Nyolcvanöt éve, 1931. február 1-jén született Hodgyában Pálffy Árpád szobrász, keramikus, vállalkozó, a Csíki RMDSZ alapító tagja. 1960 óta Csíkszeredában él. A kedélyes művészt otthonában kerestük fel. Egyik őse, Pálffy Mihály 1598-ból származó kutyabőrét mutatja, majd néhány kerámiát, szobrocskát, fekete-vörös hólyagos mázú darabokat és a kalotaszentkirályi templom kazettás mennyezetének kicsinyített mását… sokoldalúságának bizonyítékait. – 1950-ben érettségiztem, apámat abban az esztendőben nyilvánították kuláknak. Ez a tény az egész életemet meghatározta. Földműves családból származom, a legjobb gazdája volt a falunak apám, ezért is lett kulák. 1950-ben felvételiztem először a főiskolára, és még olyan naiv voltam, hogy azt hittem, a tudásomért felvesznek, mert aránylag jó bizonyítvánnyal érettségiztem. De nem így történt. Még az otthonba sem engedtek be, ahol tartózkodtak a felvételiző diákok. Aztán hazajöttem, tíz kerek esztendeig próbáltam munkahelyet találni Udvarhely környékén, de sajnos nem sikerült. Így lettem földműves, kaszás legény, a legjobbak közül való. Aztán jött a kollektivizálás, a falumra is lecsaptak, s érdekes módon abban a házban szervezték be a falut, ahol nekem a „műtermem” volt. Ez nagyanyámnak a harmadik üres szobája volt, tele vázlatokkal és a sors iróniája, hogy azt kérdezték tőlem, Józsa Bélát miért nem mintáztam meg? Mondtam, hogy megmintáztam, de kint felejtettem a szobrot, s egy hideg éjszakán a már kész agyagportré megfagyott, s levelekben, ahogy én felraktam szépen, szétesett. Nem volt, amit mutassak … Hát így maradtam otthon tíz esztendeig. – Tulajdonképpen hogyan, mikor kezdett el mintázni? – Agyag volt a faluban éppen elég, még agyagbánya is kettő volt. Magamtól kezdtem el mintázgatni, vázlatokat készíteni, legelőször éppen az 1956-os forradalommal kapcsolatban. Aztán ennek a tíz évnek a vége felé került Udvarhelyre egy képzőművészcsoport: Maszelka János, Kraft László, Orbán Áron, Székely József… Na, ehhez a csoporthoz kezdtem el járni tanulni, rajzolni. Addig is rajzoltam, de az más volt, hogy én magamtól mire mentem és mire mentem az ő segítségükkel. Kraft Laci különösen sokat segített, ugye ő grafikus volt. 1957-ben ismét felvételiztem a képzőművészeti főiskolára, de még az otthonba sem engedtek be. Voltak olyan éjszakák, hogy az unokatestvéremmel együtt a sétatéri padokon aludtunk… Szóval, így végződtek a próbálkozásaim a főiskolai felvételikkel, a gyakorlati vizsgáim mindig sikerültek, de románból nem tudtam a megfelelő színvonalon írni. Azt hiszem, 1959-ben volt az utolsó felvételi-próbálkozásom. 1960-ban kollektívszervezés centrifugája átdobott Csíkba. Akkor egy kollégám, aki velem együtt felvételizett, Kosza János, akinek Dánfalván az iskola előtt van a Petőfi-szobra, azt mondta, hogy miért nem próbálkozom Csíkban, ott van egy kerámiarészleg, oda biztosan felvesznek. Mivel én kollektivista nem akartam lenni, átjöttem Csíkba, s itt nem is a vezetőséghez mentem először, hanem a kerámiarészlegre. Imets András volt a részlegvezető, Imets Lászlónak az édesapja. Imets bácsinak elmeséltem, mi a tragédiám, semmit sem kérdezett, azt mondta: menjen fel a vezetőséghez, adja be a kérést, fel van véve! Hát a vezetőségnek elég volt a részlegvezető szava, aláírták a kérést, s én ezzel átköltöztem Csíkszeredába. Felvettek és három évet ott dolgoztam Imets bácsival. Nagyon jó viszony alakult ki köztünk, mert kiderült, hogy ő is kulák volt, Dánfalván a feketekerámia-részleg az ő tulajdona volt, üzlete is volt ott. El kellett onnan jöjjön és megalapította a csíkszeredai feketekerámia-részleget, aminek most sajnos nem tudom, mi a sorsa, mert rég nem hallok róla. – Nem létezik. – Ez nekem megint egy fájó pont… Csíkszeredában dolgoztam három évet. Egyszer azt mondta a káderes, Imre Gyula, hogy Pálffy elvtárs, Dánfalván nincs aki vezesse a részleget, s úgy gondoltuk, hogy maga megfelelne oda. Tudták, hogy tehetségem van, és ahogy később kiderült, szervezőkészségem is volt. Szépen kihelyeztek oda. Ez 1963-ban történt. Aztán én ott becsületesen, ahogy otthon megszoktam a kaszanyelén, munkához láttam. Amikor odamentem, voltunk 40-en, mikor eljöttem, akkor voltak 140-en. Három évig vezettem azt a részleget, az én és a vezetőség nagy megelégedésére. Például fekete-fehér, mészberakásos, csontliszt-berakásos kerámiát készítettünk, bronz kori technika és leírások alapján, János Pál tanácsára. Kitűnő korongosom volt nyolc-kilenc, utána még tíz is, és az asszonyok szépen díszítették és fényezték a megszáradt darabokat. Közben, talán a világon sem volt még ilyen, énekeltek. Szép dánfalvi népdalokat, amiket ma is tudok. És én ott járkáltam, ellenőriztem a díszítőmunkát, és ahogy nőtt a részleg, úgy nem volt elég a díszítőmunkás, ezért meghirdettem a faluban egy felvételit fiatal asszonyoknak, leányoknak, akik szépen tudnak rajzolni. Jöttek is, kettőt közülük sikerült beépíteni a díszítőcsoportba. De nem tartott ez sem sokáig, három év múlva onnan is kiemeltek, s behoztak ide főtechnikusnak az Olt Szövetkezethez. Ezután én irányítottam az összes felcsíki részleget, a kerámia-, a szőttesszövő, a szőnyegszövő részleget és még a perzsabogozó részleget is Csíkszentdomokoson. Aztán lassan kezdtek gyomrozni, hogy legyek párttag. Egy esztendeig ellenálltam, mert nekem idegen volt kulákcsemeteként ez a szó is, hogy párttagság. De hiába volt minden, egy esztendő után megszervezték a döntő alapszervezeti gyűlést, ahova meghívtak engem is, mese nem volt. Ott volt a kártyáim közt az adu, hogy én nem lehetek párttag, mert kulákcsemete vagyok. De azt mondta a pártkiküldött, hogy ó, Pálffy elvtárs, az ma már nem számít! Ez körülbelül 1966–67-ben lehetett. – Mondta, Dánfalván milyen sokan dolgoztak, gondolom, nagy volt a termelés… Ki vett meg ennyi kerámiát? – Minden ősszel a szövetkezetek szövetsége, az UCECOM rendezett egy országos méretű szerződéskötést, ahová minden szövetkezet elvitte a portékáit, aztán jöttek a vevők az ország minden tájáról, megtörténtek a szerződéskötések. Ezekre építettük a termelést. Ha sok volt a rendelés, még vettünk fel asszonyokat. Év közben még az eladási osztály főnöke, Szentpéteri Viktor elment, s a pluszkapacitásunkat lefedte. Úgyhogy egész évre biztosítva voltunk. Egyébként később rájöttem, hogy miért zaklattak engem a párttagsággal. Bukarestben az országos központban megszületett egy határozat, hogy Hargita megyében létrehoznak egy népi szövetkezetet, mert már annyi részleg volt, különösen Felcsíkon, hogy az Olt Szövetkezet nehezen tudta rendezni. Így jött létre a Hargita Művészete Szövetkezet, az Arta. Engem pedig kineveztek alelnöknek. – Ez akkor hol volt? – Egy évet a Voința-székházban működött, szemben a rendőrséggel, de már közben nekifogtak a Hargita utcában, az átjárón túl egy elég nagy épület felhúzásának, az udvarban nagy kerámia- és hímzőrészleggel. – Ki volt az elnök? – Odatettek a nyakamra egy szekust, akinek annyi köze volt a népművészethez, mint a macskának a vasárnaphoz. De hát a szekuritáté tudta, hogy ez egy olyan jó poszt, ahonnan az egész megyét pásztázhatja, járhatja, érdeklődhet. Gyakorlatilag az én kezemben volt a termelés. Az eladás és a beszerzés nem, mert ott volt a másik alelnök, Szentpéteri Viktor, ezt a feladatot ő látta el. Az én munkám a modelltervezés és a részlegek vezetése volt. És persze adminisztratív szempontból is az én nyakamba szakadt a szövetkezet, mert az elnök semmivel sem törődött. Később egy ellenőrzés következtében kiborult a szemeteskosár, kiderült, mi a fő tevékenysége az elnök elvtársnak, a párt bizalmi emberének. Csak kerámiából 1 millió 500 ezer lej volt a hiánya a raktárnak, emellett szőnyegekből, varrottasokból, szőttesekből is nagy volt az eltűnt mennyiség. Egy ötoldalas jelentésben mindent megírtam a pártbizottságnak, s ezzel a lavina elindult. Jöttek az ellenőrök, s aztán egy olyan összegű hiány jött ki, hogy az embernek az esze megáll, hogy hol, mikor tudott ennyit ellopni az a gazember… Aztán két esztendeig folyt a küzdelem, de nem sikerült félretenni, a szekuritáté úgy állt a háta mögött, végül a párt úgy döntött, hogy az egész vezetőséget leváltja, a főkönyvelőt is, engem is, az elnököt is. Menjünk, ahová akarunk munkát keresni. Azután kezdődött a szövetkezet romlása. Ez 1974-ben volt. – Hol talált munkát? – A faipari vállalatnál, az IPL-nél, a tervezőosztályon. Az volt a szerencsém, hogy a sógorom volt az igazgató, Mincsor Bálint. Nem mondom, a fizetésem kevesebb volt több mint ezer lejjel, de életemnek ezt a szakaszát szanatóriumnak nevezhetem az után a gyilkos két esztendő után. Az IPL-nél voltam 1990-ig. Az irodafőnököm Vorzsák János volt. Ott már 1989 előtt nagyban folyt a politizálás, egy olyan fészek volt, hogy ma is csodálkozom, hogy a szekuritáté nem csapott le ránk. Nyíltan, bátran magyarkodtunk, pedig tizenketten voltunk, s akkoriban az volt a szóbeszéd, hogy minden irodában egyvalaki van, aki a szekuritáténak dolgozik… Hát úgy látszik, köztünk mégsem volt, mert nem kaptak el soha! Vorzsák Jánossal, ahogy megtörtént a fordulat, az RMDSZ ügyét a kezünkbe vettük, mi szerveztük meg a városi körzeteket és még a hargitafürdőit is, az volt a 21. körzet. Így jöttünk el az IPL-től, s lettünk RMDSZ-alkalmazottak, én az alelnök s Vorzsák János az elnök. Akkor az volt a szívügyünk, hogy megszervezzük a csíkszeredai magyarságot, és nemcsak a csíkszeredait, hanem az egész Hargita megyeit. Később én lettem a városi elnök, Vorzsák János pedig megyei elnök, és onnan mentem nyugdíjba. Ezt elhallgatják most és gyakran megjelennek olyan cikkek, ahol a nevünket meg sem említik. Sokszor jöttek haza a parlamenti küldötteink, s állandóan kritizáltak, hogy ez sem jó, az sem jó. Különösen János nagyon megunta a piszkálódásokat, és egy szép napon lemondott. Utána nemsokára lemondtam én is, jött a nyugdíjazásom. Nagyon belefáradtam. Két évig semmiféle művészi munkát nem tudtam végezni. – Hogyan alakult a művészi pályája? – Amint említettem, Dánfalván nyolc kitűnő korongos volt a kezem alatt, ha megterveztem valamint adtam a rajzot a korongozóknak, s közülük is különösen Csáki Gergelynek, ő készítette el a modelleket. Már ott 28-30 új modellem volt, beleértve a fehér berakásosokat is. Dánfalva után a Hargita Művészet Szövetkezetnél folytattam a tervezést, úgyhogy összesen száznál több új modellt terveztem, főként kerámia- meg fatermékeket. – Az alkotásaiból talán legismertebb a Julianus-díj szobra, illetve a Városi Művelődési Ház letakart mozaikja, amit Márton Árpáddal és Gaál Andrással készítettek. Annak ellenére, hogy nem végzett képzőművészeti egyetemet, úgy látom, hogy befogadták a képzőművészek… – Minden további nélkül, ilyen szempontból nem volt gondom. Eljutottam odáig, hogy kértem felvételemet a Képzőművészeti Szövetségbe. Ahhoz bizonyos feltételeknek kellett megfelelni, kellett bizonyos számú egyéni tárlat és országos kiállításon való részvétel. Ez mind összejött. De valakinek a bizottságból eszébe jutott, hogy megkérdezze: a főiskolát hol végezte? Jaj, hát nem végeztem… Erre: Nagyon sajnálják, de nem vesznek fel! Ez volt életem legnagyobb csalódása. És ez a bürokrácia ördöge, hogy azon az egy ponton múlt a felvételem, hogy nem végeztem főiskolát. Ez persze nem szegte kedvemet, s a mintázófákat sem dobtam a sarokba. Tovább dolgoztam, alkottam, például kezdtem fagombokat tervezni és ezerszámra esztergáltatni. – Még tud dolgozni? – Nem. Sajnos 2013 óta pész­mékerrel élek, ahogy szoktam tréfásan mondani, csak alapjáratban lehet terhelni a „motort”. – Mivel telnek a napjai? – Nézem a tévét, 28 magyar adót tudok fogni, és onnan kihalászom, ami nekem éppen jó. Sokat olvasok. Nem erőltethetem meg magam. A fiam és a menyem és velük két unokám Magyarvistán él. Onnan járnak be Kolozsvárra, a munkahelyükre, a Babeş–Bolyai Egyetemen tanítanak. Sajnos a feleségem 1997-ben hirtelen elhunyt. 1999-ben új párra találtam: Kedves Erzsébet nemcsak a nevében kedves, de egész lényéből sugárzik a kedvesség, az odaadás, a segíteni akarás. Daczó Katalin