Novemberben töltötte a 75 évet Ráduly Erzsébet, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium nyugalmazott tanára, a Louis Pasteur Egészségügyi Posztlíceum egyik alapítója és igazgatója, aki immár 54 éve van a pedagógusi pályán. – Ha jól számolom, 21 évesen már tanított. – A mi generációnk tíz osztályból érettségizett, én 1957-ben érettségiztem Kézdivásárhelyen, utána öt év egyetemet végeztünk, tehát 21 évesen már tanítottam. Csíkszentmártonban kezdtem a pályát, ott is laktunk nyolc évet. Én nagyon szerettem Szentmártonban, azok voltak az inaséveim, nagyon sokat tanultam az ottani tanároktól. Voltak is eredményeim, elégtételem, hiszen egy osztálynak nyolc évig voltam osztályfőnöke, abból kikerültek jogászok, közgazdászok és olyan leányka is volt az osztályban, aki országos második díjat nyert közgazdaságtanból, ami akkor nagy eredménynek számított. Amikor az iskolát átalakították, a kórházat is elhozták, és megváltozott a falu értelmiségi összetétele, akkor úgy döntöttünk, hogy elköltözünk. Csíkszeredában akkor épült a Jégpálya negyed, 1969-ben ideköltöztünk, és azóta is itt élek. – Mivel indult az életbe? – A mi családunkban a sok gyermek volt az érték. Édesanyámék tizenketten voltak testvérek, és ez az indíttatás és indulás, amit otthonról kaptam, máig elkísér. Onnan hoztam a család és a közösség összetartó erejét, és azt a tudatot is, hogy az Istenbe vetett hit minden nehézségen átsegít. A nevem sem véletlen, úgy neveltek, hogy Árpád-házi Szent Erzsébetet példaképnek tekintsem. (...). – Mivel foglalkoztak a szülei? – Édesapám mesterember volt, vállalkozó. Az ő vezetésével épült Ojtozban a sodronypálya, faipari vállatokat, deszkagyárat épített. A Danubia cégnek volt alkalmazottja 1945-ig, a háború befejezéséig, utána részt vett a gyárak, a sodronyok helyreállításában. Mindig faipari szakmában dolgozott. Édesanyám háztartásbeli volt. – Hol nőtt fel? – Az Ojtozban születtem, közvetlenül a magyar kaszárnyák mellett, a szorosban. Ez most Kovászna megyéhez tartozik. Akkor is Erdély peremvidékének számított. Apám akkor, 1940 őszén már mozgósítva volt, nem hagyhattuk el hosszú időre a szorost. Ott éltem meg a kis magyar világot a kaszárnyák tövében. Utána jött a menekülés, és azután Szentkatolnán telepedtünk le, mert édesapám odavaló volt. Négyen voltunk testvérek. Nővérem tanítónő lett, egyik testvérem, Jankó Sándor, orvos a megyei kórházban, és otthon él egy testvérem Szentkatolnán, ő is nyugdíjas. (...) – Miért lett tanár és miért éppen a történelem-filozófia szakot választotta? – A családunkból pedagógusok sora került ki, és a tanulásnak, a tudásnak mindig nagy értéke volt a családban. Hagyományos keresztény nevelést kaptunk. Apám generációja szülőként arra törekedett, hogy a leánygyermekeknek is legyen önálló élete és kereseti lehetősége. Nagyon érdekes mentalitásváltás volt ez akkoriban számos családnál. (...) Én nagyon szerettem olvasni, nekünk otthon is a könyv a legfőbb érték volt, a magyar irodalmat és a magyar történelmet én a családban tanultam meg. Mindenki ismerte a magyarok történelmét és minden évben száz verset kellett megtanulni. Olyan játékokat játszottunk, hogy mondtak egy idézetet, és ki kellett találni, hogy melyik versről van szó. Belénk nevelték, hogy a történelmet tudni kell és a népedet tisztelni. Ennek ellenére eredetileg az orvosira akartam menni, de a felvételi felkészítő gyakorlati próbával kezdődött, vagyis behoztak egy hullát. Amikor megéreztem a formalinszagot, rájöttem, hogy az nem lesz nekem jó. Akkor saját fejem után elmentem Kolozsvárra, a Bolyaira. (...) – Említette, hogy vallásos családban nőtt fel... A filozófia szakon, abban az időben, nem került ezzel ellentmondásba? – A filozófia nagyon sokágú, és csodálatos részei vannak. Én mindig megtaláltam a modus vivendit, hogy ne kerüljek összeütközésbe a lelkiismerettel. Filozófiai hallgatóként is jártam a templomba, azt össze tudtam egyeztetni, de tanárként már kevésbé mehettem, mert akkor már ismertek, míg egyetemi hallgatóként nemigen figyeltek fel erre. A filozófia szakon csak a Jehova tanúit nem tűrték meg. Voltak olyan filozófiai kérdések, amelyekben egyáltalán nem osztottam a tanáraim véleményét, sőt, de az volt az elvem, hogy amit lehet, elolvassak, és magamnak alakítsak ki képet. Én nem hagytam, hogy valaki rám tukmálja a véleményét. Talán a történelemmel még több gondom volt, mert tudtam, hogy az sokszor hamis, rá volt írva az arcomra... Történelmet tanítani viszont nem szerettem, nem is tanítottam, csak a gimnáziumban egy keveset, mert nem voltam meggyőző. Olyan dolgokat kellett tanítsak, amiket át is ugrottam, ez volt a gond. Közgazdaságot 1968-tól tanítottam. (...) Felvételikre több mint 400 tanulót készítettem a közgazdaságtudományból a Márton Áron Gimnáziumban, és ez volt a pályafutásomnak a fénykora, mert itt az emberanyag kiváló, jogászok, filozófia szakos kollégák is vannak, akiket én készítettem fel. – Ön az életen át tartó tanulás elkötelezett híve és gyakorlója... – Valóban, az én életem örökös tanulás volt. Az egyetemi évek alatt is mindig pluszban kellett tanulni, és miután a tanári katedrát elfoglaltam, inkább a nevelési, osztályfőnöki dolgokban kellett helytállni. Eleinte helyettesként oroszt, magyart, románt, földrajzot is tanítottam, sokszor éjjel 3 órakor feküdtem le és 7 órára kellett mennem tanítani, de soha nem engedhettem, hogy a diák lássa, hogy nem tudom a földrajzot vagy más tárgyat. A Márton Áron Gimnáziumban nagyon helyt kellett állni, az elvárások is nagyok voltak, az emberanyag is más volt, tehát itt is kellett tanulni. Nagyon sok továbbképzőn vettem részt, és még most is tanulnom kell. 2000-ben létrehoztuk a Louis Pasteur egészségügyi posztlíceumot a tanítványommal, Birta Máriával, s ott a tanulást folytattam, mert a nevelési igazgatói beosztásom mellett még tanítok is, a neveléstudomány, az egészségnevelés, az orvosi szociológia és az orvostudomány történetének bizonyos vonatkozásait, azokból saját kurzust is írtam. Ezenkívül még tudományos kutatómunkát is végzek, legutóbbi dolgozatom a beilleszkedéssel kapcsolatos. Az állandó szellemi aktivitás az embert frissen tartja. Elhiszem, hogy a keresztrejtvényfejtés is jó, de ha én elolvasok egy könyvet vagy tanulmányt az inzulin felfedezéséről, és megértem, boldog vagyok, mert egy szegmenssel, egy kicsi résszel tudásomat gazdagítottam. – Dolgozik számítógépen? – A számítógépes ismeretem nagyon alacsony szintű, mert az agyműtétem miatt nem ajánlott, hogy elektromos közeghez túl közel kerüljek, ezért minél kevesebbet használom. Mindent kézzel írok meg – fenntartom, hogy a kézzel való írás nagyon fontos, mert a tanulást elősegíti. Amit én magamnak kijegyzetelek, azt biztos, hogy megjegyzem. Amit a számítógépbe beírnak, én úgy látom, hogy személytelen. (...) – Biztosan sokszor volt büszke a fiára, Ráduly Róbert Kálmánra… – A fiamra a születése pillanatától büszke voltam, 1968-ban született, majdnem végig feküdnöm kellett, hogy ki tudjam hordani, tehát ő az életem egyik nagy ajándéka. Amikor megszületett, Bajkó főorvos úr felemelte a két kezében, s azt mondta, hogy ez olyan gyönyörű fiúgyermek, aminél szebbet még nem is látott. Nagyon büszke voltam, végig nagyon jól tanult, és szófogadó gyermek volt. A politikai pályáját nem fogadtam nagy lelkesedéssel 1996-ban, de odaálltam és végig segítettem, parlamenti képviselőválasztásban, polgármesterként is. Mindig büszke vagyok rá, és anyaként is mindig kiállok mellette. Ha végigmegyek egy utcán Csíkszeredában – s naponta végigmegyek –, mindig jóérzés tölt el, hogy ez az ő munkája. – Az utóbbi hónapok, gondolom, megviselték a családot. – Mi nem tartozunk azok közé, akik keseregnek, akik elvesztik a fejüket. Mi azon gondolkoztunk, hogy hogyan lehet innen továbblépni. Vannak az embernek apai, férji kötelességei, egy héttagú családról kell gondoskodjon, és én azt hiszem, hogy helyesen döntött, amikor lemondott. Én magam részéről teljes egészében kiállok mellette és a családja mellett. Próbáltuk úgy átrendezni az életet, hogy az jó legyen, és az unokák minél kevésbé sérüljenek. A fiam egy erős ember, és én bízom abban, hogy állni fogja a sarat. – Ön mindig elegáns, mindig jókedvű, sosem panaszkodik. Minek köszönhető ez? – Szinte kötelezem magam, hogy erre koncentráljak, mert manapság kialakult egyfajta szubkultúra, nevezhetnénk panaszkultúrának is, mindenki csak a rosszat próbálja elmondani, jót keveset lát meg a világból. Én fordítva fogom fel, mindig a jót keresem, a szépet, és ezer apró dolognak tudok örvendeni – lehet, hogy sok ember rá sem figyel ezekre. Ennek a panaszkultúrának érdemes lenne a filozófiáját feldolgozni. Mindenki panaszkodik, hogy túlterhelt, nincs ideje, nem érdekli semmi, nem segít... Ezen a magatartáson nagy türelemmel lehetne változtatni. Az embereket meg kellene tanítani, hogy elviseljék önmagukat, és több türelemmel legyenek önmagukkal és másokkal szemben. Még annyit mondanék, sokan csodálkoznak, hogy mennyi energia van bennem, és mindig milyen jókedvem van. Ez az energia az istenhitemből és a szeretetemből táplálkozik. Azt tudja mindenki, hogy rám mindig számíthat, de én másokat is arra biztatok, hogy ne csak önmagukkal foglalkozzanak, hanem a lehetőségeikhez képest próbáljanak másokon is segíteni. El kell azt is mondanom, hogy van egy álmom. Nagyon szeretném, ha Csíkszeredában is lenne egy modern, jól felszerelt időseket befogadó kórházotthon. Ezt nagyon szeretném, hogy megvalósuljon. Daczó Katalin