Hatvanöt évet töltött január 2-án dr. Sztojka Tamás kászonaltízi családorvos. A születésnap apropóján indíttatásáról, munkájáról és helytörténeti érdeklődéséről is beszélgettünk. – 1951-ben születettem Ká­szon­feltízen. Az elemi iskolát Kászon­ban kezdtem, de aztán 1962-ben, amikor a kollektivizálás zajlott, a székelyföldi társadalomban, így Kászonban is égszakadás-földindulásszerű jelenségek zajlottak le, és nagyon sok család gondolta, jobb lesz, ha elköltözik, elmegy, ipartelepeken, építkezéseken keres munkát, hiszen nemcsak a földeket, hanem szinte minden megélhetési lehetőséget elvettek az emberektől. A családomnak voltak cséplőgépei, traktorai, ezt mind elvették, szinte ellopták az udvarunkról. A mi családunk is Felcsíkra, Csíkmadarasra költözött, ott jártam tovább iskolába, majd hetedikes koromtól Csíkszeredában tanultam, és a középiskolát is Csíkszeredában végeztem 1970-ben. – Érettségi után azonnal orvosi egyetemre jelentkezett? – Igen. De akkoriban volt egy olyan híresztelés – de az is valószínű, hogy félrevezetés –, hogy a székely fiatalok, érettségizettek felvételizzenek a iaşi-i egyetemre, mindegy hogy orvosira vagy agronómiára, mert Iaşi-ban a székelyeket segítik, támogatják, oda könnyebb bejutni. Én is ennek a hatására jelentkeztem a iaşi-i orvosira, de az én nevem fölött húzták el a vonalat. Ugyanazon a nyáron Bukarestben állatorvosira próbálkoztam, ahová szintén nem sikerült bejutnom, végül a hosszú katonaság elől „menekülve” Udvarhelyen, az egészségügyi technikumban voltam egy évig, ahová az elsők között bejutottam, s onnan első év után mentem Marosvásárhelyre, amit azóta is nagy elégtétellel nyugtázok magamban, amikor arra gondolok, hogy végül is jól alakult. – Miért akart orvos lenni? – Úgy éreztem akkor is, azután is, olyan a lelki alkatom, hogy szeretek másokon segíteni. Ez a lehetőség vonzott, s ez azóta is megvan bennem, azt hiszem, elmondhatom magamról ennyi idő után. – Az orvosi egyetemről egyenes út vezetett haza? – Igen. Akkoriban úgy működött, hogy aki elvégzett egy egyetemet, azt kihelyezték, adtak egy munkahelyet abban a szakmában, amit tanult. Ez, mai szemmel nézve, nem is volt rossz, akkor sem, ha egy csomó ember olyan helyre került, ahová nem szeretett volna, mert legalább kapott egy helyet, ahol elindulhatott az életbe. Akkor Kászonban éppen volt üresedés, és nekem kászoniként előnyöm volt, hát így alakult a sorsom 1977-ben. – Egészségügyi szempontból milyen állapotokat talált Kászon­ban? – Nem rosszat. Kászonban akkor már évtizedek óta volt helyben lakó orvos, több zsidó orvos is az idők folyamán: a két világháború között Weisz doktor, majd Kiszelnik Ferdinánd és mai a napig vannak olyan idős emberek, akik szeretettel emlegetik őket. Sok volt a munka. Olyan időszak is volt, hogy a gyógyszert is az orvos készítette, a lakosság pedig a mostaninak több mint duplája volt… – Egy vidéki orvos nagyban befolyásolhatja az adott községnek az egészségügyi kultúráját is. Gondolok itt például Imre Zoltánra, aki Madéfalván tartott nagyon erős kezekben bizonyos dolgokat. Ön mennyire gyakorolt befolyást a kászoniakra? – Sok mindenen tudtam változtatni. Például gyakori volt az első években, hogy jött az orvosi rendelőbe valaki, hozta egy hozzátartozó személyi igazolványát, és bejelentette, hogy meghalt, s kéri a halotti bizonyítványt. Ezt nem tudtam így elfogadni sem akkor, sem azóta. Ma már hál’ Istennek ritka, hogy valaki beteg hetekig, hónapokig, s nem értesítik az orvost, de akkor gyakori volt. Szerintem, ha van valami, amit jó irányban sikerült megváltoztatni, akkor az egyik éppen ez lehet: az elérhetőség, a megközelíthetőség, a megszólíthatóság. – Van olyan egészségügyi probléma, ami különösképpen jellemző a Kászonokra? – Sok jellemző dolog van, de lehet, nemcsak a Kászonokra jellemző csupán, hanem a környékre is. A Kászonokban részben demográfiai jellegű kérdés, hogy az idősek számaránya nagyobb, mint más szomszédos községekben, s ez meghatározza az orvosi tevékenységet, a tennivalókat is. A krónikus, hosszú lejáratú betegségek gyakoribbak, több a magas vérnyomásos, a szívbeteg, a mozgásszervi beteg, az agyiérbeteg, a gutaütött, mint egy másik régióban. Ennek ellenére érdekes, hogy az utóbbi 15-20 évben a születési arányszám jobb, mint sok más környékbeli településen, és mint az országos átlag. Persze ez függ a lakosság etnikai összetételétől is. – Van egy nagyszámú roma közösség Kászonban. Őket hogyan látja az orvos? – Relatív, hogy nagyszámú. Jelenleg a lakosság 13 százaléka lehet az arány, és megháromszorozódott, megnégyszereződött 30-40 év alatt, de vannak helyek a megyénkben, ahol ez az arány jóval nagyobb. Sokan azt mondják, ebbe bele lehet fáradni, de könnyen új kedvet is lehet kapni. A cigányság szerintem sokat fejlődött szociális, egészségügyi szempontból, a ruházkodás és a házaik berendezése szempontjából is. Ők is hovatovább rétegződnek, vannak nagyon jól berendezett házak és vannak, akik sokkal gyengébbek. Sokat fejlődtek olyan szempontból is, hogy egyre kevesebb a teljesen analfabéta. Igaz, olyan is van, aki több évig járt iskolába, de csak a nevét tudja leírni. Viszont olyan is van köztük, aki könyvet kér kölcsön és el is olvassa. Mostanság pedig sofőrvizsgaláz van a cigány fiatalok körében. A gyermekek gondozása és ápolása terén is sokat fejlődtek, s bár előfordul, hogy elhagynak egy gyermeket kórházban, de ők mindig olyan helyen hagyják a gyermeket, ahol fognak rá vigyázni. Most már arra is van példa, hogy egy cigánygyermek elszaval egy verset a doktor bácsinak. Régebb ilyen nem történt. Ha az ember több évtizeden végigtekint, látja a fejlődést, sokszor azt mondom, hogy egy-egy cigánycsalád többet fejlődött, mint egy-egy nem cigány család. Ami nem jó, az a szociális segélyek rendszere, mert a segély jórészt a kocsmában köt ki. – Az ön tevékenységének van egy másik, nem az orvoslással összefüggő oldala is: helytörténeti munkát is végzett Kászonban, többek között első világháborús visszaemlékezésekből közölt válogatást. Hogyan kezdett múltkutatással foglalkozni? – Ezekkel a dolgokkal már egy ideje nem foglalkozom. Ha valaki megkérdez, megkér, hogy segítsek, megpróbálok segíteni. Régen valóban foglalkoztam ilyesmivel, de inkább a szociográfia, a demográfia kategóriájába sorolnám. Az 1970-es évek végén, miután Kászonba visszakerültem, azt láttam, hogy milyen óriási elvándorlás van. A megyésítés utáni erőltetett iparosítás éveiben a falusiak tömegesen költöztek városra, tömbházlakókká váltak tömegesen. Kászonban ez még hatványozottabb mértékben zajlott, és felmerült a kérdés, mi is lesz ezekkel a falvakkal? Ezek a több száz éves falvak mindent át tudtak élni a pestisjárványoktól a háborúkig, s aránylag hamar talpra álltak minden csapás után, de most mi lesz? Néhányan az akkori hatalom képviselőihez fordultunk, s próbáltunk nem csupán kívánságokat vagy követeléseket közvetíteni, hanem dokumentálni is a múltat. Például sok feljegyzés maradt az 1718–1720-as pestisjárványról, erről írtunk tanulmányt, és próbáltunk ilyenszerű munkákat eljuttatni az akkori vezetőknek, s ezen keresztül cselekvésre biztatni őket. Persze külön gond volt a megszólítás, hogy ne tűnjön rendszerellenesnek, mert könnyen annak minősíthették, ha az ember elégedetlenkedett. Tehát úgy kellett csinálni, hogy próbáljuk a célját elérni. Innen indult ki, aztán megszületett néhány tanulmány, közlemény, ami megjelent a Korunkban, A Hétben és más lapokban. A nyolcvanas évek után a szűkebb szakmai területre próbáltam szorítkozni. – De fényképeket továbbra is gyűjt, nemde? – Azt könnyebb, bár sokkal több fényképem is lehetne, ha komolyabban foglalkoztam volna vele. Itt is az történt, hogy sok fiatal elkerült Kászonból, s mikor meghalnak az idősek, sokszor a régi fényképek, egyebekkel együtt a szemétbe kerülnek, s ez nekem fájt, mert nagyon értékes dokumentumok lehetnek. A fényképgyűjtést szeretném folytatni. Megvan ma is a rendelőben Weisz doktor 1913-as tablóképe. A patakszerén a szeméttel volt kiöntve... – Városon 65 éven felül nem köt szerződést a biztosító a családorvosokkal, falun 70 évig működhetnek a biztosítóval való szerződésben is. Gondolom, hogy Ön továbbra is gyakorolja a hivatását… – Még ebben az évben szeretném, de a következő évekről már óvatosabban nyilatkoznék. Azért is, mert azt látom – de szeretném, ha nem lenne igaz –, hogy falun dolgozni akaró, fiatal, pályakezdő családorvos nincs, nem nagyon akad. A tavaly nyáron próbáltam több irányban érdeklődni, telefonon főleg, de senki nem jelzett vissza. Pedig szeretném. Azt szeretném, hogy aki utánam jön, az jobban csinálja, ne rosszabbul. Igaz, hogy az egészségügy vezetői is többet tehetnének azért – akkor is, ha ezt nem kéri semmiféle központi szerv –, hogy a székelyföldi fiatal orvosokat itthon tartsák. Valamilyen módon kellene biztatni, megszólítani, ha el is megy külföldre, jelezni, hogy itthon számítanak rá, ha megjárta magát. Nem kéne mentére hagyjuk, mindenki menjen, amerre lát, s ne tegyünk semmit ellene… Daczó Katalin