Takarítsunk a közösségi portánkon!

Mármint a saját profilunkon. A saját házunk táján. Odafent. Mert nagyon elterjedt ez az őrület. Nevén sem nevezem, mert nem akarom. És különben is: mindenki tudja, hogy miről beszélek. Figyelem olykor – ha akarom, ha nem –, hogy sokan mennyire következetesen osztják meg az interneten, illetve annak ezen a leginkább népszerű hálózatán minden bújukat, bajukat, bánatukat, örömeiket és megvalósításaikat.

Olyannyira természetessé vált ez a „kibeszélés”, hogy röpke másfél évtized alatt több mint két milliárd ember – az internetes „populáció” mintegy 40%-a! – él is vele. Használja, fel- és kihasználja ennek áldásait és átkait. A hármas „műfaji” tagoltság – egyéni oldal, csoport, esemény – azt is lehetővé teszi, hogy a kvázi „ingyenességet” kihasználva, nemcsak az emberek, hanem az állami intézmények, a mindenféle vállalkozások ugyancsak éljenek ezzel a lehetőséggel.

Emlékszem, hogy az internet hőskorában milyen sokat küzdöttem azért, hogy civilként honlapokat hozzak létre – fizetni kellett értük, és megtanulni a kezelésükhöz szükséges alapokat, akárcsak ma is –, pályázatokat írtam, tanfolyamra jártam, hogy valamelyest uralni tudjam ezt az új eszközt. Létre is hoztam szerényebb és bonyolultabb portálokat, blogot kezdtem írni. Azt reméltem, hogy ezzel valamelyest meghosszabbítom mindazt, ami a könyvekben és a folyóiratokban való publikálást jelenti… És akkor jelentkezett az őrület. Teljesen természetesnek tűnt egy ideig, hogy ebbe nem akarok belépni. Így nem. Ilyen módon nem. Hanyatt-homlok igyekeztem menekülni. Egy idő után azonban úton-útfélen találkoztam a varázsszavakkal: feltettük, ott van, megosztottuk, bárki láthatja! Annyira demokratikus ez az izé, hogy valóban boldog-boldogtalan beléphet, archoz, emberhez, egyénhez szabott valami. Olyanok kezdtek posztolni, akikről tudom, hogy testi-lelki szenvedést okozott számukra az olvasás, akik úgy éltek mindig, s élnek ma is, hogy számukra a Gutenberg-galaxis elérhetetlen és távoli szénakazal, amellyel nem tudnak semmit sem kezdeni, és nem is nagyon akarnak. Viszont a nagy „demokráciában” – ott „fent” – mindenki egyenlő. Illetve nem fent, ott „lent”, az internet bugyraiban. Külön erőfeszítést követel, hogy valahogyan legyűrjük a rendetlenséget és a szenny-, meg az értékhalmazból kidugjuk a fejünket, és halkan, suttogva valahogy érvényt szerezzünk magunknak. Még akkor is, amikor sokkal erősebb a művi harsányság.

Aztán jönnek az „ismerősök”. Kéretlenül, hirtelen felindulástól, szimpátiától fűtötten. Csak úgy. Vagy befogadjuk őket. Vagy sem. Aztán ismét. Másodszor. Harmadszor is nyomulnak. Végül beadjuk a derekunkat. Egy idő után aztán erősen felduzzad a „barátok” és „ismerősök” száma. Olyannyira sokan lesznek, hogy már-már internetes faluvá, községgé, várossá gyarapodnak. Bizonyos idő után olyanná lesz ez a társaság, hogy nem látjuk már ki kinek a fia-borja, ki honnan jön, s mit akar. Olyanná lesz a bugyor, mint bármelyik valóságos „lókusz”: tele igazi rokonokkal, barátokkal, felebarátokkal és közönyös ismeretlenekkel. Akik nem köszönnek az utcán, ha valóságosan is egymás közelébe kerülünk. Mert azt tartják, hogy nem szokás. Ez a megfontolás vezérelte mostani szándékomat: egyszerűen kitörültem kétezer ismerőst a listámról. Maradtunk kétezren. Az udvarhelyszéki viszonylatban egy közepes község, akár több csatolt faluval. Úgyhogy: aki az utcán szembe jövet köszön, az megmarad. Aki nem köszön, annak annyi; mehet le is, meg fel is. Sokkal jobb, ha nem hazudunk egymásnak bizalmat. Mert ilyenformán az elidegenedés újabb színtereit hozzuk létre, és támogatjuk azt a vállalkozást, amely aztán „ingyen és bérmentve” manipulál minket, és „haverként” fölözi folyton a saját butaságunk hasznát ebben a virtuális média-univerzumban.

Simó Márton