Egyre kevésbé érdekel a napi eseményzuhatag – mondta Rostás Zoltán a csíkszeredai Sapientia büféjében, mintegy bevezetőül a születésnapi beszélgetéshez. – Fontosnak tartom azokat a mulandó dolgokat is, amikről ír a napi sajtó, de az én elfoglaltságom olyan természetű, hogy valószínűleg ki is zökkentenének ezek a dolgok. Hát mit bosszantsam magam? Nekem a média olyan jelenség, mint az időjárás: azzal foglalkozni, hogy lesz-e hóvihar vagy nem… nem érdemes – mondta a több egyetemen kommunikáció és újságírás szakon oktató volt tanár, s egyből tudtam, hogy hosszas és élvezetes beszélgetésre számíthatok a hetvenéves, székelyudvarhelyi születésű szociológussal. Valóban így volt. – 2015-ben magyar állami kitüntetést kapott a hazai magyar médiában betöltött társadalomformáló tevékenységéért. Elgondoltam, milyen nagyszerű érzés lehet, amikor elmondják egy emberről, hogy társadalomformáló szerepe volt… – Ezt nem én mondtam magamról, hanem ők írták rólam, egyebek mellett. Egy kitüntetésnél mondhatnak akármit, de ha én magamról azt mondom, hogy társadalomformáló vagyok, akkor nevetségessé válnék, igaz? Én a sajtóban kb. 25 évet dolgoztam. Nos, ha arra gondoltak, hogy a sajtó révén társadalomformáló szerepem volt, annyiban lehet igaz, hogy a Bukaresti Tudományegyetemen a Sajtó és Kommunikációtudomány karán dolgoztam, és itt, a Sapientián is ebben az ügyben lótottam-futottam, és tanítok a mai napig. – Így lehet hatással a sajtóra és közvetetten a társadalomra… – Nézze, azt, hogy valakinek hatása van valamire, nem kell szó szerint venni. Tehát a romániai sajtóban, főleg Bukarestben rengeteg tanítványom dolgozik, és azáltal, hogy többségük velem jóban volt, kétszer is meggondolja, hogy valami pimaszságot leírjon az erdélyi magyarokról. Bukarestben ugyanis románul tanítottam. Kis túlzással azt mondhatnám, kétkultúrájú vagyok. – Amikor készültem erre a beszélgetésre, azonkívül, hogy rájöttem, évtizedeken keresztül interjúkat készített másokkal, azt is észre kellett vennem, hogy Önnel, legalábbis magyar nyelven, nem sok interjú készült az életútjáról… – Valóban sok interjú készült velem, főként román nyelven. Nem tartom haszontalannak, mert vannak dolgok, amiket egy tanulmányban, egy cikkben nem lehet elmondani, de világos volt számomra mindig, hogy az a tudomány, amit én művelek, nem egy személytelen, objektív tudomány. Más kérdés, hogy az én életemben az interjú mint módszer nagyon fontos dolog. Egyébként, ha valaki megkérdezi, mit csináltam a sajtóban – hát interjút. A Hétben főleg tudósokkal készített beszélgetéseket, mert egyrészt a tudomány rovatban dolgoztam, másrészt mindig azt tartottam fontosnak, hogy azokat az embereket szólaltassam meg, akiket kevésbé szólaltatnak meg. Száguldó interjúkészítő voltam, hol itt, hol ott bukkantam fel Iași-tól Temesvárig és Bukaresttől Nagybányáig mindenhol. Mindenhol találtam magyar interjúalanyt. Nagyon élveztem és mai napig is azért utazgatok állandóan, mert jobban szeretem a vonaton… – Árulja el, ki végezte ezeknek az interjúknak a begépelését? Mert számomra az a legnehezebb rész… – Nézze, két interjútípusról van szó. Azok, amiket A Hétben közöltem, én írtam le. De amiket a nyolcvanas években elkezdtem készíteni, az ún. szóbeli történelmi interjúk vagy életútinterjúk begépelését feleségem, Mármor Inke végezte. Hihetetlen segítség volt, úgyhogy minden kitüntetést és dicséretet meg kellene osztanom vele. Neki köszönhető, hogy a ’89-es fordulat után, amikor lehetett kötetben közölni az interjúkat, akkor nekem készen voltak. – Kicsit fussuk át életének főbb állomásait. Székelyudvarhelyen született 1946. december 28-án. Milyen családban? – A szüleim tanítók voltak. Sőt, nem dicsekvésképpen mondom, de anyai ágon a negyedik nemzedékig tanítók vagyunk. Üknagyapám Tordátfalván volt oskolamester. Apám két évvel a születésem után, 1948 körül tanfelügyelő lett és a kinevezése után Székelyderzsről Parajdra költöztek. Cikcakkos volt az életünk, amikor megszűnt egy közigazgatási központ, apámat áthelyezték: Parajdról Székelykeresztúrra, onnan Erdőszentgyörgyre. Tulajdonképpen erdőszentgyörgyinek tekintem magam, mert az elemi iskolás éveket ott töltöttem, és az egész eszmélésem ahhoz a helységhez kötődik. Mikor megszűnt Erdőszentgyörgy rajon, akkor apámat behelyezték Marosvásárhelyre, és nyilván a középiskolát ott végeztem. Aztán következett Kolozsvár, az egyetem, a filozófia szak, de éppen 1965-ben, amikor az egyetemre jelentkeztem, a szocio­lógiát rehabilitálták és elkezdtek gondolkozni, hogyan vezessék be a felsőoktatásba. Az én évfolyamom volt az első, amely kiment falura kutatómunkára… – Bizonyos kihagyás után, gon­dolom, mert korábban Venczel Jó­zsefék is mint erdélyi ifjak járták a falvakat… – Így van. Mint köztudott, a szociológiát 1948-ban betiltották, imperialista áltudománynak becézték, és 1965-ban indult újra a szak… Egyébként én azon kevesek közül való vagyok, akik ismerték is Venczelt, mert 1968–69-ben visszavették a kolozsvári egyetemre. Igaz, nem tanárnak, hanem kutatónak.Nagyon érdekes, hallgatag személyiség volt Venczel. Jóban voltunk és egy-egy terepút során egymás mellé ültünk az autóbuszban, meséltünk egymásnak. – Tehát ő is ment Önökkel? – Ő volt a technikai igazgatója a kutatásnak. Ő volt az az ember, aki nagyon jól össze tudta kapcsolni a két világháború közötti szociológiai gyakorlatot az újabb módszertani fejleményekkel. – De az egyetem után nem a kutatásban, hanem a sajtóban, a román televízió magyar adásánál találta meg a helyét. Miért? – Egyrészt, mert kevés volt az egyetemi vagy kutatóintézeti álláslehetőség. Azonkívül én nem merném azt mondani, hogy azért, mert magyar voltam, hanem azt hiszem, nem is volt olyan magas általánosom – igaz, mások kisebb jegyekkel kutatók lettek. –Milyen volt akkor a román televízió magyar adása? Kik dolgoztak ott, amikor odaérkezett? – A magyar adáshoz 1970 augusztusában jelentkeztem. Bodor Pál fél éve volt főszerkesztő. A magyar adás 1969-ben indult tipikus bukaresti módszerrel. Ha kell magyar adás, hát teljesítették a pártfeladatot, áthelyeztek a rádiótól és a tévétől néhány embert, akik tudtak magyarul, de nem feltétlenül írni vagy szabatosan beszélni. Bodor nagy álláskeretet harcolt ki és „jobb embereket” akart szerződtetni Erdélyből. De a „jobb emberek” nem akartak menni, mert a televíziónál nem adtak lakást. Ezért Bodor úgy gondolta, hoz fiatalokat, azok nem kérnek sokat, mert örvendenek, hogy felveszik. A televízió azonban emberdaráló intézmény, aki bírta, marta, aki nem, az elment. Én bírtam volna, de összekülönböztem Bodorral és ő áthelyezett a rádióhoz, mert akkor ő volt a rádiónak is a főszerkesztője, mivel a két intézmény egy adminisztrációhoz tartozott. Az is érdekes, hogy a tévénél a hetvenes évek elején a vezetőktől az utolsó emberig mindenki amatőr volt. – Mégis nagyon jó dolgokat csináltak… vagy éppen azért? – Volt benne egyfajta frissesség. Az amatőrnek az a nagy előnye, hogy nem kötik szakmai béklyók, mindenféle dolgot kitalál. Meg hiá­ba mondanak akármit a kollégák, a cenzúra sem akaszkodott annyira belénk, mint amennyit most mondanak róla. – Ha jól tudom, 1970-től 1974-ig volt a tévénél, és 1974-től 1977-ig a rádiónál. Ezután, ugye, A Hét következett? Meddig élt Bukarestben? – Én de iure még most is Bukarestben élek, igaz, most éppen Marosvásárhelyről jöttem Csíkszeredába. Egyébként Bukarestben élek 1970-től, de kilenc éve, az apósom halála óta a feleségem kénytelen Ma­rosvásárhelyen tartózkodni, és fokozatosan én is át fogok telepedni Vásárhelyre. Közben nagyon sokat voltam/vagyok Csíkszeredában, mert amikor a Sapientia létrehozásának a lehetősége felmerült, docens voltam a bukaresti egyetemen, és az egyetemi címem miatt is segíteni tudtam ennek a szakcsoportnak az elindulásban. Már a nyolcvanas években nagyon jó viszonyba kerültem a Kulturális és Antropológiai Munkacsoporttal (KAM), és azt mondtam a forradalom után is, ha valahol érdemes egyetemet létrehozni, akkor az Csíkszereda. – Most is így látja? – Igen. A helyzet az, hogy az erdélyi magyar kultúra mindig egyközpontú volt (kevésbé az irodalom). Én pedig mindig azt mondtam, az a legnagyobb katasztrófa egy kultúrában, akármilyen kicsi legyen, hogy ne legyen benne verseny. Legyen ott is, legyen itt is. Nekem nem ellenszenves Kolozsvár, sőt!, de ne csak ott legyen egyetem, kutatóintézet, magasszintű kiadó és sajtó. Egy kultúrában minél több a központ van, annál jobb. Mindenképpen igaz az, hogy a KAM a nyolcvanas években bebizonyította: szakmai szempontból, társadalomtudományi szempontból sokkal jobb, mint Kolozsvár. – Azóta is rendszeresen jár Csíkszeredába, azóta is vannak órái? – Tanszékvezető voltam elejétől fogva, aztán dékán, s amikor az akkreditáció megtörtént, nyilván átadtam a stafétabotot Biró Zoltánnak és visszaléptem óraadó tanárnak. Egyrészt kommunikációs szaktárgyakat tanítottam, másrészt román szociológiatörténetet. – Említette korábban, hogy kétkultúrájúnak tartja magát. Honnan is ered ez a két kultúra?Marosvásárhelyi korából? Úgy tudom, az Alexandru Papiu Ilarian Középiskolában érettségizett… – Arra, hogy az ember kétkultúrájú, mások döbbentik rá. Senki nem indul úgy, hogy két kultúrában kell egyensúlyoznia, hanem csapódik ide, csapódik oda. Én román tagozaton végeztem a középiskolát és az egyetemet. Miután elvégeztem, a magyar sajtóba kerültem, noha már akkor kétnyelvű voltam. Aztán jött újabb 25 év a román felsőoktatásban, de az sem teljesen, mert tíz év után bejött a Sapientia. Egyik nap románul a bukaresti egyetemen fontoskodtam, majd felültem a vonatra, és másnap Szeredában folytattam magyarul. Én nem azt mondom, hogy ez nem fárasztó, sokkal egyszerűbb, ha az ember egy kultúrában tesz-vesz, de ha jól belegondolunk, akkor a kultúrák határmezsgyéjén annyi a munka, és ez a határ olyan széles, hogy abba sokkal több ember belefér(ne), mint amennyi ott működik. – Egy szociológus mennyire tud elvonatkoztatni szakmájától? A vonaton is szociológus? Lát egy nénit csomaggal felülni, és társadalmi kontextusba helyezi? – Én mindig szociológus vagyok, csak a szociológia alatt nem azt értem, amit általában az emberek értenek. Nem azt értem, hogy kérdőív, mintatömeg, nem azt, hogy statisztikai feldolgozás, hanem a társadalom apró mozzanatait próbálom kifürkészni. Ilyen szempontból inkább antropológusnak érzem magam, és ez is volt az oka annak, hogy a KAM-mal korán jó viszonyba kerültem, és ez tart a mai napig. – Családja, magánélete, szabadideje… – Nekem nem voltak soha hobbielfoglaltságaim, nem vágytam például asztalosműhelyre, hogy ott bütyköljek szabadidőmben, vagy titkos vegyészeti laborra. Szinte azt mondhatnám, nekem állandóan van és soha sincs szabadidőm. Vannak, akik azt mondják, hogy a szellemi higiénia szempontjából ez nem jó, kellene átkapcsolás. A társadalomkutatás rengeteg élményt és kikapcsolódást nyújt, és mondhatnám, boldog vagyok, hogy ilyen volt az életem. – Túl van egy nagy betegségen, ami nem múlt el nyomtalanul… – Már rég túl vagyok, bár ennek a nyomai látszanak is, érződnek is… Egy tanítványom készített velem erről interjút, és a mottója, amit az interjúból leszűrt a tanítványom, az, hogy nekem „hasznos” volt ez a betegség… Mert szerencsés voltam, mert a betegség engem nem levert, hanem mobilizált, arra hogy újra átgondoljam az életet. Én annyira bíztam abban, hogy talpra állok, hogy szinte túlgyőztem magam… – Milyen nyugdíjasnak lenni? – A nyugdíjazásra fel kell készülni. Ezen azt értem, hogy a hivatali formális kötöttségek mellett el kell indítani egy informális kötődési háló működtetését, hogy amikor az első megszűnik, ne keletkezzen vákuum az életvitelben. Nálam a hivatali kötöttségek feloldása nagyobb lehetőséget biztosított arra, hogy a könyveimmel, a kutatásaimmal, a doktoranduszaimmal fog­lalkozzak. Év végén én nem azt nézem, mit végeztem az elmúlt évben, hanem hogy mi van előttem. Világos számomra, hogy nem lesz befejezett „életművem”. Ha belegondolunk, egy interjút sem lehet befejezni, legfennebb abbahagyni, de azt szoktam mondani, hogy az út a fontos, nem a cél. Daczó Katalin