Több forrásból is elolvastam tanügyminiszterünknek az oktatási rendszer átszervezésére vonatkozó legújabb javaslatait. Regnálása óta a régi-új tárcavezető, Ecaterina Andronescu majdnem minden héten tesz egy olyan bejelentést, amire felkaphatja a fejét mindenki, akinek valami köze van a tanügyhöz, de mind közül a legutóbbi ámokfutása viszi a pálmát – legalábbis nálam. Az újabb hírek – távirati stílusban összefoglalva – osztályok átnevezéséről, ide-oda tologatásáról, az általános iskolának, középiskolának, és természetesen az összes ún. cikluszáró vizsgának felborításáról szólnak – ha lúd, legyen kövér, ha már változtatunk, forgassunk fel fenekestől mindent, gondolhatta a miniszter asszony, miközben elképzeléseit formába öntötte. Egyszerre annyi mindent zúdított a társadalom nyakába, hogy szakmai alapon felépített javaslatok megfogalmazására a felelős szakembernek alig lesz ideje, mire a tervezet közvitája lejár, mert lehet, hogy még napokkal a bejelentés után is csak a fejét fogja, s még épp csak kapkodja a levegőt. Az előkészítő lesz az első osztály, a negyedik már a következő ciklus részévé válik, de ide kerül a kilencedik osztály is. Rendben, de kik, mit és hogyan fognak tanítani ebben a formában? Ismét változik a tanterv, újfent nem lesznek jó darabig használható tankönyvek? Miért lesz így jobb a gyermeknek? Milyen eredményeket vár mindezektől a módosításoktól a szaktárca? Oldalakat is be lehetne tölteni a felmerülő kérdésekkel, amelyek – legalábbis részemről – elsősorban nem az elutasításról, kekeckedésről szólnak, hanem a megértés vágyáról. Mert tény, hogy a hazai tanügyi rendszer száz (vagy inkább ezer?) sebből vérzik, tehát a helyzet kezelése, javítása, és igen, megváltoztatása nagyon is szükséges. Tehát önmagával a módosítás szándékával nincs, és nem is lehet bajom. Azzal viszont van, hogy a jelenleg is majdnem-átláthatatlan, szinte-kaotikus állapotot billentené át ez a terv – így, ahogy van – igazi káoszba, és tenné jó néhány évfolyamnyi gyermek és azok szülei számára teljesen átláthatatlanná a rájuk váró iskolai éveket. S az is baj, nagy baj, hogy ismét csak a keretekről, és korántsem a tartalom teljes átszabásáról van szó! Azért mégse csak a megértés vágya motoszkál bennem. Bevallom, dühös és csalódott is vagyok, és lassan feladom a hitet abban, hogy a romániai iskola emberileg belátható időn belül elmozdulhat a pozitív változás irányába. Mert nem nagy kunszt, legfeljebb hatalmas bűn ilyen ad hoc felforgatásokat beindítani, de alapos, minden szintet átható változáshoz komoly felkészültségre, komoly szakemberekre és életképes vízióra van szükség. És időbe telik! Jobb helyeken, ahol célként a felnövő generációk egészséges személyiségfejlődését, a képességek maximális kibontakoztatását, a hatékony ismeretek átadását és az érvényesüléshez való kompetenciák korszerű, kutatásokon alapuló fejlesztését tűzték ki célul, a rendszer átalakítását, felépítését nem így kezdték el. Jobb helyeken minden (jól megtervezett) változtatás előtt hatástanulmányokat készítenek, minimum megfigyelik, kipróbálják, modellezik egy-két intézményben, megnézik, hogy milyen rövid, közép- és hosszú távú eredmények várhatók az új struktúrától, intézkedéstől milyen hátrányok keletkezhetnek, azok pedig hogyan csökkenthetők. És csak mindezen információk birtokában indítják a változást, és azt is fokozatosan, lépésről lépésre, mert mégsem lehet feláldozni néhány évfolyamnyi gyereket csak azért, mert változtatni akarunk. És ami fontos: léteznek ezek a jobb helyek! Igen, léteznek jó, bevált gyakorlatok, amelyek átvehetők és átültethetők más környezetbe is – egy kis „idomítással”. Románia mégis miért kísérletezik évtizedek óta a gyerekekkel, a társadalom jövőjével, jövőbeli eltartóival? Fel akarja találni a spanyol (román?) viaszt? De bár kísérletezne (persze csak a fentebb taglalt módon, kisebb körben, megtervezetten), hogy szülessen már meg akkor egy sajátos romániai oktatási forradalom, de ami itt történik, az inkább össznépi hülyítés, lóvá tevés, hazárdjáték, amiben lehet, hogy valakik szinte véletlenül nyernek, de hogy sokkal többen veszítenek, az biztos! És eközben még nem is érintettük a négyszintes érettségi tervét. Bonyolult kérdés ez is, annyira, hogy megér egy külön misét. Egyelőre viszont abban reménykedem, hogy lesznek szakemberek, szakmai szervezetek, akik kissé lehűtik tanügyminiszterünk változtatás iránti lobogó szenvedélyét. Mert az oktatási rendszer, az iskola nem lehet a forrófejű egyéni kísérletezők játékszobája! A jobbítás vágya mellé azért higgadtság, szakszerűség, na meg jól meghatározott célok és elvek is kellenek. És egyáltalán nem utolsósorban: a gyermek pszichológiájának, szükségleteinek, fejlődésének beható és naprakész ismerete sem ártana... Asztalos Ágnes