A Mezőségről indult 65 éve, családjával Marosvásárhelyen lelt otthonra, majd a színművészeti egyetem elvégzése után Temesváron kezde pályafutását. Férj­hezmenetel után a marosvásárhelyi társulat tagja lett. Emlékezetesek színházi szerepei és pódiumműsorai egyaránt. – Mikor döntötte el, hogy színész lesz? – A szüleim már kisgyermekkoromban finoman irányítottak; bátorítottak, biztattak. Anyám azt mondta: nagy dolog színésznek lenni, a színpadra kiállni annyi ember elé, de nagyon nehéz, mert lehet, hogy anyád a ravatalon lesz és neked énekelni kell. A jóslat sajnos beteljesedett. Édesanyámtól énekelni, édesapámtól verset mondani tanultam. Második osztályos lehettem, amikor Petőfi Sándor Füstbe ment terv című versét kellett megtanulnom. Apám vezetett rá, hogy amíg azt mondom: „egész úton hazafelé, azon gondolkodám”, képzeljem, hogy egy rázós szekéren ülök és reggeltől estig utazom. Ezt megértettem és megcsapott a vers hangulatának szellője. – Milyen volt a felvételi, milyenek voltak a bejutási esélyek? – 1973-ban két lányhelyet hirdettek meg a magyar tagozaton. Nagy volt a konkurencia. Végül hármat vettek fel, mert utólag helykiegészítést kértek a minisztériumtól, hisz a másik két bejutó kolléganőm, Lukácsy Katalin és Várady Mária azonos eredményt ért el. Nem voltam soha elégedett azzal, amit produkáltam a felvételin. Amikor kijöttem egy-egy vizsgáról, bementem a Köteles Sámuel utcában lévő minorita templomba, jól kisírtam magam. Végül elsőként jutottam be. – Mai szemmel nézve mit volt jó és mi kevésbé jó a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán a 70-es, 80-as években? – Kedvenc szólásom: csak a derűs órákat számlálom. Ennek alapján csak a jó dolgokat tartom számon, a humánus, szinte családias hangulatot, a kitűnő szaktanárokat, az emberi méltóság tiszteletben tartását, a „ráérősebb” órabeosztást. – Hogyan történt a kihelyezés azokban az években? – Abban az esztendőben, amikor a színművészeti főiskolát végeztem, a kondukátor és csatlósai még szorosabbra húzták nyakunkon a hurkot. Újból szigorúan be akarták tartatni a „zárt városokra” vonatkozó rendelkezést, ezúttal a végzős színészeket is bevonva a szigorításba. Azok az erdélyi városok, amelyekben magyar nyelvű színház vagy tagozat működött, zárt városok lettek, oda nem mehetett végzős. A tordai román munkásszínházhoz helyeztek ki. A demokratikus választás látszatát sem próbálták megtartani. Tiltakoztam, mondván hogy alkotmányos és demokratikus jogaimban sértettek meg. A kihelyezésnél jelen volt Sinka Károly, a Temesvári Magyar Színház igazgatója, aki biztatott, hogy „fogadjam el Tordát”, mert hamarosan lesz náluk egy hely. Hiába egyezett meg a két igazgató, az engedélyt a Művelődési Minisztérium és a kolozsvári Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács kellett megadja. Hol Bukarestben előszobáztam a minisztériumban, hol Kolozsváron voltam a pártbizottságnál. Nagy nehezen sikerült Temesvárra kerülnöm. – Hogyan fogadták Temesváron? – Rögtön szép szerepekkel. Azon­kívül szeretettel, irigykedéssel, segítőkészséggel, gáncsoskodással, úgy, ahogy ez a színházi berkekben „illik”. De sokat játszottam, minden előadásban benne voltam. Főszerepeket, mellékszerepeket, sőt statisztáltam is. A kezdeti, egy-két ellenséges magatartást felváltotta az elfogadás, a megbecsülés. Tehetséges, nagyszerű kollégáim voltak, a város pedig igazi nagyváros pezsgő kulturális élettel. Magyar, német és román színház, opera, balett, filharmónia, népi együttes, bábszínház működött. – Említette, hogy sokat játszott... – Igen. Akkoriban a színházban úgynevezett normarendszer volt. Nekem négyszáznál is több normám volt. Első szerepemre szívesen emlékszem vissza, Tömöry Péter Síp a tökre című vígjátékában a cselédlány szerepét osztották rám. Makra Lajos volt a partnerem, akivel 35 év múlva játszhattam együtt Marosvásárhelyen, Medgyessy Éva Rekviem egy házért című kétszemélyes kamaradrámájában. Ezt, a számomra igen kedves előadást több mint ötvenszer játszottuk. Rendezője Kovács Levente volt. A Síp a tökre előadásban hirtelen meghal a gazdag földesúr. Kártyázóbarátai azt szeretnék, ha rájuk maradna a vagyona, ezért elhallgatják, hogy meghalt. A szolgát, Andrást (Makra Lajos) beöltöztetik, és kitanítják, hogy végrendeletileg rendelkezzék a vagyonról. Ezért a harmadik felvonást Makra arcába húzott hálósipkában, ágyban játszotta végig, amelyiknek a nézők felőli két lába 25 cm volt, a fejtámla alatti két másik láb pedig méternyi. A cselédlány be kellett vigyen valami vizet vagy teát – ez voltam én. Nem tudtam, hogy aki az ágyban fekszik, az a szerelmem, András. Ő, mikor kettesben maradtunk, felfedte magát, örömömben beugrottam mellé az ágyba. Hát tűrte a szegény ágy, amíg tűrhette, ámde egyszer csak összetört alattunk. Éppen Déván vagy Hunyadon voltunk, már nem emlékszem. Óriási tapsot kaptunk, ami alatt kikacaghattuk magunkat. Ekkor megjelent a jegyző (Puhala Ernő). Annyira meglepődött, hogy ahelyett, hogy azt mondta volna: „Mártsák a hövelykjöket tentába”, azt mondta: „Mártsák a hüvelyüket tentába”. Újból nagy kacagás. Szerencsére már csak három-négy mondat volt hátra az előadásból, de a taps alatt is „igen vidámak” maradtunk… – Miért döntött úgy, hogy visszatér Marosvásárhelyre? – Férjhez mentem, és a férjem hallani sem akart arról, hogy eljöjjön Marosvásárhelyről. Végül is: hazajöttem. – Hogyan fogadták Marosvásárhelyen? – Nem volt könnyű a kezdet. Marosvásárhelyen egészen más hangulatú színház volt, nagyszerű színészgárdával, jól kialakult szerepkörökkel, fiatal színésznő pedig több is volt. Itt nem kényeztetett el a színház, mégis sokszor éreztem azt, hogy szükség van rám. Temesváron is beugrottam egy-két próbával (ha telt házas előadást kellett megmenteni, mert valaki beteg lett), de Marosvásárhelyen még többet. Ezek a beugrások adták vissza a hitet önmagamban. Magabiztosságot, önbecsülést jelentettek, megerősítettek abban, hogy képes vagyok nehéz helyzetekben is helytállni. – Férje, Ion Rițiu neves vásárhelyi román színész. Hogyan ismerkedtek meg? – Egy április elsején, délben ismerkedtünk meg. Rițiu délutánra már randit kért. Megígértem, de nem mentem el. Április elseje volt… Másnap órák után a színi előtt egy csokor rózsával várt. Végül hat év után beadtam a derekam, férjhez mentem. – Mi volt a szülők, főleg az édesapa kikötése a házassággal kapcsolatban? – Őszintén mondom, nehezen fogadták el, hogy vegyes házasságot akarok kötni. Nem ellene volt kifogásuk, hanem a fő kérdés – mint minden vegyes házasságban – az utódok milyensége volt. A szüleim – és én is – azt szerették volna, hogy gyermekeink majdan magyar tannyelvű iskolába járjanak. Az én széles látókörű, nagyvonalú, a toleranciát valósan megélő férjemnek ez természetes és magától értetődő volt. Megbeszéltük, megegyeztünk. – Két gyerekük született, hogyan alakult a pályájuk? – Mindketten a Bolyai Farkas Gimnáziumban érettségiztek. A fiam, Dániel, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen végzett informatikát és automatizálást, most mérnök, magánvállalkozó. Krisztina lányom a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar színészképző szakán végzett, jelenleg a Bekecs Táncszínháznál dolgozik. Mindketten Marosvásárhelyen élnek. – Voltak-e kedves szerepei, amelyekre ma is szívesen gondol vissza? – Több olyan szerepem volt, amelyekre jóleső borzongással gondolok vissza. A legelső a címszerep A tanítónőben, Tompa Miklós rendezésében. A legnehezebb beugrásom egyike pedig Marcsa a Mágnás Miskából (rendező Sinka Károly). Marosvásárhelyi első szerepem Curlyné volt, a csupa férfit felvonultató Egerek és emberek című előadásban, Kincses Elemér rendezésében. Nagyon élveztem az öreg, kimustrált kerítőnő szerepét (pedig még viruló fiatalasszony voltam), Molière A fösvény című darabjában, Parászka Miklós rendezésében. Vagy a Hozomány nélküli lány címszerepe is kedves volt nekem. Izgalmas volt játszani a román tagozaton a nagy sikerű Nu ucideți caii verzi (Ne öljétek meg az álmainkat) című előadásban, Raluca Iorga Mândrilă rendezésében. Szívesen emlékszem még a szintén Parászka rendezte Polgármesterné szerepére Gogol A revizor című előadásban. A Kakuk Marciban, amit Kovács Levente rendezett Gizus voltam. Több mint 250-szer játszottuk. Vagy Giza, a tolókocsihoz kötött nővér voltam a Macskajátékban, rendező László Csaba. A két utóbbi (remélem, nem az utolsó) szerepemet, Keresztes Attila rendezésében – Marcelinát a Figaróból és Julle nénit a Hedda Gablerből – is nagyon szerettem. – Leánya is színésznő, szoktak együtt fellépni? – Bevallom, különleges, mély érzést adó élmény a lányommal, Ritziu Ilka Krisztinával fellépni. Két ilyen előadásunk van, mindkettőt Kincses Elemér rendezte. Az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom, és az akkori cigánytelepek lakóinak kiállására reflektáló Szálkák és a Sütő András műveiből összeállított A gyertya könnye című előadás. Ez utóbbit már több mint 25-ször játszottuk. Sütő András születésnek 90. évfordulójára állítottam össze. 2017. június 16-án volt a bemutatója, Marosvásárhelyen. Több hónapon át készültem rá. Újraolvastam több ezer oldalt Sütő műveiből, amíg megtaláltam azokat a szövegrészeket, gondolatokat, amelyekből napjainkban is fontos, kisebbségi létünket meghatározó következtetéseket vonhatunk le. S mindezt dramatikus eszközökkel, mert az előadásban két generáció véleménykülönbségei ütköznek és végül békélnek meg a mindent feloldó éneklésben. Minden egyes szó Sütő András monumentális művéből való. – Pódiumműsoraival nagy sikert aratott itthon és külföldön is… – Ezeket az előadásokat a közönség versre, irodalmi estekre fogékony rétege „hívja elő”. A közönség adja a megerősítést, kitárja a szívét, elfogadja, befogadja estjeim mondanivalóját. Igaz, én is igyekszem mindig aktuális témához nyúlni. Műsoraimat a közönség kézről kézre adta, mintegy „megszervezve” a következő fellépéseimet. Hálával gondolok azokra az önzetlen lelkű emberekre, akik meghívnak, akik alkalmat teremtenek arra, hogy elmondhassam mondókáim, akik közönséget toboroznak. Lelkes tanárok, oktatók, papok, művelődésszervezők. – Hogyan sikerül egy órán át énekelni, verset mondani, lekötni a közönséget? Mi a titka? – Ha a vers „megtalált”, arra törekszem, hogy teljes szívemmel, elmémmel ráfigyeljek. Nagyon fontos még a jó fizikai erőnlét.

Székely Ferenc