmerült a korábban megnyitott vonal bővítésének lehetősége. Ugyanis előbb közhasznú törvényhatósági távbeszélő-hálózatok jöttek létre az 1888. évi XXXI. t.cz. alapján, amelyeket az állam épített és tartott üzemben, ha előfizetők legalábbis minimális számban jelentkeztek és az érdekelt községek a hozzájárulást biztosították. Az általam látott okmányok szerint az érintett községek meg is vitatták a dolgot 1903-ban, illetve 1906-ban, és igencsak változatos válaszokat küldtek a szolgabíróságokra. Lehetetlenség volna mindegyiket felsorolni, de biztosítom önöket, hogy nem fogadták egyöntetű örömrivalgással az ötletet, különösen a hozzájárulás összege miatt. Karcfalva például örömmel vett tudomást a távbeszélő-hálózat létesítésének tervéről és kimondta, hogy 300 koronáig hozzájárul a költségekhez, többel semmiképpen. Mások „czél-szerűnek látva” a találmányt, nem kötötték feltételekhez, de olyan községi testület is volt, amely akarta tudni, hogy pontosan mennyibe kerül, s ehhez kötötte a nyilatkozatot. Csatószeg község képviselő-testülete kijelentette, hogy „a távbeszélő hálózat bevezetését nem kívánja, mivel a postai közlekedés elég gyors”. A gyergyóvaslábiak 1903-ban egyenesen megfellebbezték saját képviselő-testületük beleegyező döntését, és kérték az alispánt, hogy helyezze hatályon kívül és az „attól egyszersmindenkorra” oldja fel. Csíkszentmárton szükségtelennek tartotta az 1906-os bővítést, a csíkszentgyörgyieknek viszont csak az állam vagy a vármegye költségén tetszett volna a dolog. De a telefon csak megszólalt, hiszen az 1905. június 21-i Csíki Lapok arról cikkezett, hogy a hálózat legelőször Csíkszeredában épül fel, alig néhány hét alatt, majd a járási székhelyeket kapcsolják be a hálózatba és egyidejűleg összekötik Szentgyörggyel és Brassóval, végül a vármegye összes községébe bevezetik, de abban bíznak, hogy az országos hálózatba való bekapcsolás sem fog késni. Sajnos a lap nem adott hírt arról, hogy pontosan mikor csengett először Csíkszeredában a telefon, de azt tudjuk, hogy december 14-én „megnyílt a forgalom” a Budapest–Bukarest távbeszélő-vezetéken, és ebben a csíkszeredai távbeszélő-hivatal már részt vett.
Hogy pontosan hogyan, milyen lépésekben fejlődött a következő évszázadban az itteni telefonhálózat, nem tudom pontosan. Azt sem, hogy hány központja, és hány épülete volt, és ebből hány épült (magyar vagy román) államköltségen. Arra emlékszem, amikor nem toborozták a csatlakozni vágyókat, hanem csak több hónapos várakozás után lehetett telefont köttetni. Pedig a távbeszélő jól szolgálta a mindenkori hatalmat, miközben a telefonközpontosok a falvak félelmetes mindentudói voltak. Most pedig olvasom, hogy a valamikori, az 1970-es évekbeli csíkszeredai „telefonpalota” eladó jókora kikiáltási áron. Aggódva lesem, vajon kinek futja rá?
Daczó Katalin
-min.jpg)
