borús égbolt
havazás
Találkozásom egy nagyszerű tudós professzorral
1990 szeptemberének egyik éjszakáját Nyíregyházán, dr. Udvari István professzor lakásán töltöttem. Életem nagyon szép, emlékezetes, jó bor mellett eltöltött élménydús éjszakája volt. A professzor úr a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola szlavisztika-filológiai tanszékének volt a vezetője. A több mint tíz éve az élők sorából eltávozott bölcsészdoktor, nem csupán a kárpátukránok (ruszinok) történelmével, nyelvi örökségével foglalkozott, de meglepően járatos volt, otthon érezte magát a székelység történelmében is. Akkor egy tucat szakfolyóirattal ajándékozott meg, hiszen ő szerkesztette a főiskola kiadásában megjelenő Tudományos Közlemények című sorozatot. Ezeket már nem kobozták el a határon. Nem így történt volna a Múzeumi Műemlékvédelem című vaskos kiadvánnyal, amit szintén tőle kaptam, s amelyet teszem azt, ha még ’89 előtt próbáltam volna áthozni a határon, biztos lebuktam volna. Pedig akkoriban, múzeumos koromban nagy hasznát vehettem volna, hiszen olyan korszerű, praktikus konzerválási recepteket (is) tartalmazott, amelyek felénk még nem voltak ismeretesek.
Hogy kapcsolatba kerülhettem ezzel a nagyszerű emberrel, azt sógorának, a nyíregyházi tsz főmérnökének, Boldizsár Imrének köszönhettem. A vele való ismeretségnek a rövid története úgy kezdődött, hogy a romániai rendszerváltást követően, 1990-ben pihenőszabadságom idején az említett tsz keretében almaszedő, dohánytörő vendégmunkásként dolgoztam. Próbálva azt, mint sokan mások, olyanok, akik a határok liberalizálásával belekóstoltak a külföldi munkába, ily módon sorsuk jobbra fordulását remélték e vállalkozástól. Számosan csalódtak, mások elkallódtak, jobbik esetben hazatértek, s itthon próbálták befektetni keresetüket valamilyen vállalkozásba, építkezésbe.
Szóval egyik jó barátom Daciájával, négyen nekivágtunk a határnak. Nem volt előre kitűzött úti célunk. Mindig csak „jobbra mentünk”. Folyton azon szórakoztunk, ha egymásnak feltettük a merre kérdést, untig csak a jobbra volt a válasz. Így érkeztünk meg egyik reggel Nyíregyháza határába, ahol az volt a szándékunk, hogy megreggelizünk. Ekkor vettem észre, hogy nem messze tőlünk egy útszéli táblán ez a két szó olvasható: Tiborc-szállás.
– Nos, innen tovább egy tapodtat sem, itt próbálkozunk, lám itt engem is nevem után bizton el fognak szállásolni – mondtam Zoli barátomnak.
A tábla mögött egy kapu fölött ez volt olvasható: Béke tsz. Ennek a székházában érdeklődtünk, s kerültünk kapcsolatba annak főmérnökével, aki tréfásan azzal kezdte, hogy mutassuk csak a tenyerünket, eléggé kérges-e ahhoz, hogy dolgozni leszünk képesek. Hát az enyémre egy kissé csóválta a fejét, majd felajánlotta, hogy az almaszedés, dohánytörés terén fejthetjük ki a munka iránti imádatunkat, áldásos tevékenységünket. Napi bérért dolgoztunk (ha jól emlékszem, akkor 600 forint volt a napi kereset. Mi tagadás, én százzal többet kaptam, mert Boldizsár mérnök úr három-négy nap teltén kinevezett csoportvezetőnek. Ennek nem nagyon örvendtek az ott nyugdíjasnapjaikat szórakozással töltő nyíregyháziak, mert a huncut mérnök példaként a mi csoportunkat emlegette.
– Ni csak ni, a háború alatt mi lőttük a Tisza partjáról a románokat, s most ők kezdenek nekünk dirigálni, hangozatta egyik szószólójuk.
Aztán szépen megmagyaráztuk nekik, hogyan is áll a szénánk. Összebarátkoztunk. Köztünk volt egy máramarosi román asszony, Ágnes néni, aki szegény egy szót sem tudott magyarul (eleinte hozzá mértek minket is). Csodálatos az ő története. Először járt e tájon. Azért jött a Nyírségbe dolgozni, mert beteg lányán csak a debreceni kórházban segíthettek. A kórházi költségek nem kevés forintba kerültek. Megértette Ágnes asszony helyzetét a ráérős társaság is (én is alább vettem a munkatempómból). Ha egy nap hiányzott, menten megkérdezték, hogy nem beteg-e Román Ágnes. Máskor maga a főmérnök hozta be a gyümölcsösbe, saját kocsijával a szállásáról. Figyelembe véve sorsát, pártfogoltuk, pártfogolták, végül is ő többet keresett napjában, mint én. Sőt, az ottaniak is segítették, amiből lehetett. Hát igen, ilyen is van, ott ahol, ruszinok, rácok jól megférnek a magyarokkal (e népek, népcsoportok egymásrautaltságát, közös történelmük sorshelyzeteit számtalan tanulmányában taglalta Udvari professzor úr, melyek a mai zavaros időkben időszerűségükkel hatnak/hathatnak), ott a román embertől sem idegenkednek.
Később annyit megtudtam Ágnes asszonnyal kapcsolatban, hogy végül is kigyűlt a lánya gyógyításához szükséges összeg. További sorsáról nem tudok…
Visszatérve az Udvari professzorral történt találkozásomra, annyit még hozzáfűznék, hogy nem csupán almával pakolták meg a kocsi csomagtartóját, hanem könyvek is voltak az autóban. A határnál még csak rájuk sem néztek.
Udvari István halála előtt néhány évvel tanulmányúton járt a Székelyföldön, Csíkszeredába érve felhívott telefonon, egy kávé erejéig – ennyire futotta idejéből, mert társaihoz kellett alkalmazkodnia, felemlegettük a nyíregyházi éjszakát. Ennek nyomatékául megint egy tucatnyi szakfolyóirattal ajándékozott meg. Szálljon angyalszárnyakon emlékezete.
Kristó Tibor
_web.JPG)
