László Kálmán Ferenc, a csíkszeredai Bútorgyár (Mobihar) utolsó igazgatója október 19-én töltötte 75. életévét. Születésnapja apropóján csíkszeredai tömb­házlakásában beszélgettünk a vállalattal szorosan összefonódó életéről. [caption id="attachment_60288" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Honnan indult és honnan érkezett? – Kézdivásárhelyen születtem 1942-ben. Ott is jártam iskolába. Az érettségim épp olyan időszakra esett, amikor nem mindenkinek lehetett szabadon továbbtanulni. Egy esztendőt dolgoztam, utána Brassóba felvételiztem faipari szakra, ott végeztem 1967-ben. Öt és fél évet tanultam az egyetemen, mert akkoriban egy félév gyakorlat volt. Utána saját kérésemre Máramarosszigetre helyeztek. Ott dolgoztam kilenc évet, majd Csíkszeredába helyeztek főmérnöknek. – Szintén saját kérésére? – Nem kifejezetten. Itt akkoriban indult a gyár, valószínűleg nem mentek tökéletesen a dolgok és a központ frissítést akart végezni. Eléggé ismert voltam, 1976-ban idehívtak. – Mit jelent az, hogy ismert tetszett lenni? – Máramarosszigeten, a Faipari Kombinát (CEIL SIGHET) keretében a forgácslemezgyár főnöke, vagyis részlegvezető voltam, és jól működött a gyár. Ismertem László Gábort – ő volt akkor az CEIL igazgatója Csíkszeredában –, tudta, hogy a forgácslemez-gyártásnak szakértője vagyok. Itt akkor indult a gyár, szükség volt rám, és való igaz, én is közelebb akartam kerülni a szülővárosomhoz. – Egyébként az egyetem után miért kérte, hogy Máramarossziget­re helyezzék? – Amikor utolsó éves voltam, az ottani igazgató megkereste a Brassóban tanuló máramarosiakat és általuk, a segítségükkel toborozott végzősöket az induló új gyárakhoz. Tartott egy nagy vacsorát, amelyen én is ott voltam és elköteleztem magam. – Nagy fizetést, lakást ígért? – Lakást természetesen adtak. Annak idején az ilyesmi minimum volt. Aztán ott nősültem meg, a feleségem máramarosszigeti. – Az ön szülei mivel foglalkoztak? – Apám eredetileg kereskedő volt. De a szocializmusban az üzletet államosították, és asztalos lett belőle. Én is dolgoztam egy esztendőt a kézdivásárhelyi helyipar asztalosműhelyében, ahol apám, de tulajdonképpen már nagyapám is asztalos volt, így nem véletlen, hogy a faipart választottam én is. Technikai beállítottságú vagyok, faipari mérnök lettem, és az egyetemen félkész termékek gyártását és bútorgyártást is tanultam. – Ha nem faipari mérnök lett volna, mi lett volna? – Kémikus. De végül a forgácslemezgyárban is volt vegyszer elég… Én pedig nem mondhatom, hogy nem szerettem a mesterséget, amit választottam. Forgácslemezre specializálódtam, és a bútorral inkább Csíkszeredában kerültem kapcsolatba. – A hetvenes évek közepén milyen fás vállalatok voltak Csíkszeredában? – Akkoriban a faipari egységek megyénként faipari központokhoz, úgynevezett kombinátokhoz tartoztak. Csíkszeredában is volt egy központ (CEIL), ennek a vezérigazgatója volt egy ideig László Gábor. Ehhez tartozott az erdőkitermelés, a csíkszentkirályi „dongagyár”, az udvarhelyi bútorgyár, az UMTF, a IUPS, azaz a faipari gépgyár… Vagyis az erdészeten kívül minden fás vállalat. Ekkor kezdett épülni a forgácslemezgyár és a bútorgyár is, ezek, 1974–1975-ben indultak. De 1975-ben szétválasztották a kombinátot, a kitermelési egységek az IFET-hez kerültek, amelynek az igazgatója László Gábor lett. Az udvarhelyi, és a csíkszeredai bútorgyár együtt egy másik nagyvállalatot alkotott, ehhez a vállalathoz jöttem főmérnöknek. Az igazgató Mincsor Bálint volt. Az 1980-as években még két részleg épült Csíkszeredában, és közben átvettük a helyi ipartól a zsögödi és a keresztúri bútorgyárakat. – Tehát főmérnök lett. Mikor lett igazgató? – Elég későre. 1998-ban. – Kik vezették időközben a gyárat? – Mincsor Bálintot 1989–1990 fordulóján a zavaros időkben leváltotta az úgynevezett „népakarat” – de inkább néhány ember akaratának mondanám. Utána Szász Márton, majd Csurka Lajos következett. Végül 1998-tól én, egészen a végéig. – Azt hihetnénk, hogy Csíkszeredában a bútorgyárnak nagy, jelentős és fontos vállalatnak kellett lennie. Mégis erről tudunk a legkevesebbet. Valóban nagy és jelentős gyár volt? – Valóban, a németek jobban ismerték a gyárat, mint a helyiek. Nem volt olyan jelentős, és pláne közismert, mint az IPIC, amely követ termelt. Mi exportra dolgoztunk csaknem száz százalékban, főleg Nyugat-Németországnak, és szobabútorokat, ebédlőbútort, különféle bútorelemeket készítettünk. Az „elvtársaknak” sem volt túlságosan nagy bizalmuk bennünk, mindig olyan terveket nyomtak ránk, amiket lehetetlenség volt teljesíteni. Emiatt gyakran konfliktushelyzetbe kerültünk a pártszervekkel. Állandóan jelen voltak. Nem tudom megmondani, hogy havonta hány rend bútor készült, a pénz volt akkor a kifejező eszköz a mennyiségre, nem a darabszám. Ebből a vitrinből rendeltek négyszázat, a másikból háromszázat A kamionok egyenként a kliens akarata szerint rakódtak... – A helyiek hozzájuthattak csíkszeredai bútorokhoz? – Hozzájuthattak, de lehet, hogy csak ismeretségi alapon, az export fontosabb volt. – Hányan dolgoztak a gyárban? – Itt a platformon 1990-ben kb. 1500 ember dolgozott. Zsögödben körülbelül 200. Az udvarhelyi bútorgyár 1989-ig hozzánk tartozott, ott szintén 1500 körül volt az alkalmazottak száma. Tehát a teljes vállalatnál olyan 4000 körül volt a létszám. A rendszerváltáskor a székelyudvarhelyi a keresztúri részleggel együtt különvált, és maradtunk mi. – Hogyan alakult 1989 után a vállalat sorsa? Volt privatizálás? – Minden volt. Mindent végigszenvedtünk. 1989 után következett egy másfél éves bizonytalan időszak tüntetésekkel: vagy kétszer összegyűlt a nép az udvaron, azt sem tudták, mit akarnak, csak akartak valamit. Aztán lecsendesedett a helyzet, és kezdődött egy viszonylag kiegyensúlyozott periódus, amikor lehetőség nyílt bizonyos fokú modernizációra: tudtunk venni gépeket, cserealkatrészeket a forgácslemezgyárhoz, tudtunk új piacot keresni, de akkor is elsősorban külföldre dolgoztunk. Akkor még állami tulajdonban volt a gyár, de néhány évig a termelés volumene növekedett, jól kezdtek menni a dolgok. Aztán megkezdődött a visszafejlődés. Érdekes, mert ugyanakkor más vállalatoknál is hasonló gondok álltak elő. A bútor jellemzően hosszú, legalább két-három hónapos ciklusú termék. A deszkát meg kell szárítani, feldolgozni. Ahhoz, hogy fenn lehessen tartani a termelést, pénz kellett, tőke kellett. Egy darabig a bank biztosította a kellő hitelt, sőt nagyon jól ment a gyár, de 2000-ben hirtelen, egyik napról a másikra a bank a kölcsönt visszavonta. Amint utólag kiderült, nemcsak tőlünk, más termelőegységek is hasonlóképpen jártak – és akkor kezdődtek a bajok. Ahhoz, hogy a termelést folytathassuk, nem fizettünk be bizonyos adókat, és eladósodtunk az állam felé. – Még olyan is megesett, hogy az állam elengedte ezeket az adósságokat, nem? – Nem, sőt kezdtek kamatos kamatot számolni a tartozások után, és akkor elszabadult a pokol. – Hogyan zajlott le a privatizáció? – 2000 körül történt a magánosítás. A gyár részvényeinek a 60%-a állami vagyonalapnál, 40%-a magánalapnál (Fondul Proprietății Private) volt. Több ilyet alapítottak az országban, a bútorgyár részvényei az aradi céghez tartoztak. Az állami vagyonalapnál levő részvényeket a Vradicor nevű bákói részvénytársaság vásárolta meg. Mi, a gyár vezetői és alkalmazottai is létrehoztunk egy egyesületet, próbáltuk megvásárolni a részvények többségét, de ez a bákói vállalat mindig rögtön a dupláját ajánlotta, úgy, hogy nem volt nekünk beleszólásunk, elvitték a többségi tulajdonjogot. A vállalati dolgozóknál csak az állam által hivatalból adott vagy kötelező részvények maradtak. Ez a bákói cég pénzügyi vállalkozás volt, inkább szélhámos, mint termelő, Iacobovnak hívták a vezetőjét. (Iacobovot többszörös csalásért és sikkasztásért 2012-ben hét év börtönbüntetésre ítélték – szerk. megj.) A vezetőség egy ideig még a helyén maradt, és apróbb változtatásokkal működött a gyár egészen 2005 májusáig, amikor leállt a termelés. Akkor tartottunk egy vezetőtanácsi ülést, és úgy döntöttünk, hogy bezárjuk. A csődeljárást úgy indítottuk meg, hogy a RENEL-nek nem fizettük ki az utolsó számlát, és a RENEL megindította a csődeljárást. Utánunk csak a Hamerock működött még egy évig, más régi gyár nem – a sörgyáron kívül. – Az emberek kaptak végkielégítést? – Valamennyit igen. Ez 1-2 fizetést jelentett, de nem mindenki kapott annyit, mondjuk, ezzel nem lehet dicsekedni. Amikor megálltunk, olyan 300-400 alkalmazott lehetett. – Hogyan történt a felszámolás? – Az utolsó öt évben már történtek leépítések, és adtunk el üzemrészeket is. Például a 4-es bútorgyár összegéből fizettük ki a bank felé a tartozást. De végül a bákói cég is felszámolás alá esett. A bútorgyár a Citiriga Dumitru által vezetett felszámoló céghez, a Restarthoz került, amely mindent értékesített, amit lehetett: épületet, gépeket, raktárkészletet, mindent eladtunk. Megjegyzem, 2000 óta nyugdíjas vagyok, de nyugdíjazásom után is még öt évet dolgoztam, amíg megállt a gyár. Később a felszámoláshoz is visszahívtak, és az két és fél évet tartott. Egy egységet megvett egy francia, az adminisztrációs épületet egy magánszemély vásárolta meg, és így tovább. Azt hiszem, hogy most szinte minden volt részlegnél valamilyen tevékenység folyik. – Miért nem tudott felvirágozni egy bútorgyár Csíkban? Miért ment tönkre minden gyár a sörgyáron kívül? – Olyan dolgok történtek, amelyekből arra következtetek mai szememmel, hogy tulajdonképpen tudatosan történt az ipar leépítése. Például adott pillanatban újjászervezési tervet kellett készíteni minisztériumi előírásra, hogy kötelezően szervezzük újra a gyárat és építsünk le embereket, vagyis bocsássunk el annyi embert, amennyit lehet, mert a németek fizetik. Tehát Németországtól kapott a román állam alapot azért, hogy építse le az iparát. És le is építette. Megvonták a bankkölcsönöket. Ez normális dolog volt? A privatizáció szintén úgy zajlott, ahogy nem kellett volna. Nem is jó erről beszélni! Sokszor foglalkoztat a kérdés, miért volt érdeke az államnak, hogy a késésekért kamatos kamatokat számoljon, s a vállalatokat tulajdonképpen csődbe kényszerítse? Máig sem értem… – Most hogyan telnek a napjai? Mivel foglalja el magát nyugdíjasként? – Olvasok, írogatok ezt-azt. Hobbim a történelem, azzal foglalkozom. Számítógépezem, eleve ott írok, keresgélek, kutatok. Régi írásokat olvasok, elfoglalom magam. A fiaim is adnak dolgot, bütykölök a pincében, mert az asztalosságból sem estem ki teljesen. Daczó Katalin