Február 28-án töltötte a hatvan évet Csutak István csíkszeredai távközlési mérnök, újságíró, dalszerző, régiófejlesztési szakember (a sor szabadon bővíthető). Ez alkalomból rövid, távirati stílusú kérdéseket tettünk fel az ünnepeltnek. Arra kértük, írja le, mi jut eszébe ezekről a szavakról, illetve miért voltak számára fontosak adott esetben az egyes helyszínek? – Petrozsény? – Szülővárosom. Szórvány. Szüleim odaköltöztek magyar iskolát „csinálni” a nagyrészt Székelyföldről odavándorolt bányászok gyerekeinek. Etnikailag sokszínű hely, ahol a magyar a legnagyobb kisebbség, de csehek, morvák, olaszok, sziléziai lengyelek egyaránt éltek az elsöprő román többséggel együtt. Magyarul a családban és az osztályban beszéltünk, és tudatosan vigyáztunk kiejtésre, hangsúlyra, szókincsre. És mint szórványban cseperedett magyar, nagyon ingerült vagyok, ha azt tapasztalom, hogy az irodalmi nyelv ismeretére nincs igény. És elég gyakran leszek mostanában ingerült... – Temesvár? – Hajaj... Temesvárról röviden? Románia legurbánusabb városa. Nyugatos, toleráns. Katona is ott voltam, a város szívében... Abban az időszakban, a román (!) néphadsereg kaszárnyájában a századparancsnok déli eligazításon felhívta mindenki figyelmét arra, hogy bár a húsvét nem ünnep, de mindenki tartsa tiszteletben a másik hagyományait, és ne zavarja, hanem csatlakozzon a hagyományok ápolásához... Ahol az egyetemi tanáraink többsége három-négy nyelven vizsgáztatott... Ahol az akkor ott tanuló mintegy 16 000 egyetemi hallgatóból 1600 magyar volt, és ahol kínban voltunk, ha a magyar színház előadásaira „csak” 1400 diákbérlet lelt gazdára ... – Garabonciás? – Temesváron a Thalia (magyar) diákszínjátszó csoport éveken át az ország legjobbja volt. A Látóhatár önképzőkör diákok generációit tanította gondolkozni, érvelve vitatkozni. A vezetékes diákrádiónak külön magyar szerkesztősége volt, az M Stúdió… Ilyen körülmények között, 1976-ban ott, Temesváron, egy fél óra alatt státust kapott a jóformán meg sem alakult Garabonciás együttes. A státus azt jelentette, hogy a diákház teljes infrastruktúráját használhattuk, próbaterem, fénytechnika, hangtechnika, és a két műszaki munkatárs is folyamatosan segítségünkre volt. Néhány röpke év alatt országosan ismert magyar country-rock együttes lettünk. Lemezeink jelentek meg. Erdély szinte minden nagyobb városában koncerteztünk. Nem vitás, Temesvár és a Garabonciás életem meghatározó időszaka volt. – Király Károly? – Az 1970-es években történt. Apám sápadtan ül a rádió előtt, és a Szabad Európa Rádió Actualitatea românească műsorát hallgatja, könnyes szemmel mondja: „Végre van valaki, aki szót emel értünk!” Sok évvel később Borbély Ernő mondotta volt: „Király Károly nélkül ma sokkal kevesebben lennénk magyarok és sokkal gyengébbek lennénk. Másként lennénk magyarok.” Pedig abban az időben nem Király volt az egyedüli magyar az RKP legfelsőbb vezetésében... – A kényelem lételem? – Kinde Annamária. Akkor írt dalszövegei érvényesek ma is, ezért a Garabonciás együttes üzenete is érvényes: „minek mozdulni, mikor nyugton csücsülhet / minek dolgozni, ha másképp is lehet / élni könnyen, enni jó sokat / nem firtatni soha kényes dolgokat ...” Temesváron Albert Ferenc professzor úr kasszírozta a pofonokat, Bukarestben meg Boros Zoltán és Bodor Pál tartották a frontot azért, hogy a Garabonciás dalai a közönség elé kerülhessenek. Kinde Annamária már nem volt közöttünk, amikor 2014-ben egy kolozsvári bölcsész Kinde dalszövegeiből és a Garabonciás együttesből írta diplomamunkáját... – Az 1977-es év? – 1977 augusztusában voltak a Zsil völgyében a nagy bányászmegmozdulások. Petrozsényben a sportpálya mellett laktunk, jól lehetett látni, mi történik. Azokban az években döbbentem rá először a szolidaritás félelmetes erejére. A kommunista rezsim nem merte lerohanni a bányászokat. Azokat a bányászokat, akik az első sorokból a hátulsó sorokba tuszkolták magyar sorstársaikat, mondván, talán a románokat kevesebb retorzió érheti, meg hogy ne mondhassa senki, hogy „horthysta-fasiszta, nacionalista, sovén elemek uszítottak”. – Fiatal Zene Fesztiválja, 1977? – Számomra 1977 tele hozta meg a szakmai elismerést. Cseke Gábor, az Ifjúmunkás hetilap főszerkesztője kidiplomáciázta, hogy az egyetlen szerzői díjat az én produkcióm kapja. A Művelődés havilap közölte egyik szerzeményem kottáját, nagy szó volt ez akkor. Szóval a kulturális establishment megsimogatta bozontos fejemet... – Szekuritáte? – A második temesvári magyar rockfesztivál gálaelőadását, a temesvári Ion Vidu zenelíceum Közép-Európa-szerte híres hangversenytermében a „fiúk” közreműködésével tartottuk meg. A terembe nem engedték be a közönséget, de bevezényeltek vagy 100 „fiatalt” egyen-civilruhában. Kint páncélkocsik zárták le az odavezető utcákat, nehogy a magyar rockegyüttesek dalai felborítsák a sokoldalúan fejlett szocialista államrendet. Fegyveres járőrök keringtek az épület körül és a szomszédos egyetemi bentlakások között. Magyar rockegyüttesek soha ilyen biztonságban nem léptek még színre... Hónapokig tartott a herce-hurca, a Garabonciás együttes tagjait és még vagy 15-20 önkéntest, akik a fesztivál megszervezésében segítettek, örökre ki akarták dobni az egyetemekről. Albert Ferenc, Kilyéni István, Csizmarik László, dr. Bárányi Ferenc és Petru Andea tudhatják pontosan, milyen módon sikerült nekik megmenteni a mi bőrünket. 90 után sem kívánták részletezni... 1996-ban, itt Csíkszeredában pedig lehallgatókészüléket szereltek lakásunkba. Biztos azután is, csak óvatosabban, hogy ne fedezzük fel. Salut băieţi!!! A dossziémat nem kértem ki, mert nem akartam megtudni, hogy kik, mikor, mit jelentettek rólam. Van így is elég haragosom. – Csíkszereda? – Szüleim, a kispénzű pedagógusok, mivel autónk nem volt, minden évben vasúti körjegyet váltottak, és elég sok időt töltöttünk a vasúton elérhető székelyföldi helységekben. Édesapám nagyon korán súlyos érrendszeri betegséggel küzdött – „fürdőre” küldték az orvosok. Székelyföldet aprólékosan bejártuk. Csíkszeredában döbbenetes volt a magyar nyelvű feliratokat látni, bár akkor sem értettem, hogy itt „az árdéjt” miért „borkányba” teszik el? A „Városiban” is laktunk egy nyáron. Döbbenetes volt. Éreztem, hogy az épület formája, hangulata olyan otthonos nekem, mintha ismerném valahonnan... Pedig sohasem jártam eladdig benne. Mondanom sem kell, elég furcsa manapság elmenni a „Városi” mellett, és tudni, soha többet nem léphetem át a küszöbét. 1981-ben diplomáztam. Akkoriban kötelező kihelyezések voltak. És pont abban az évben „zárták le” a nagyvárosokat, egyetem elvégzése után tilos volt nagyobb városokban elhelyezkedni. Hát tülekedtem, hogy magyar vidékre kerüljek... Most Csíkszereda az a hely, ahol az otthonunk van. Itt születtek gyerekeink. Itt jártak, járnak iskolába. Ide várjuk vissza családi ünnepekre a nagyokat. Csíkszereda az a hely, ahol mind a négyük és párjuk is körbeüli az asztalt, párommal nézzük őket – és mint minden normális szülő, gyönyörködünk bennük. Hát ez nekünk Csíkszereda. – 1989. december 22–23-a? – Fogalmam nincs, melyik napon mi történt – az emlékek összemosódnak. Én számítógépesként (a számítóhivatal munkaközösségben egyedüli nem RKP-tagként) ott dolgoztam a „Fehér Házban”. Arra emlékszem, hogy a nőket hazaküldték a néptanács épületéből, és az a hír terjengett, hogy a férfiakat felviszik a tetőre, fegyvert nyomnak a kezünkbe, és lőni kell a tömegre. Aki nem lő, azt lelövik. Aztán egyszer csak láttam, hogy a bőrkabátosok sebbel-lobbal távoznak... Röviddel azután megjelentek a régi megbízható csíki (székely) nómenklaturisták, és a tömeg ovációja közepette visszaültek székeikbe. – Nemzeti Megmentési Front? – Sodortak az események. Szókincsem, fogalomtáram jobb volt az átlagénál, a számítógépet jól kezeltem – írtam, felolvastam, rohangáltam, érveltem a pluralizmus mellett... És nem akartam elhinni azt, amit láttam. Pedig 1990. január 12-én már látható volt, hogy mire számíthatunk ... De nem akartam tudomásul venni a tényeket. – RMDSZ választási program, 1990? – Én a Király Károly–Szőcs Géza–Tőkés László „tengely” által képviselt értékekben hittem. Úgy véltem, Király (akinek hatását csak a Milovan Gyilaszéhoz lehet mérni) a romániai magyarság számára az az erkölcsi támpont, amelyre hivatkozni lehet és kell, hogy már az 1970-es évek elején kitermeltünk egy igazi államférfit – és nem hódoltunk be mindannyian a Román Kommunista Pártnak. És Királyt követte Szőcs Géza, akinek nevéhez az egyedüli romániai szamizdat, az Ellenpontok köthető. És ott van Tőkés, aki körül a magyarok kezdtek gyülekezni, de a kritikus tömeget a temesvári románok szolidaritása nyújtotta, aki rendszert borított. Kell-e még mondanom, hogy nem ez lett? – MISZSZ? – Elsősorban azért hoztuk létre, mert nem akartuk, hogy tegnapi apparatcsikok mondják meg nekünk, fiataloknak, olyanoknak, akik nem voltunk soha RKP-tagok, a „biztos tutit” polgári értékekről, szólásszabadságról, kereszténységről, szakértelemről... Gerincességről. – Képviselőház? – Nagy lecke, nagy csalódás. Akkor ott 1990-ben olyan hangulat volt, hogy mentünk be, és a kormányőrök engem kiemeltek azzal, hogy: „újságíróknak itt nem szabad bejárni”. A legnagyobb csalódás és lecke: amikor az RMDSZ testületileg elment Ion Iliescu elnökké avatására, közvetlenül a június 13–15. közötti események után... Egy szavunk nem volt a brutalitásról, a polgárháborús hangulatról. A később „igazmagyarrá” átvedlettek is ott lapítottak az Atheneumban. Én nem mentem el. Nem tudom, hogy az RMDSZ-frakcióból hiányzott-e még valaki? – Városi Művelődési Ház? – Volt valamelyes kulturális hátterem. Örömmel lettem az igazgatója. Hobó első erdélyi körútját ennek az intézménynek az égisze alatt szerveztem meg. Aztán kiderül, hogy „és akkor mi van”? Kit érdekelt, hogy Kolozsváron, Marosvásárhelyen még a színpadon is ültek, és a plakáton azt írta, hogy Csíkszeredai Művelődési Ház. Lihegtem volna inkább az RMDSZ-nagygyűlés előtt termet díszíteni... És hiába vergődtem, hogy a „város” vásárolja meg az akkor eladó „Városit”, és lakjuk be kulturális intézményekkel... A „város”-nak, az akkori polgármesternek nem volt fontos. Diszkréten félrenézett, amíg a Belügyminisztérium megvásárolta az ingatlant. – Gyergyószárhegy? – Egy adott ponton sikerült elérnem, hogy a román és a magyar művelődési miniszter és a két külügyminiszter elvben megegyeztek, hogy a gyergyószárhegyi épületkomplexumra UNESCO-védnökséget kérnek. Selmeczi György barátom hajtotta, hogy az intézmény kerüljön be az UNESCO konferencia naptárába. Sebő Ferenc, akkor valamilyen népzenei kutatóintézet vezetőjeként, felajánlotta, hogy teljes dokumentációs könyvtárukat másolatban kihelyezik Gyergyószárhegyre, és bizonyos kiadványokat Gyergyószárhegy égisze alatt adnak ki. Nagy boldogan újságoltam a nagyívű elöljáróknak. És akkor felállt egy fontos, jó magyar ember, és emígyen szóla hezzám: „Ki az a Sebő? Biztosan az is valamilyen budapesti zsidó barátod...” És akkor úgy tűnt, hogy itt nem fogunk szót érteni... – Regionális Fejlesztési Ügynökség? – Jelenlegi munkahelyem. – Modernizáció? – Továbbra is azt mondom: az elit felelőssége, az elit mulasztása. – Székelyföld? – Én arra tettem fel az életemet, hogy gyerekeink itt éljenek, sokkal jobban, mint az nekünk megadatott. Páromat arra kényszerítettem, hogy Temesvárról ide költözzön. Talán 2007-ben írtam egy fogalmazást Székek földje, Székelyföld címen. Ma sem tudnám jobban megfogalmazni. – Számítógép? – Hát azt hiszem, hogy 1982 óta, az aláírásomon kívül, egy sort kézzel le nem írtam... Egyetemen azt tanították nekünk, hogy még a mi életünkben számítógép lesz a karóránkban, a mosógépben – legyintettünk. A 80-as években azért mélyültem el a számítástechnikában, mert az, akárcsak a rockzene, angolszász kitaláció, és legalább így kapcsolatban maradtam az angol nyelvvel – illetve ez volt az én belső emigrációm. – Szarkazmus? – Nem értem a kérdést. Ugyan... Hogy én? Erre nem is gondoltam. És hogy ezért is olyan sokan, mondjam finoman, nem szeretnek engem? Tényleg? – Játsszu(n)k újra!? – Nemrég ültem a tévéstúdióban. Jól éreztem magam, noha Boros Zoltán után én valék a legöregebb ott. És akkor a drága jó redaktor úr aszongyahogy: „És fel akarod támasztani a Garabonciás együttes szellemét?” Na, elöntött az indulat, és kapásból válaszoltam: „Nem. Egyszerűen folytatom.” Mondhatnám úgy is, megpróbáltam IKT-val, megpróbáltam tanulmányokkal, megpróbáltam szép szóval, most megpróbálom új dalokkal. Születésnapom előtti este volt a zsinórpróbánk. És március első napjaiban Bukarestből indulunk a Garabonciás – Wandering Magicians együttessel országos körútra. És Játsszu(n)k újra: „a gondok fészket mélyebbre raknak / értelmet kell adni a szavaknak”. Daczó Katalin