borús égbolt
Tébolygunk, mintsem megértenénk
A fiatalok manapság nem olvasnak semmit, egyfolytában ülnek a számítógép előtt, könyvet a kezükben nem látunk – halljuk ezt oly sokszor, oly sok helyen manapság. Tényleg háttérbe szorult a hagyományos értelemben vett olvasás, de most annyira nem is az olvasásról, inkább az írásról szeretnék beszélni. És hogy mi van az írókkal? Pontosítok: mi van manapság a fiatal írókkal és írópalántákkal?
Úgy gondolom, az írói szakma napjainkra nagyon alábecsültté vált: az emberek azt hiszik, írónak lenni a világ legkönnyebb szakmája, „mert hát ugye semmi mást nem kell tenni, csak ülni a laptop vagy számítógép előtt, és bepötyögni a gondolatainkat”. Nem, ez véleményem szerint egy kicsit sem így van. Írónak lenni manapság talán még nagyobb kihívást jelent, mint hajdanán, hiszen megnőttek az elvárások, és bizony nem könnyű olyan regényt, novellát, vagy bármit írni, ami ebben az információdömpingben leköti az ember figyelmét. Az írót szorítja a határidő, nem látszik ki a jegyzetekből, hosszú éjszakákon át alkot, és most kapaszkodjunk meg: bizony mindezek mellett neki is van élete, amelynek nagy részét gondolom nem a klaviatúra pötyögtetésével és a képernyő könnyezésig bámulásával kívánja eltölteni.
Személyesen is ismerek egy székelyföldi fiatal írónőt, lapunk egykori munkatársának, Bleeding Bride-nak, azaz Miklós Rékának – a Fekete Fivérek után – újabb regénye jelent meg A téboly kertje címmel. És bár még nem olvastam, kissé utánanézve büszkén tapasztalom, hogy a könyvnek nemcsak itthon, hanem Magyarországon is nagy sikere van, és csak remélni tudom, hogy hamarosan én is a kezemben tarthatom. A szerzőnő ékes példája annak, hogy a fekete is szín, egész pontosan abból is fakadhat színes egyéniség. Ne gondoljuk könnyűnek kortárs íróink munkáját, inkább próbáljuk megérteni, nézzünk utána, hogy miből is áll ez. De hát ugye tébolyogni könnyebb…
Kertész László
