Néhány napja, február 18-án töltötte hetvenedik életévét Lányi Szabolcs egyetemi tanár. A Sapientia – EMTE csíkszeredai karainak volt dékánját az egyetemalapításról és az egyetemépítésről kérdeztük, de politikusi múltjáról is vallott. – Görgényszentimrén született, de nem ott nevelkedett... – Kétéves koromtól Marosvásárhelyen, mondhatni városszéli gyermekként nőttem fel. Édesanyám tanárnő volt, 37 évesen maradt özvegyen három gyerekkel. Igazából nem tudott velünk foglalkozni, beszélni a jövőről, örvendett, hogy annyi órát tud tartani, hogy abból eltartson. Bennem nincs nosztalgia gyerekkoromról, valami volt, amit megéltem, de nem maradt meg fantasztikus élményként. Bár biztosan volt ilyen is, mint minden más gyereknek, de mára nincs közvetlen hatása ennek. Annak idején a Bolyai iskolában megtanítottak rá, hogy tanulni kell, mert csak az vezet előre. Ez nem volt kérdés, nem szavakkal magyarázták el, hanem belénk ivódott. Órákról ellógni? – számunkra ismeretlen fogalom volt. – Találkozása a kémiával? – A kémia megfogott mint tudományág. Persze először nem úgy neveztem, hogy tudományág, hanem egy nem kommunikáló rendszer – mondjuk így. Éreztem a kémiát, többet mondott nekem, mint valamennyi más tantárgy. Volt egy elemi iskolai tanárom, Kis József, aki úgy tanította nekem a kémiát, ahogy kellett – nem gondolkoztunk rajta, hogy a kémia másfajta tudás-e, mint a többi, megtanultuk, s előbb-utóbb belénk ivódott. Odahaza csináltam egy kis laboratóriumot. Ha valami apró zörgött a zsebemben, vásároltam egy üvegcsét két lej ötven baniért, és innen-onnan szereztem különböző anyagokat, akár a gyógyszertárból is. A haverokkal kísérleteket végeztünk. Nem hajtott senki erre, nem is adtak pluszjegyet érte, csak jólesett. Úgy hittük, beletartozik az életbe. Összegyűltünk és büdös kísérleteket csináltunk. Azért mondom, hogy büdös, mert látványosak ugyan nem voltak, de messzi szomszédok jöttek, és mondták, hogy: „De büdös van...” Persze, ha lehetett robbantani, még érdekesebb volt. Hát így kezdődött a kémiával való kapcsolatom, és korán eldöntöttem, hogy az lesz az én jövőm. – Az édesapja mivel foglalkozott? – Édesapám nagyon korán, 1955-ben meghalt. Vesetébécét kapott a háborúban. Nem is emlékszem rá, csak úgy, mint egy jelenségre. Fogtechnikus volt különben. – Hogy emlékszik az érettségire, az egyetemválasztásra? – Mint minden rendes vásárhelyi gyerek, a Bolyaiban érettségiztem. Arra készültem, hogy Jászvásárra fogok menni egyetemre – aki nem a vásárhelyi orvosit választotta, az oda ment. Néhány nappal az indulás előtt megkérdeztem magamtól, hogy de hát miért oda? A standard válasz szerint azért, mert ott szeretik a magyarokat – ez volt az általános koncepció akkor, 1963-ban. De én arra gondoltam, ha szakmát akarok tanulni, akkor a fővárosban kell legyen a legjobb egyetem. Ahogy a teljes ismeretlenbe mennék el Jászvásárra, ugyanúgy mennék Bukarestbe is. Így Bukarestbe váltottam vonatjegyet, elmentem felvételizni, egyikeként az ötszáznak, akik akkor az ipari kémiára jelentkeztünk. Hogy miért ipari kémia? Azért, mert 1963-ban már elhangzott valahol, hogy Marosvásárhelyen fognak építeni egy vegyipari kombinátot. Persze akkor még nem tudtuk, hogy ez mit jelent társadalmi szempontból, meg egyáltalán a város élete szempontjából. Úgy gondoltam, pont jó leszek vegyészmérnöknek. Láttam is magam óriási kereket forgatni egy majdani gyárban. Ebből aztán nem lett semmi, mert Bukarest magába szívott. – Magába szívta? – Legtöbb kollégám falusi gyerek volt, Bukarest környékéről, a Regátból. Egyedüli különbség, hogy én magyar voltam, magyarul tanultam, de valamennyire tudtam románul, tehát nem voltak óriási nehézségeim, tudtam kommunikálni, s nem jelentett különösebb problémát a szakmai nyelv elsajátítása. Az, hogy bejutottam, szintén nem volt csoda, számítottam rá: ezt tűztem ki célul, és sokat dolgoztam érte. Csodálkozás akkor volt, amikor elvégeztem az öt évet, tanévzárás után következett volna a kihelyezés, de a professzor utánam küldött valakit, kérdezze meg, akarnék-e ott maradni tanársegédnek? A távolság tanár és diák között oly nagy volt, hogy a kérdés úgy szakadt rám, mint ahogy az égből leszakad a felhő. Az igaz, hogy a legjobb diák, évfolyamelső voltam, de ennek nem volt jelentősége számomra. Mondtam, hogy persze! Aztán az évek teltével lassan elhalványult, hogy én Vásárhelyre akartam visszamenni. A problémám inkább az volt, hogy a bukaresti környezetben – nemcsak nyelvi okokból, egyáltalán mentalitás szerint – másként éreztem magam. Jóban voltam a kollégáimmal, de nem volt olyan kapcsolatom a bukaresti társadalommal, amilyent elvártam volna. Nem is tudom, milyent vártam volna el – de mindig az volt a fejemben húsz éven keresztül, hogy vissza akarok menni Erdélybe. Az, hogy nem találok bele a gépezetbe, egyértelmű volt. Ezért sokáig nem álltam be a kommunista pártba, és egyáltalán nem voltak politikai ambícióim. Igen ám, de 1982-ben meg kellett védenem a doktorátusomat, és ehhez kellett a párt jóváhagyása. Beálltam, és csináltam, amit kellett – adtak bakancsot, húztam munkásőr ruhát, csak éppen kommentáltam mindig a magam hitében a Ceauşescu-beszédeket és a pártpolitikát. Az 1970-es évek közepén történt, hogy hívtak a központi rendőrségre. Elcsodálkoztam, hogy engem ismernek a rendőrségen, soha nem volt dolgom velük. Kiderült, hogy az nem a rendőrség, hanem a Szekuritáte volt, és ott egy elég magas rangú tiszt fogadott – egyedül volt egy hatalmas irodában. Kellemes ember volt egyébként. Kérdezett, emlékszem-e, hogy akkor, amikor stb... Emlékeztem... Volt előtte két vastag dosszié, lapozgatott bennük. Emlékszem-e arra, hogy a Petőfi Házban mit mondtam?... Igen… A lényege az egésznek az volt, hogy figyelmeztessen: viselkedjek jobban, mert figyelnek. Nem hatott meg túlzottan, de azért elgondolkoztatott. Én „kisfiú” voltam akkor, azt hiszem, adjunktus, nem voltam arra érdemes, hogy ilyen magas rangú elvtárs szóba álljon velem. Közben, az évek múltával magamévá tettem a bukaresti életmódot, megtanultam bukarestiül élni, azt, hogy a rossz is, a jó is bizonytalan, minden az. Tehát él az ember, amennyire nyugodtan tud, és nem tudja, hogy mi történik másnap. Nem tud előre számítani, de miért is kellene?... És mondom, haszonélvezője is voltam ennek. Aztán 1988 nyarán kidobtak az egyetemről. A szembenállásunk a Szekuval ugyanis egyre mélyebb lett. Hogy, hogy nem, kapcsolatba kerültem a magyar követség egy-két tagjával, az általuk hozott könyveket, folyóiratokat juttattam el Erdélybe. A Szekuritáte nem nézte jó szemmel, és ultimátumot adtak: ha nem szakítom meg a kapcsolatokat, meg fogom bánni. És valóban, szinte meg is bántam, mert kirúgtak az egyetemről. Igen ám, de az imént arról beszéltem, hogy a rossz sem mindig olyan rossz, mindig van valami, ami enyhíti… Mivel nem hagyhattak munka nélkül, az egyetem mellett működő iskolai műhelybe osztottak be. Ezek lényegében ilyen kisebb gyárak voltak, ahol a diákok dolgozhattak, de volt megszervezett munkássága is. Amikor megjelentem a munkaadómnál, mintha az ördögöt látta volna: jaj, a fejükre hozom a Szekut! Kért, hogy minden hónapban, amikor a fizetést adják, írjam alá – de be ne menjek dolgozni, mert neki abból csak baja lesz. És sok hónapon keresztül ingyen éltem, kaptam a fizetésemet, 100 lejjel többet, mint az egyetemen, mert az iparban jobban fizettek, és ez volt a végső tétele annak, hogy megtapasztaljam, mit jelent a levantinizmus. Az állam mindenható volt, de mégsem tudott mindenhova eljutni, s az emberek tették, amit tenni akartak. Igaz, megtörténhetett volna, hogy olyan főnököm kerül, aki odatesz budit mosni. – Nem akarta a Szekuritáte beszervezni? – Nem. Jobb az orruk, a félő embereket akarják és tudják beszervezni, de az én magatartásom sohasem volt megalázkodó. Biztos voltam magamban, persze féltem is közben. Aztán 1989. december 22-én a zsilávai börtönben ébredtem. Fájt minden tagom. Az Intercontinentáltól vittek be, sokakkal együtt, december 21-én éjjel, és másnap, amikor kiengedtek, már más világ volt. Nekem pedig az egyetlen elképzelésem az volt, hogy egybe kell fogni a magyarokat. Megkerestem a barátaimat Bukarestben, s eldöntöttük, hogy RMDSZ-t kell csinálni. – Kik voltak ezek a barátok? – Az első az öreg történész barátom, Demény Lajos, egy gondolkodó ember. Amikor 22-én éjjel meglátogattam, elővette a szekrényéből a már megírt kiáltványt a Magyar Demokratikus Szövetség részéről. Tehát ő már tudta azt, amit lényegében mindannyian éreztünk, csak az volt a kérdés, hogy kit kell a csapatba behozni. Elsőként Domokos Gézát. Őt úgy ismertük, mint jóvágású politikust – mert hát ő politikus volt, a Központi Bizottság póttagja, de mi bíztunk benne, hogy rendes ember. A bukaresti magyarság nem volt túl nagy, és általában kultúremberek képezték, akik vagy a Petőfi Ház, vagy a református egyház körül találkoztak. Azokat, akik keményebb gyerekek voltak, összehívtuk. 22-én éjjel találkoztunk Domokos Gézánál. Velem volt kedves tanítványom, Verestóy Attila is. Így került össze az a csoport, amelyik kezdeményezte a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget. Másnap már a Kriterionnál gyűltünk össze, ez volt Géza főhadiszállása, és olyan fontos elvtársakat, mint Szász János és mások, behoztunk oda. Az első emberek, akikkel vidéken is kapcsolatba léptünk, azok voltak, akik valami módon szintén ebből a körből valók, mint Markó Béla, Kántor Lajos, tehát ebből a csúcskörből indult az RMDSZ. Egy-két napon belül az egész ország területén voltak emberek, akik azt mondták, hogy: szervezzétek meg ezt a politikai fórumot, ami összefogja a magyarokat. Verestóyt hazaküldtük Udvarhelyre szervezkedni. Tehát így kerültem bele a politikába. Aztán el is felejtettem nagyon gyorsan a politikát, mert kirúgtak. Történt, hogy az első napok, mondjam úgy, mézesebbek voltak. Domokos Géza Iliescut jól ismerte, mert a kiadónál kollégák voltak. Hozta nekünk a híreket, hogy mit kell csinálni, hogy simuljunk szépen Iliescu mellé, mert akkor nem esik bajunk. Nekem nem tetszett. De én akkor második emberként léteztem, Domokos Géza volt az első, ő mondta meg mindig, hogy mi legyen. Február 7-én vagy 8-án szerveztünk egy küldöttgyűlést a Petőfi Házban. Domokos Géza és magam fogadtuk az RMDSZ-küldötteket az országból, és beszéltünk arról, hogy mit kell tenni. Egyszer megkért Domokos Géza, hogy maradjak a főnöki asztalnál, mert neki találkozója van az angol Pen Klub küldöttjével. El is ment, ott maradtam én a huszon-harminc küldöttel, és azt mondtam, hogy fiúk, eddig mindig azt figyeltük, hogy mit csinálnak Iliescuék. Attól függően léptünk, csak kisebbet. Azt javasolom, csináljuk fordítva. Lépjünk egy nagyobbat, mutassuk meg, kik vagyunk, hogy van erőnk – s majd ők lépnek utánunk. Hát abban az időben mi volt a legfontosabb? A Bolyai egyetem, és az, hogy tanulhassunk magyarul óvodától egyetemig. Ez mindenkit megmozgatott. Minden magyar ember ezért állt be elsősorban, nem azért, mert jobban akart élni... Kitűztük a napot is, amikor minden városban, minden megyeközpontban tüntetést szervezünk. Könyvvel és gyertyával, teljes erőbedobással, hogy a románságnak üzenjünk, hogy mennyien vagyunk és milyen erősek. Amikor Géza megtudta ezt a dolgot, elfogta az idegbaj. Leteremtett a sárga földig, kérdezte, hogyan tudtam ilyenbe belemenni? Mondtam, hogy akarták az emberek... „Tessék lefújni az egészet!” Másnap reggel kiadta az irodának a parancsot, mindenkit értesítsenek telefonon, hogy nem lesz tüntetés. Óriási fejetlenség lett az országban. Lányi azt mondta, hogy lesz, Géza azt mondta, hogy nem. Végül eldöntöttük, hogy minden megyében az lesz, amit az emberek akarnak és felvállalnak. Csíkszeredában volt egy tüntetés a Tapstéren, Marosvásárhelyen is volt egy nagy felvonulás. Amikor lezajlott, azt mondta Sütő András, aki szervezte, hogy élete legszebb élménye ez volt, hogy a harmincezer ember csendben, fegyelmezetten végigvonult a városon, be a stadionba, elénekelték a himnuszt és... hazamentek. Ennek sajnos ő itta meg a levét, mert rá két hétre szinte agyonverték. Nyilván, előre le volt szervezve az egész, mondhatni előrelátható volt. De szerintem még mindig az a jó álláspont, ha a politikus azt mondja, hogy a kezünkbe vesszük a fáklyát, és visszük az embereket. Nem az, hogy meghunyászkodva várjuk, hogy az egyiket elítélik, a másikat elítélik, a harmadikat elítélik, Rádulyt, Antalt, Mezeit elítélik, a Beke gyereket elítélik, szóval… – Hasonló szellemű mondat hangzott el a Sapientia 2001-es megnyitásakor is… – Utána már simán mentek a dolgok. Én a nagypolitikából, miután Domokos Gézával összementem, kénytelen voltam távozni. Nem akartam Gézával nyíltan szembemenni, úgy éreztem, ez nem olyan dolog, amiből a közösség profitálna. Néhány év múlva betettek a kormányba, voltam iparügyi miniszterhelyettes, államtitkár, mindenféle 1996 és 2000 között. Utoljára az Országos Tudomány- és Technológiaügyi Ügynökség elnöke, amit minisztériumból fokoztak le ügynökséggé. Ez jelentette a román kormány hozzáállását a tudományhoz. Amire ebből büszke vagyok, az, hogy megszerveztem, hogy a kutatási pénzekhez pályázati úton lehessen hozzáférni. Amikor 2000 decemberében volt a kormányváltás, akkor lényegében munka nélkül maradtam. Valójában az egyetemen ott voltam, csak nekem az a munka már nem tetszett. – Közben, ha jól tudom, magánvállalkozásokba is kezdett… – Nem közben, hanem tulajdonképpen az elején. Amikor otthagytam a nagypolitikát, beálltam a bizniszbe, 1990 végén alapítottam az első céget. Érdekes tapasztalat volt, mert nem voltak szakosodott társak. Voltak a párt és a kormány kereskedői, Voiculescu és társai, Stănculescu generális és többen, akik ezt csinálták – ők kiemelkedtek, milliárdosok lettek. S voltak olyan botcsinálta kereskedők, mint én... Narancsot importáltam Görögországból Erdélybe, teljesen amatőr módon. Például, a görög féllel kiegyeztem, hogy nekem hetente küld két vagy három kamion narancsot. A görög narancs ára akkor nagyon alacsony volt, s én hitelbe kaptam, tehát küldték, de nem kellett azonnal kifizessem. Érkezett évente mondjuk 40 kamion, de a kamionfutást dollárban kellett fizetni. Szerződtettem román kamionokat, Bukarestben a lakásom előtt két kamion háttal állt egymásnak, és átrakták a görög kamionból az árut a miénkbe. A probléma csak az volt, hogy a görög kamionba húsz tonna narancs fért, a románba csak tizenhét-tizennyolc. A megmaradt narancsot be kellett vinni Lányi házába. Az első pár nap nagyon kellemes volt, mert narancsillattal telt meg a ház, csak az a baj, hogy a narancs romlandó – akkor az egész család nekiállt, és kefélte a narancsot a penésztől. – Milyennek tűnik az akkori időszak? – Hogy mondjam? Jó játék volt. Elégedett vagyok az akkori magammal, elég jól hozott a kereskedelem. Egyetlen probléma, hogy laza ember vagyok, és a kereskedésben is ilyen voltam. A profitom egy része ennek lett áldozata, de kiszámítottam, hogy még így is megéri nekem ebben a stílusban kereskedni. Mindennel kereskedtem: liszttel, naranccsal, cigarettával. Amikor bekerültem a kormányba, lemondtam a cégeimet. A játéknak vége, most komoly munkába kezdek. – 1990 elején az egyetemre is visszatérhetett? – Meg kellett várjam, amíg a szenátus dönt, hogy visszahívnak. Így február-márciusban tértem vissza. – És akkortól úgy 2000-ig maradt is az egyetemen? – A kérdés nagyon jó – tudja, 1990-től 2000-ig én amolyan „fontos elvtárs” voltam. Igazából az apró munka, amit az egyetemen végeztem, már nem volt kielégítő számomra. Nem tudtam visszaülni a régi székembe. Tartottam az óráimat, amikor a miniszteri székben ültem, az első időben próbáltam, már csak a presztízs kedvéért is, de nehéz volt. Nehéz átvedleni... Egy egyetemi tanár kisember, egyezzünk meg! Apró dolgokkal foglalkozik – nem mintha ez nem lenne fontos, de az ember nehezen tud átülni egy miniszteri fotelből a kicsi székre. És adott ponton már nem tudtam csinálni. Persze nem is volt kötelező, mivel volt mandátumom a kormányban, felmentést kaptam az óráim alól. Tehát igazából soha nem mentem vissza tanítani rendszeresen a Politechnikára. Az új rendszerben én oda már csak főnöknek mentem, szenátusi tag voltam, különböző funkciókat kaptam... El kell mondjam, hogy ez ilyen… Nem szép, de így van... Ha az ember egyszer megjárja a magaslatokat, akkor nehéz neki lent… legalábbis egy hosszú adaptációs idő kell. Amikor engem meghívtak ide, a Sapientiára 2001-ben, az számomra nem azt jelentette, hogy visszamegyek az egyetemre, hanem hogy egy hatalmas feladatot kapok, egy esélyt valami gyönyörűt csinálni. Egyetemet alapítani óriási kihívás volt. Még ma is úgy fogalmazok, hogy a legszebb ajándék volt, amit az élettől kaptam. Keveseknek adatik meg ez. És ezt a munkát úgy is végeztem: hittel és teljes erőbedobással. Ma is úgy csinálom, még mindig. – A csíkszeredai egyetemépítés 2001-ben kezdődött. Befejeződött? – Ha az ember nekiáll egyetemet építeni, azt soha nem lehet befejezni. Mindig meghaladja az elképzeléseket, és mindig kell szaladni utána. Amikor 2001-ben elképzeltük ezt az egyetemet, úgy képzeltük el, ahogy akkor lehetett. Mérnöki szakokat indítani Csíkszeredában óriási kihívás volt, ugyanis a mérnöki tudást egy kicsit másképpen lehet letelepíteni, mint egy társadalomtudományi vagy akár humán tudást, oda kell bizonyos tapasztalat, ősiség, egy másfajta tudásrendszer. Továbbá úgy gondoltuk, az ide telepített mérnöki szak más kellene legyen, mint ami létezik az országban, mert ha megismételjük ugyanazt, akár magyar nyelven is, az még kevés. Tehát a biomérnöki szak mellett döntöttünk. – Most már tizenöt éves az egyetem, de ebből ön tulajdonképpen rövid ideig, mindössze három évig volt dékán, pedig a neve a köztudatban ma is összekapcsolódik az egyetemmel... – Tehetek egy születésnapi vallomást? Nagyon összeférhetetlen vagyok a főnökeimmel. A kollégákkal és a beosztottjaimmal mindig nagyon jól megfértem, a főnökeimmel soha. Említettem a Domokos Gézával való konfliktusomat. De ez fennállt a kormányban is, majd itt, az egyetemen is. Az arrogáns, polcon lévő emberekkel soha nem tudtam egyezni. Úgy éreztem, főnöknek, vezetőnek lenni mindig egy feladat, amit meg kell oldani. A Sapientia esetében is így gondoltam. De itt is konfliktusba kerültem a főnökeimmel. Két dolog történt. Az egyik abból ered, hogy sosem elégszem meg az eléggel. Ez a saját hibám. Mindig úgy érzem, hogy még hozzá kell tenni valamit. Abban az időben kezdődött a pályázati rendszer az EU-előcsatlakozási programokra, és az egyik előcsatlakozási program volt a falvak ivóvíz- és szennyvízhálózatának kiépítése. Kiegyeztem a szépvízi polgármesterrel, hogy mivel az egyetemnek nincs laborja (azóta sincs, amikor akkreditálták, felépítettek három kis laboratóriumot, amit felszereltek abban az időben 150 ezer dollárnyi műszerrel – és ennyi), szóval azt mondtam, hogy a műszaki egyetemre modern laboratórium kell, és a szennyvízprojektbe tökéletesen belefért egy ilyen: szennyvízkutató laboratórium. Azt ígértem (a szépvízi projektben), az egyetemen elintézem, hogy 90 ezer dollár önrészt vállalunk, és ezért ő, a projektgazda megtoldja a projektet 250 ezer dollárral erre a kutatólaborra, amit a projekt lejárta után átad az egyetemnek. Korrekt biznisz. Annak idején felvetettem ezt a kuratóriumban – akkor néhai rektorunk vezette, és vele meg is egyeztünk. Azt mondta, kicsit nehézkes ez az adminisztráció, mert magyar állami pénzből jött, de ha a kuratóriumon keresztül jön, akkor már tiszta pénz, nem probléma. De mit tesz Isten, szegény rektorunk meghalt. A projekt nyert, az egyetem alá kellett volna írja a szerződést. Nincs, aki aláírja. Én nagyvonalúan húztam egy vonalat a rektorunk helyett, aláírtam, hogy Lányi, és rátettem a dékáni pecsétet. És ment minden, mint a karikacsapás. A kuratórium beleegyezése elvileg megvolt... A pénz félre volt téve a költségvetésben – de... De akkor jött a belső probléma. Eleinte Csíkszeredába két kart terveztek, egy mérnökit és egy gazdaságtudományit. Engem arra hívtak meg, hogy a mérnöki kart alapítsam meg, s annak legyek dékánja. Jelentkeztem, pályázatot készítettem, meg is nyertem, csakhogy nem volt a másikra jelentkező. Megkérdezték, hogy elvállalom-e? „Hát persze, hogy igen.” A kettőt párhuzamosan vittem, lényegében senki nem tudta, hogy két kar van Csíkszeredában, de úgy hívták, hogy csíkszeredai karok. Egyik kollégám kellett volna legyen a gazdasági kar majdani dékánja, de úgy érezte, elfoglaltam a helyét. Ő még akkor nem volt kész arra, hogy professzori titulust szerezzen, mert még nem volt doktorátusa. Kitalálták – hogy kik, hadd ne mondjam meg –, hogy behívnak egy magyarországi szakembert, aki a forma kedvéért lesz a dékán, ameddig a kollégám elvégzi, amit kell, s akkor beül a helyére. Ha a kollégám akkor készen áll, minden további nélkül az egyik székről felállok, s azt mondom, kedvesem, ülj le s csináljad. Mert ő ügyes gyerek volt, talpraesett, jó vezető, jó vízióval. De abba, hogy kettéválasszuk a karokat, nem tudtam belemenni. Ez rossz lépésnek tűnt, amint sajnos később be is igazolódott. Folyt a vita, a végén a kuratórium új elnöke és az említett kollégám megoldották a problémát. Kerestek egy ürügyet, amiért ki tudnak rúgni, és akkor megtalálták ezt a pályázatot, hogy úgymond Lányi aláírt a rektor helyett, hamisított stb., és azonnal leváltottak. De meg kell mondjam, hogy többet nyertem, mint amennyit veszítettem. Azt nyertem, hogy le kellett szállnom a tanszékem, a biomérnöki tanszék vezetéséhez. Akkor a tanszék még ifjú gyerekekből állt, akik ma már docensek, professzorok. Azóta csak azon dolgozom, hogy a tanszéket erősítsem. És ez, hála Istennek, sikerült. Ugyanakkor én a bukaresti egyetemen továbbra is mint doktorátusvezető vagyok jelen, és minden évben veszek fel doktoranduszokat innen. Ilyenformán eddig huszonöten szereztek doktori diplomát a sapientiás tanárok és végzősök közül. Ezekből tíz itt dolgozik nálunk. Ezekkel tudtunk kutatásokat szervezni, kivitelezni, olyannyira, hogy eddig 3-4 millió eurót sikerült a tanszék tagjainak munkával bevételeznünk, amiből felszereltük a laborokat. Most is négy futó pályázatunk van, és ebből ebben az évben olyan kétszázezer euró jut az egyetemnek. Ebből vásárolunk további eszközöket, anyagokat, mindent, ami a kutatáshoz kell. Ha akkor nem rúgnak ki a dékánságomból, nem tudtam volna úgy foglalkozni a tanszékemmel, ahogy végül is sikerült. Azt hiszem, most az első helyezettek között állunk az egész Sapientián kutatási eredmények szempontjából. Hogy pontosan mekkora az eredményünk, azt nem tudom, mert a Sapientiának nincs még ilyen nyilvántartása. – Mennyire találta meg a helyét Csíkszeredában? – Ó, ez az egyik legnagyobb sikerem az életben, hogy megtaláltam a helyem! Annak idején az volt az egyik legnagyobb problémám, amikor meghívtak – Csedő Csaba polgármester és az akkori tanács hívott, azonnal adtak egy négyszobás vendéglakást –, hogy el akartam kerülni azt a képet, hogy jött Lányi és meggazdagodott a Sapientia hátán. Tehát az első dolgom az volt, hogy vettem egy telket és építettem egy házat már 2002-ben. Mert mit mond a csíki polgár, amikor látja, hogy Lányi öt éve a Sapientiát vezeti, s házat épít? – Jutott neki is! Ezt el akartam kerülni. Még a kereskedős időből volt annyi pénzem, hogy egy házra fussa. Két szuper autóval jöttem Csíkszeredába – akkor még Audi A8-ast keveset láttak Csíkban –, pontosan azért, hogy véletlenül se tudja mondani senki, hogy a Sapientiából gazdagodtam meg. Inkább fordítva történik: a maradék pénzemet beraktam a kutatási alapba, s abból tartjuk fent a működő rendszereket. De fontos, hogy az emberek tudatában ez ne legyen összekavarva. Nem azért csinálom a Sapientiát, mert abban pénz van, ellenkezőleg. – Ön tulajdonképpen már nyugdíjas korú… – Mondhatjuk így is, de nem szeretnék nyugdíjba menni. – Éppen ezt akartam kérdezni. – Szerencsére a törvények egyre engedékenyebbek a nyugdíjas­korúakkal szemben. Az utolsó törvény azt mondja, hogy 63 évesen elmehetnék nyugdíjba, de nem mondja, hogy kötelező. 65 évesen már kötelező lenne, kivéve, ha az egyetem szenátusa a saját elképzelései szerint még tartja az embert. Úgyhogy én 65 éves korom óta évente megkérem a szenátust, hogy még tartsanak. S minden évben ígérek valamit, ami az egyetem számára fontos, s amit be is szoktam tartani. Most az a vállalásom, hogy belátható időn belül doktori iskolát alapítunk Csíkszeredában. Mert ettől lesz a Sapientia valóban egyetem, amíg ilyen nincs, addig még csak főiskola. Azt mondják különben, hogy a professzor csak akkor professzor, hogyha iskolát teremtett maga köré. – Gyerekei, unokái? – Van egy nagylányom meg egy kislányom. A nagylányom az első lobbal, a szakadásnál kiszaladt Ausztriába, ma Sopronban él. Nagy unokáim vannak, szintén Magyarországon, Ausztriában. A kisebbik lányom Amerikában járt egyetemre két évet, utána a szíve hazahozta, itt maradt Csíkban, elvégezte a Sapientiát, és most Csíkszeredában dolgozik. Itt két unokám van, ügyes fiúk, amennyi időm van, addig játszom velük, de igazából az én életem még itt van, az egyetemen. Daczó Katalin