Hetven éve, 1946. május 2-án született Kápolnásfaluban Lő­rincz György író, publicista. A Székelyudvarhelyen élő alkotót, a régi jó ismerőst telefonon kértem fel az interjúra és alig váltottunk pár szót, máris napjaink egyik legnagyobb problémájánál, a székelyföldi kivándorlás kérdésénél tartottunk. Ebből adódott rögtön az első kérdés is: – Miért foglalkoztat ennyire ez a téma? – Hogy miért foglalkoztat ez a kérdés? Több okból is. Az egyik, hogy már két éve dolgozom egy regényen, a címe Bécs fölött a Hargitát, s mindennap azzal kelek és fekszem, hogy megírjam, milyen nehézségekkel, gondokkal találkozik az, aki elhagyja a szülőföldet. De egyébként, azt is mondhatnám, ez maga a valóság. Nincs család, ahol ne lenne napirenden ez a kérdés. Vagy idénymunkára készül, aki mozogni tud, vagy Németországba, illetve Angliába megy. Persze még idénymunkaként megjelenik Svédország vagy Dánia is – ez is érdekes, a magyarság mindig odamegy, ahol dolgozni kell, s nem a déli államok felé. Ez lett mára az életünk s egyben a jövőnk legfontosabb kérdése. És ha idénymunkaként el is tudom fogadni, hogy elmennek, dolgoznak két-három hónapot s hazajönnek az emberek, addig London, mint úti cél nyugtalansággal tölt el, mert oda többnyire a nyelvet is ismerő, tanultabb fiatalok mennek. Viszont, valljuk be, kevesen építenek külföl­dön karriert. Mennek, mert London divat lett. Ahogy divat volt Szeben, Bukarest vagy Budapest is. Hajdan. Azzal a különbséggel, hogy onnan többnyire hazatértek. Londonból már nem cél a hazatérés. Nem cél a megtakarítás sem, mert nem azért mennek, mint az idénymunkások, hogy a megkeresett pénzzel majd megelőzzék magukat. Élni, világot látni, a világot megismerni mennek. Nem hallottam, hogy onnan meggazdagodva jött volna haza valaki is. De az is lehet, tévedek. Ami viszont a legfájóbb, hogy már nem is fiatalon mennek, s még csak nem is családalapítás után indulnak útnak. Ők a direkt veszteséglistát jelentik nagyon sok szempontból. És nagyon nagy ez a veszteséglista. Hogy mit lehetne tenni, azt nem tudom. Az én tömbházamból közel húszan mentek el rögtön a változások után – a nagyobbik fiamat is beleértve –, de akkor még Magyarországra. A települések tele vannak magányos, megszomorodott öregekkel. És ez csak a kérdés egyik fele. Most már – London és Németország árnyékában – eljutottam odáig, hogy elfogadom azt is, ha valaki Magyarországra megy. Mert magyar marad. Remélem. Viszont azt azért ki kell mondani, bárhogy is haragszanak majd rám, hogy akik elmennek, azok az itt maradókat gyengítik. Persze mindenkinek sze­mélyes joga, hogy miként dönt, mert rengeteg oka lehet egy-egy ilyen döntésnek, de ki kell mondani a fájdalmunkat is. Amit a hiányuk okoz. Úgy látom, a rossz közérzet egyre kevésbé játszik szerepet abban, hogy ki hogyan dönt, bár az is igaz, hogy a fiatalok elhelyezkedésével valóban nagyok a gondok – és a keresettel is, persze. A szövetkezeti mozgalomnak a múlt század elején volt egy híres szlogenje: „Ne nézze senki csak a maga hasznát!” Ez kellene, hogy legyen az értékmérő ma is. A tulajdonosok és a munkavállalók között egyfajta kiegyezés kellene legyen – persze tisztelet a kivételnek –, hogy ne csak az egyik fél gazdagodjon. Ugyanakkor azt hiszem, van valami meggondolatlanság is abban, hogy elmennek, hisz olyanok is mennek, akiknek házuk, autójuk is van idehaza. Mi viszi őket? Sokat tépelődöm ezen… – Hogyan találkoztál az irodalommal? Volt egy bizonyos emlékezetes pillanat? – Nem. Kilencedikes koromban mással írattam meg még a kötelező verset is, amit a magyartanárnő kért. Viszont nagyon szerettem olvasni. Talán a Don Quijote volt az első könyv, de nem biztos. Majd Verne Gyula, csak így, hogy Verne Gyula, mert emlékszem arra is, milyen nagy csalódás volt, amikor megtudtam, hogy nem magyar. De emlékszem arra is, hogy az egyik első könyvem, amit a „jó tanulmányi eredményemért” kaptam – bár sosem voltam kimondottan jó tanuló még az elemiben sem, csak negyedik-ötödikben – Kurkó Gyárfástól a Nehéz kenyér volt. Vagy a Móricz Hét krajcárja… Esetleg fordítva… – Emlékszel, hogyan született meg az első írásod? – Arra emlékszem. A feleségemmel fogadtam, hogy én is tudnék novellát írni. És megírtam. Persze egy kicsi huncutság is volt bennem, mert az írást Szabó Gyula bácsinak küldtem el. De az is igaz, hogy leközölték. A második írásom, a Várakozás balladája éppen a Hargitában jelent meg, ha jól emlékszem, 1971 májusában. – Szakmád mégsem az irodalom, a betűk világába vezetett. Miért nem? – Nem jutottam be az egyetemre, ráadásul rögtön el is vittek katonának. A nagykorúsításom Iași-ban, a katonaságnál volt. Majd huszonhárom éves koromban megnősültem. – Csaknem húsz évig gyárban, a székelyudvarhelyi Élelmiszeripari Gépgyárban dolgoztál. Hogyan tekintesz vissza ma erre az időszakra? – Nézd, én nagyon szerettem azt a munkaközösséget. A Gábor Áron Gépgyár a hajdani székelyudvarhelyi kisiparosokból alakult, s nagyon nagy dolgot jelentett annak a munkaközösségnek a tagja lenni. Még ma is büszke vagyok rá. Számon tartjuk ma is egymást, bár egyre gyérülünk. A múltkor egy tősgyökeres (ezt egy kicsit csúfolódva mondom, mert nagyon számon tartották, hogy ki tősgyökeres és ki nem), meg is ölelgetett a Kossuth utcában, hogy milyen jó, hogy lát, mert mindjárt végigmehet úgy a városon, hogy nem találkozik ismerőssel. Megjegyzem, én is… Elmentek sokan, akik Székelyudvarhely meghatározó arcai voltak. Ki 1990 után, ki pedig azután... Maholnap több „ismerősöm” van a temetőkben, mint az utcán. Visszatérve kérdésedre, szinte mondanom sem kell, hogy a Gépgyár szeretete később a város szeretetévé alakult át. Ezért sem tudom elfogadni, ha valaki elmegy olyan helyre, ahol nincs, akinek köszönjön… Persze ismertem olyan kolozsvári személyt, akinek kicsi volt Kolozsvár és aki személytelenné akart lenni egy nagyvárosban. És akkor azt a magyarázatot el is tudtam fogadni… – 1990 után lépést váltottál, és azóta már a művelődésszervezés határozta meg életedet. Ilyen szempontból mit tartasz a legfontosabb eredménynek? – Nekem a Nemzeti Megmentési Front után, ahová rögtön az 1989. decemberi események sodrásában kerültem, csak egy munkahelyem volt: a Hargita Megyei Művelődési és Vallásügyi Igazgatóság. Persze ez tűnhet többnek is, mert a neve folyton változott. (A Nemzeti Megmentési Frontról csak annyit, hogy a múltkor, amikor valakivel erről beszélgettünk, azt mondta, bár ne mentettük volna meg… Hát, mit mondjak erre? Megmentettük.) Szóval ott dolgoztam a nyugdíjazásig. Voltak sikeres s kevésbé sikeres dolgaim, ami viszont lényeges, hogy bármit is tettem, fontosnak éreztem. Ki kell hangsúlyoznom azt is, hogy itt Udvarhelyen és a környéken, nagyon sok a közösségért élő-haló, „régimódi”, úgynevezett „lámpás” ember, akinek az élete a közösségszervezésben teljesedett ki, aki tenni akart ezért a népért, csak egy jó szó vagy tanács kellett. És persze a nincstelenségben sokat segítettek a testvértelepülési kapcsolatok is. A polgármesterek nem mehettek üres kézzel, kellett egy tánccsoport, egy kórus... De ezzel együtt is akadtak olyan települések, ahol nem működött semmi. – Mi jelentette életedben a legnagyobb csalódást? A legnagyobb örömet? A legnagyobb fájdalmat? – Azok közé tartozom, akiknek nem voltak nagy csalódásai. Lehet, hogy abból is adódott, hogy nem voltak különösebb elvárásaim sem. Tudtam a helyemet, s tisztában voltam azzal, hogy hol élek. Ezt a kisvárosra értem, ahol behatároltak az álmok és a lehetőségek is. Azon töprengeni, ami elérhetetlen, fölösleges. A legnagyobb örömet persze a családom jelentette. A feleségem, aki társam volt, és ezt igyekszem megköszönni is mindig. A fiaim. Ráadásul, aki nyolcórai munka után ír, annak nem nagyon jut ideje másra… S hogy mi jelentette a legnagyobb fájdalmat? Valószínű tudod, autóbalesetben meghalt a kisebbik fiam. És azt igyekszem elfelejteni. Csak persze nem lehet. Mosolygós szemű gyermek volt, mindig ott van a képzeletemben. Jelen van. S mert jelen van, éppen ezért tudok is beszélgetni vele. Csak van egy gond. A halottak nem válaszolnak… Mi tesszük fel a kérdést is, s mi is válaszolunk rá. Elbeszélgetünk mi élők, magunkkal. Ráadásul én könnyen sírok, egy ideig temetésre se tudtam járni, mert mindig elsírtam magam. Kápolnáson, a szülőfalumban voltam egy találkozón, később valaki, talán a könyvtárosnő ideadott egy cetlit, amire valaki felírta: „Lehet, hogy fog sírni, mert fél éve halt meg a fia. De úgy adjátok ezt körbe, hogy ne vegye észre.” És sírtam. Hát így. Telik egyik nap a másik után. – Szépirodalmi alkotásaid zöme önéletrajzi ihletettségű. Melyik mű áll szívedhez a legközelebb? – A novellák, az elbeszélések. Azokat nagyon szeretem. Van egy-kettő, amelyekkel elégedett vagyok. De hát én írtam mindeniket… A regényeket is… És tudod, mit mondott a sokgyermekes anya… Ha mégis választani kellene, a regények közül talán a Pusztulást, az elbeszélések közül a Sóvárgást érzem a legközelebbinek. És a válogatást, amelyet Pécsi Györgyi állított össze Isten köve címmel. No meg, amit most írok: a Bécs fölött a Hargitát... Ezzel a regénnyel mostanában annyi időt eltöltöttem, hogy azt is mondhatnám, annyit nem udvaroltam a feleségemnek se. Arra ébredek, hogy működik az agyam, sorjáznak a mondatok. Aztán amikor fél ötkor felkelek, a fáradtságtól nem jut eszembe egy ép mondat sem. – 2016-ban Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesültél. Mit jelentett ez számodra? – A meglepetés erejével ért a híre, nem számítottam rá, és nagyon boldog voltam. Megtiszteltetésnek vettem, mert nagyon sokan megérdemelnék mások is. Örvendek annak is, hogy attól a kormánytól kaptam, amelyet tisztelek és szeretek. Aki – mondjuk ki – a legtöbbet tette az erdélyi magyarságért. Ma már az életünknek nincs olyan területe, ahol ne tartana számon minket, és ez nagyon fontos, önmegvalósításra ösztönöz. És ha ezt mondom, akkor a sporton túl, nemcsak a virtuózokra, a diákolimpiákra, a Fölszállott a pávára gondolok… Pontosan arra, amit mindennap, a nap minden órájában tett és tesz. Daczó Katalin