Ritkán jutnak el mifelénk a rendkívül gazdag, színes és változatos vajdasági könyvtermés gyümölcsei. Nemrégiben Bogdán József pap-költő legújabb kötetét ismertettük, most Klemm József Kilencvenkilenc című, a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában megjelent kötetét mutatja be Sarány István. Hasznos állat néha a közösségi médiafelület, mert figyelmeztet az ismerősök születésnapjára. Ez pedig rendkívül hasznos azok számára, akik feledékenyek, akik képtelenek megjegyezni nemcsak barátaik, közeli ismerőseik, rokonaik, de közvetlen családtagjaik születés- és névnapját, házassági évfordulójuk időpontját. Így figyelmeztetett a héten engem is – s nem alaptalanul – a Facebook, hogy Klemm Józsefnek születésnapja van aznap. Persze, azonnal felköszöntöttem – virtuálisan. Este pedig a pár héttel ezelőtt tőle kapott verseskönyvet emeltem le könyvtáramnak a nekem kedves emberek műveit tartalmazó polcáról, s örömmel lapoztam, olvasgattam. Az örömnek több összetevője volt: egyrészt a szerző iránti baráti érzések. Ismeretségünk nem olyan régi, tíz évre – másfél évtizedre nyúlhat vissza, s szakmánkból, szakmai szervezeteinkben kifejtett tevékenységünkből adódik. Ő akkoriban a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületében (VMUE) töltött be felelős tisztséget, jómagam a Magyar Újságírók Magyar Újságírók Egyesületében (MÚRE) tevékenykedtem. Ő volt az, aki Ambrus Attila akkori MÚRE-elnökkel együtt létrehozta a Kárpát-medencei Magyar Újságíró Egyesületek Konvencióját (KMUEK), azt a – térben és létszámban egyaránt – kiterjedt informális, baráti társaságot, amelynek működése, tevékenysége és annak hozadéka egy nemzeti intézményéhez hasonlítható. Ebben a közegben többször volt szerencsém vele találkozni a Kárpát-medence különböző szegleteiben, s mindig örömmel hallgattam halk, visszafogott, de határozott és meggyőző érvelését, legyen szó szakmáról, kisebbségi léthelyzetről vagy irodalomról, művészetről, akár személyes élményekről, netán evés-ivásról, pálinkafőzésről. Emlékezetes számomra hátborzongató beszámolója az újvidéki rádió bombázásáról, megdöbbentő volt a történet szörnyűsége és a beszámoló elhangzásának helye közötti kontraszt: a napsütötte Duna-parton, egy nyári kertben giricét ettünk és sört ittunk, s közben ráláttunk a péterváradi várra, a lebombázott hidak maradványaira és arra a közúti alagútra, amelyben a rádió adótornyát rejtették el a NATO légiereje elől, de ott is megtalálták és rakétákkal lőtték szét. A beszélgetésből, akárcsak sok más, a közelmúlt legközelebb vívott fegyveres konfliktusáról szóló beszámolókból azt szűrtem le, azt a következtetést vontam le, hogy a vajdasági magyarság kétszeres áldozata volt a délszláv háborúnak, a Szerbia és a világ közötti konfliktusnak. Ez pedig együttérzést keltett bennem, ugyanúgy, ahogy a vajdasági barátaink együtt éreznek velünk minden örömünkben és nehézségünkben. Örömöm másik összetevője a kötet nyújtotta vizuális esztétikai élmény volt. Pazar a külcsín: remekbe szabott a könyv a maga egyszerűségében, tipográfiája egyszerre hagyományos és korszerű, a nyomdai kivitelezés pontos, a kötészeti munka szakszerű. A borítón a színek hiányát dombornyomás pótolja, a borító fülét, a fejezetcímeket tartalmazó oldalakat a versformát jelző haiku japán írásjelei díszítik. Az oldalak fejlécén a szerző monogramja látható, a megszokottnál nagyobb oldalszámokat kis lénia választja el a szövegtől. A papír a kézi merítésű papírokra emlékeztet. S az is örömmel tölt el, hogy a Léphaft Pál – a szerző gyermekkori jó barátja – által tervezett kötet megjelenése évében szépirodalmi kategóriában a Vajdasági Szép Magyar Könyv 2013 versenyen a legszebbnek bizonyult. Tegyem hozzá: méltán. Mindez azonban csupán ráhangolt az olvasás örömére. A kötet – mint címe is jelzi – kilencvenkilenc haikut tartalmaz. A feszes szövegek az elmúlással való számvetést szolgálják, végigkövetik az emberi életet a születéstől a halálig. Talán nem véletlen a számvetés, ugyanis a kötet 2013-ban, röviddel a szerző 60. születésnapja előtt jelent meg. A derűs, hittel telített alaphangot az előszó adja meg, majd egymást követik a nagyobb ciklusok, fejezetek: Személytelen, Személyes, Istenes és Látomásos cím alá gyűjtve be a műfaj követelte tizenhét szótagos verseket. A szerző derűvel, olykor iróniával fogalmazza meg vállalásának nehézségét: megtalálni a tizenhét tökéletes szótagot: „tán megtalálom / a tizenhét szótagot, / mely az isteni // teremtés s szándék / lényege, s melybe létünk / úgy épül bele, // mint falba a kő, kőbe a kövület, vagy / vízbe a béka // ha belefagy…”. Egyik jeles erdélyi költőnktől hallottam a hasonlatot, miszerint a kötött formájú verselés olyan, mint gúzsban táncolni. A haiku igencsak szoros gúzs, kötöttsége nagyon kevés mozgási szabadságot biztosít: az 5+7+5 szótagban kell gondolatokat, érzéseket közvetíteni. Klemm Józsefnek ez sikerült: gúzsba kötött tánca számomra örömtáncként hat. Olvasom Klemm József haikuit, s megerősödök abban a meggyőződésemben, hogy az éveink számának gyarapodásával egyre hajlamosabbak vagyunk arra, hogy az elmúlás gondolatával foglalkozzunk, hogy időnként számvetést készítsünk. S az elmúlás gondolata annál elfogadottabb lesz számunkra, minél több számvetésünkben a megvalósítás, az elégtétel, minél erősebb bennünk a tudat, hogy eddigi létünk során megtettünk mindent, avagy a lehető legtöbbet abból, amit megtehettünk. Vágyálom azt mondani, hogy mindent, mert emberként nem alkothatunk tökéleteset. De azon kell lennünk, hogy afelé közelítsünk. Erre figyelmeztet Klemm József kötetének címében: Kilencvenkilenc. A száz a tökéleteset jelenti, a kilencvenkilenc – ugyan nem éri el – de közelíti… Hát sok mindenre jó a Facebook. Például arra, hogy jó könyv, jó versek olvasására késztetett. Klemm József születésnapján, az általa írt, tőle kapott, az ő kézjegyével személyessé tett kötetben. Születésnapján én kaptam ajándékot. Köszönet érte. [box type="shadow" ]Klemm József virradat Isten ébred így: ráncos, mélykék szeméből kicsöppen a fény perelés te az vagy, aki vagy, de én mért vagyok, ha aztán nem vagyok sötétben egyedül vagyok, akár Isten, s mint Isten félek, úgy félek csoda a víz víz maradt kenyér sem szaporodott, én sem lettem más [/box] A cikk a Hargita Népe március 2-i számában jelent meg.