Átéreztük és megéltük az „írástudók” felelősségét Október 14-én töltött 75 évet Sze­kernyés Kurkó Irén, a csíkiak szá­mára kevéssé, a bánságiak számára annál jobban ismert, Sütő András Nyelvőrzés Díjas újságíró, szerkesztő. Amikor először telefonon felhívtam, nagyon meglepődött, hogy szülőföldjéről keresik… – Van valami, ami még a szülőföldjéhez, a szülőfalujához, Csík­del­néhez köti? – Székelyes tömörséggel azt mondhatnám: van. A szülőföld olyan, mint az édesanya vagy az anyanyelv, egyetlen és felejthetetlen. A Hargita hegyvonulatának égre vetődő kontúrját emlékezetből ma is le tudom rajzolni, ahogyan azt a csíkdelnei Szent János-templom udvaráról láttam, lelki szemeimmel megidézem a csíksomlyói hegy keleti oldalán felkelő napot, sugarainál melegedtem gyermekként, a ház végébe kiállva a csípős csíki reggeleken. A szülőföld adta azt a sok szépségélményt, amit a Szent Anna-tótól az Egyeskőn s megannyi székely falun át, a Gyilkos-tóig természetjáró egyetemistaként, majd felnőttként örökre magamba fogadtam. Szülőföldemre rendszeresen visszajártam, míg szüleim éltek, s ha tehetem, ma is visszamegyek, a leggyakrabban a csíksomlyói Szűz Máriához. Csíkdelne marad az életbe elindító, alapélményeket adó közösség, ha kissé rajta kívül is éltem. Figyelemmel kísérem székelyföldi történéseket, legyen az közélet, politika, művelődés, gazdaság vagy sport. Külön öröm, ha Csíkdelnéről szóló hírekre bukkanok a sajtóban vagy az interneten. – A Kurkó név számomra csík­szentdomokosi hangzású… Onnan származott a család? Mit jelentett Csík­delne az Ön számára? Hát Csík­szentdomokos? – Édesapám, Kurkó József Csík­szentdomokoson született. Sok testvére volt, mindegyiket nem is ismertem, mivel megélhetési gondok miatt fiatalon el kellett mennie otthonról. A silány föld, az állattartást korlátozó hegyvidéki legelő, a kevés erdőrész nem tudta eltartani a népszaporulatot. Sok domokosi fiatal szolgálni vagy szakmát tanulni indult a közelebbi-távolabbi városokba. Apám – nem kevés nehézséggel, létfenntartási gondokkal küszködve – Brassóban képezte magát, majd a csíkszépvízi gőzmalomban lett géplakatos. Anyámat ott ismerte meg. Esküvőjük után Csíkdelnén telepedtek le, ott élték le életüket, nevelték fel és iskoláztatták hat gyermeküket. A csíkdelnei régi temetőben alusszák örök álmukat. Csíkszentdomokoson kevésszer jártam, bár ott laktak nagyszüleim, nem éltünk olyan időket, hogy sokat utazgassunk. Számos unokatestvérem volt, keveset ismertem közülük, eggyel osztálytárs voltam a csíkszeredai gimnáziumban, kettő pedig Temesváron telepedett le, rájuk emlékszem leginkább. – Említette, hogy rokona Márton Áronnak. Ismerte személyesen is a nagy püspököt? Mit tart a legemlékezetesebbnek vele kapcsolatban? – Márton Áron püspökhöz a tiszteleten és csodálaton túl a csíkszentdomokosi rokoni szál köt. Édesanyja, Kurkó Julianna révén apám unokatestvérségben állt vele. A kiváló, hitben és bátorságban erős püspöknek bérmálásom alkalmával mutatott be édesapám két nagyobb testvéremmel együtt. 1949-et írtunk akkor. A felcsíki és gyimesi bérmaútja után Márton Áront csellel letartóztatták, bebörtönözték, 1955-ben szabadult. Röviddel ezután házi őrizetét rendelték el és megfigyelték. Nem voltak alkalmas évek a közeledésre. Néhány évvel halála előtt, mikor feloldották a házi őrizetét, Csíkdelnén találkoztam vele ismét, ugyancsak bérmálás alkalmával. Ekkor kislányomnak is megmutattam a család büszkeségét. Örökre emlékezetes számomra az 1949-es csíksomlyói búcsú, ahová Márton Áron püspök fehér lovon, fiatal férfiak védőgyűrűjében érkezett a Gyimesekből. Mi, Kurkó-gyermekek inkább éreztük, mint tudtuk, hogy történelem az, amit a Csíkdelne mellett elhaladó országúton látunk. Több tízezren kísérték és még többen várták a kegytemplomnál. Az arcokról sugárzó csodálat, a hit bűvölete, a féltő szeretet – átéreztük – csak a legnagyobbakat, a küldetéses embereket illeti meg. – Csíkszeredában érettségizett. Mi a legemlékezetesebb a csíkszeredai diákéveiből? – Sajnálatos módon a legmaradandóbb élményeim negatív tartalmúak. Ezért nem az iskola hibáztatható, hanem az „idők”, amelyekben éltünk. Tizedikesek lehettünk, amikor tanév közben, egyik reggel, előzetes figyelmeztetés nélkül kicsapták az iskolából mindazokat a tanulókat, akik több tantárgyból bukásra álltak, esélyt sem hagyva nekik a javításra. Több kedves osztálytársamtól szakított el örökre ez az intézkedés. Közvetlenül az érettségi előtt diákokat tartóztattak le verseik miatt, és tanárokat, mert látták azokat a verseket. Kicsengetési kártyáinkat összegyűjtötték és megsemmisítették. S az érettségi? Egyetlen napon szóbeliztünk az összes érettségi tantárgyból… – Hogyan találkozott a nyelvvel, az irodalommal? Mikor, miért döntött úgy, hogy magyartanár lesz? – A magyar nyelv legzsengébb koromtól elbűvölt. Nemcsak a kommunikáció, hanem a játék eszköze is volt (később a megélhetésé). Testvéreimmel kiötlöttünk valami furcsa „nyelvet”, és szórakoztunk azon, hogy a be nem avatottak nem értik. Versengtünk, ki tud több nyelvtörő versikét, később költeményeket tanultunk szórakozásból is. Hetedikes koromban elkapott az olvasás szenvedélye. Mindent olvastam, ami kezembe akadt, gyakran elbújva asztal alá vagy a kertben, nehogy vízért küldjenek a kútra vagy tüzelőért a fészerbe (ami abban az időben gyermekmunka volt), s le kelljen tennem a könyvet, talán éppen a legérdekesebb résznél. Később verseket is írtam, többnyire a természet volt az ihletőm. Az érettségi táján már otthonosan mozogtam az irodalomban, bár magas osztályzatom sohasem volt belőle. Így nem volt kétséges a hogyan tovább. Kolozsváron a Babeș–Bolyai Egyetemen végeztem magyar nyelv és irodalom szakot. Tanítói-oktatói hajlamom – mint minden sokgyermekes családban – a kisebb testvérek nevelésével csiszolódott. – Hogyan került Temesvárra? Csíki székelyként könnyen feltalálta magát a Bánságban? – Az egyetemen házasságot kötöttünk Szekernyés Jánossal, aki évfolyamtársam volt, a Kolozsvár közeli Kajántóról származik. Együtt kaptuk a kinevezést tanári állásra az Arad megyei Nagyiratosra. (Akkor oda kellett menni, ahová a kihelyező bizottság irányított, lehetőleg távolra a szülőföldtől.) Egy év múlva ő újságíró lett Temesváron, én pedig hét évig ingáztam a Temes megyei Újvárra, az ottani általános iskola magyar tagozatának megszüntetéséig. 1971-től Temesváron tanítottam, a leghosszabb ideig a ma Bartók Béla Elméleti Líceum nevet viselő iskolában. Székelyként nem voltam csodabogár a Bánságban. Itt mindig sok székely élt és él ma is. Volt, aki véglegesen letelepedett, volt, aki csak időlegesen vállalt munkát. Temesvár egyik városrészében székely kolónia jött létre a második világháború után, egymást segítették a munkahelyek keresésében, kalákában építették házaikat. Mára a népes közösség összezsugorodott, sokan beolvadtak a többségi nemzetbe. A tanügybe 1948–1949-ben érkeztek jól képzett székely tanítók, évtizedekig meghatározó egyéniségei voltak közösségüknek, akár falun, akár városon tanítottak. Szorgalmasak, a többletmunkát hittel vállalók. A tanügyben napjainkban is jelentős számban dolgoznak székelyek vagy ide telepedett székelyek leszármazottjai. Jó nevű, sikeres és tehetséges képzőművészek, színészek, egyetemi tanárok működnek Temesváron, büszkeséggel mondhatom, hogy döntő többségük Hargita megyéből származik. A diktatúra éveiben több száz diák tanult a Temesvári Műszaki Egyetemen, a magyar kulturális élet vezéregyéniségei voltak a diákság körében – színjátszó csoportjuk, irodalmi körük, rádiójuk, külön színházbérletük volt. Hosszú ideig visszavágytam a Hargita közelébe, nehezen szoktam meg a síkvidék egyhangúságát, a mérnökök tervezte egyenes utcájú telepes falvakat, a nyári hőséget, de az egzisztenciateremtés éveiben, az 1970-es években, szinte lehetetlennek látszott a megyék közötti költözködés. – Mit tart pedagógusként a legfőbb eredményének? – Szerettem a munkámat és a tanítványaimat. Az irodalomórákat úgy szerveztem meg a nagyobb osztályokban, hogy a hiányzó művészettörténeti és zenetörténeti oktatást is valamelyest pótoljam, komplex élménynyújtásra törekedtem. Ez újdonságszámba ment abban az időben. Színjátszó csoportot szerveztem, magyar klasszikus vígjátékokat dolgoztam át diákszínpadra. Előadásainkat a megye magyar falvaiba is elvittük. A diákszínjátszásnak a személyiségfejlesztésben olyan hatása van, ami más oktatói tevékenységgel aligha pótolható. Színjátszóim közül többen váltak közéleti szereplővé, munkahelyi vezetővé. Nyaranta vállaltam tanítványaimmal a nem kevés kockázattal járó hátizsákos túrákat. A Kárpátok gyönyörű vidékein sátoroztunk. Nyugdíjaskoromban megkaptam az elismerést is: a Magyar Pedagógusok Szövetsége Ezüstgyopár-díjjal tüntetett ki. – Az életrajza szerint 2006-tól a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház irodalmi titkára. Nyugdíjazása után vállalkozott erre a feladatra? Mit jelent az Ön számára a színház? – A színház iránti vonzalmam egyetemi éveimben alakult ki. Kiváló színművészeket és jó előadásokat láttam kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti társulatoktól. Az élmény egyszerisége és egyedisége, a szépen hangzó, tiszta színpadi beszéd, a jellemformálás fortélyai, a színpadi történések jelképisége egy életre megfogott. Ezért törekedtem színházközelben lenni, s ha lehetséges, segíteni a „színpadi csoda”, az előadás megvalósítását. – 2011-ben Sütő András Nyelvőrzés Díjjal tüntette ki az Anyanyelvápolók Országos Szövetsége férjével, Szekernyés Jánossal együtt. Mit jelentett az Önök számára ez a kitüntetés? – Egész életpályánkat áthatotta az anyanyelv szeretete és ápolása. Átéreztük és megéltük az „írástudók” felelősségét. Arra törekedtünk, hogy igaz gondolatot, őszinte érzelmet igényesen és példamutatóan közvetítsünk olvasóinknak, legyen a téma irodalmi, történelmi, művészeti, helytörténeti vagy közéleti, írott sajtóban, könyvben vagy az elektronikus médiában. Szerencsésnek érezzük magunkat, hogy kortársaink ezt méltányolták és elismerésüket Sütő András nevével fémjelzett díjban fejezték ki. – Hogyan telnek 75 évesen a napjai? Könnyen megbarátkozott a számítógéppel? – Az évek múlnak, de csak kívül öregszünk: az eszmék, a hitek, az ideálok, az emberi tartás ugyanazok maradnak, utolsó leheletünkig. Tehát dolgozom: írok, szerkesztek, fordítok, könyvbemutatót tartok, korrektúrázok nyugdíjas szerénységgel, ha felkérnek rá, ha elvárják tőlem, ha engem választanak… A megbízást nem munkának, hanem megbecsülésnek érzem. Nélkülözhetetlen eszközöm a számítógép, meg sem tudnék lenni nélküle. Családomra büszke vagyok, lányomra, Gyöngyvérre és két unokámra, akik az elemi iskolás évek örömeit élik és sikeres, tehetséges kisdiákok. Daczó Katalin