Hetven éve, 1946. március 17-én született a Maros megyei Pipén Burus János csíkszeredai tanár, művelődésszervező, tanfelügyelő. Nyugdíjasként leginkább szülőfaluja és vidéke foglalkoztatja, levéltári, névtani kutatást végez és naphosszat dolgozószobájában munkálkodik – feltett szándéka, hogy szülőhelyének krónikáját megírja. Születésnapi interjúnkban nemcsak erről, hanem tevékeny életéről is mesélt. – Segesvár és Balavásár között, Szásznádasnál letérve, négy km-re van az én kicsi szülőfalum, Pipe. Első írásos említése 1325-ből maradt fenn. Valamikor színtiszta magyar és unitárius falu volt – 1801-ben 282 unitárius élt a faluban, 2016-ban csak 25. Kilenc év múlva lenne a falu fennállásának 700 éves évfordulója, de valószínűleg gyászünnep lesz... A faluhalál szélén áll. Igaz, új honfoglalók is érkeztek, főleg román cigányok, és néhány városi lakos is Pipén vásárolt telket potom pénzért hétvégi háznak. Én, amióta nyugdíjas lettem, folyamatosan gyűjtöm a Pipével kapcsolatos anyagokat. Próbálom könyvbe menteni Pipét. Nem monográfia lesz, hanem falutörténet, nyolc-kilenc téma köré csoportosítva Szülőhelyem krónikája címmel. – A Burus jellegzetesen pipei név? – Nem. Székelyvéckéről nősült be Pipére az egyik ősöm. Népes család volt, édesapámék például heten voltak testvérek, mi pedig hárman. A bátyám technikus volt, a húgom könyvterjesztésben dolgozott, én sokfelé, sok mindent próbáltam. A művelődési osztályon dolgoztam 18 évet. Három évig a Pedagógusok Háza igazgatója, hét évig tanfelügyelő voltam, tanítottam is jó pár évet. Voltam fent is, lent is, mindenféle funkciót betöltöttem. – Sok nemzedéktársának alakult hasonlóképpen a sorsa: gyakori, hogy fent kezdték fiatalon, és végül egyszerűbb beosztásból mentek nyugdíjba… – Nincs ebben semmi kivetnivaló. Nagyon normális ez így. Én imádtam tanítani és a gyermekekkel is tudtam bánni, szót tudtam érteni velük. Nézem ezt a sok könyvet a lakásunkban, és néha eszembe jut, hogy milyen jó volna még egy tartalmas magyarórát tartani… – A sokféle tevékenységből, amit végzett, ma melyiket választaná? – Talán a tanárit. Habár az életem úgy alakult, hogy leginkább a művelődés terén dolgoztam. Ezernél több író-olvasó találkozót hoztam össze, és számos más művelődési rendezvényt szerveztem, irányítottam kisebb-nagyobb sikerrel. Hogy mi lennék? Mindenképpen tanár lennék, de úgy, hogy a néprajz területén is működjek, ugyanakkor a névtan is nagyon közel áll a szívemhez, a családnevek és a helynevek gyűjtése, cetlizése, és ha a falum kutatására gondolok, régész is szeretnék lenni. Pipén ugyanis egy nagyon híres kelta karperecet találtak, de nem jegyezték fel, hogy melyik dűlőben… – Otthon hányadikig tudott tanulni? – Sajnos csak elemiben. Az ötödik osztályt Szenterzsébeten végeztem, ott volt a nagybátyám tanító, a hatodik-hetediket pedig Segesváron, és a gimnáziumot is ott kezdtem. Világéletemben irodalmi beállítottságú voltam, imádtam az irodalmat, a lírát, a matematika egyáltalán nem ment. Tizedik osztálytól átjöttem Székelykeresztúrra, a Petőfi Sándor Középiskolában érettségizetem. A matematikatanárom úriember volt. Azt mondta: „Neked hiába adok matektételt, mert irodalmat írsz abból is!” Már diákkoromban vásároltam a könyveket a kicsi zsebpénzemből, a kollégáim úgy hívtak, hogy „antikáriátus”. Azt mondták: „Öregségedre vastag szemüveged lesz, és a könyvek rád fognak omolni.” Nem lett vastag szemüvegem, de könyveket azóta is vásárolok, elsősorban a szakterületemnek megfelelően. – Nem kellett sokat gondolkoznia, hogy milyen egyetemre menjen, ha ennyire kötődött az irodalomhoz.. – Valóban. De előbb Marosvásárhelyen szereztem román–magyar szakos tanári oklevelet, és később, már tanárként végeztem el a hatéves magyar szakot Kolozsváron. – Hol kezdte tanári pályafutását? – „Murok­országba”, Al­só-Nyá­rád­mentére, Ká­posz­tás­szent­mik­lós-ra helyeztek ki. 21 éves fejjel szinte minden voltam, ahogy abban az időben mindenki: képviselő, pionírparancsnok, színdarabok rendezője, közben fát ültettünk, járdát építettünk, kézilabdapályát létesítettünk, néprajzi gyűjteményt boronáltunk össze. Öt évig tanítottam ott román nyelvet. Amikor megkezdődött az iskolák összevonása, mint legfiatalabbnak, nekem kellett eljönnöm. A húgom és a bátyám akkor már Csíkszeredában élt, ezért én is idejöttem 1973-ban a Művelődési Bizottsághoz, és ott dolgoztam 1989-ig. – Kikkel dolgozott együtt? – Mind B-sek voltunk: Becze Antal az elnök, Bucur Nicolae a helyettes, Bakó László a könyvterjesztő főnöke, én, Burus és Varga Károly, akit tréfálkozva Bargának neveztük. Én tulajdonképpen a Balázs Lajos helyére kerültem, mert ő átment a Megyei Pionírtanácshoz. Akkor szerették a szorgalmas ifjú embereket, legalábbis ezt tapasztaltam (bár az ifjú titánok a mai világban is mintha könnyebben emelkednének a ranglétrán...), de akiket akkor kiemeltek a falusi tanárságból – gondolok itt Szőke Gézára, Balázs Lajosra, Lestyán Dénesre vagy Mirk Lászlóra, hogy csak néhány nevet említsek –, mind szorgalmas, dolgos és ambíciózus emberek... Én elsősorban a könyvtárakkal voltam megbízva. Február volt a Falusi könyvhónap, és olyan február is volt, hogy a 28 nap alatt 40 író-olvasó találkozót hoztunk össze, Románandrásfalvától Tölgyesig próbáltuk átfogni a falvakat. Nagyon nagy sikerű találkozókat tartottunk, örömmel jöttek a szerzők. Marosvásárhelyről például dr. Jakab Samu professzor hozta a barátait, Cseke Péter jó barátom a Falvak Népétől hozta a gárdáját… Olyan is volt, például Solymoson, hogy Orbán Balázs óta nem láttak élő, eleven írót, és az idős bácsik könnyes szemmel köszönték, hogy Fodor Sándor személyében láttak. Sokszor persze kicsi lakoma-szerűség is összejött: cikakáposzta, oldalas, kolbász… Nagysolymosban például így fogadták az írókat – érthető, hogy legközelebb is szívesen jöttek. Szerettem ezt az időszakot: Demény Lajos, Kányádi Sándor nemegyszer megfordult a megyében, és ezeknek a nagy embereknek az árnyékában meg lehetett húzódni és rengeteget lehetett tőlük tanulni, többek között azt, hogy a nagy tudású emberek mindig szerények. Volt országos szinten meghirdetett Politikai Könyvhét is. Mindenki irtózott ettől a rendezvénytől, de nálunk ezek voltak a legsikeresebbek. Bitay Ödön a Politikai Könyvkiadó szerkesztőjeként hozta a nagy embereket, Egyed Ákost, Imreh Istvánt, Demény Lajost... Csodálatos találkozók voltak. – Diákként én is részt vettem ilyen találkozókon, és úgy emlékszem, sok merész dolog is elhangzott… A Szekuritáté nem kísérte figyelemmel ezeket a rendezvényeket? – De. Az 1980-as évek végén már csak úgy lehetett író-olvasó találkozót szervezni, ha román szerző is jött. De rendszerint olyan román szerzőt hívtuk meg, aki úgymond jó szemmel nézett ránk. De én már a találkozók előtti napokban felállítottam magamban a mélyinterjú tárgykörét: ha ezt kérdezik, mit mondjak, ha azt, mit válaszoljak? Mert szinte minden találkozó után jött az, aki a kultúráért felelt a csillagosok közül. – Ki volt az? – Ketten-hárman is voltak, a főnök Dodu, mellette pedig Moldovan és egy hölgy is. De úgy tudom, a sok találkozó után soha senkinek semmi problémája nem akadt, senkit nem faggattak azért, hogy mit mondott. Pedig nem a némák találkozói voltak, hanem olvasni szerető, érdeklődő embereké. – 1989 után hogyan alakult a pályája? A Művelődési Bizottság régi formájában megszűnt, de létrejött helyette a ma is működő Kulturális Igazgatóság. A régi gárda eljött onnan? – Igen, hiszen megszűnt az ún. „szocialista kultúra”. De idézőjelbe teszem a szocialista kultúrát, s hangsúlyozom, hogy sok jó dolog történt közben. Egyfolytában mozgásban voltunk, hoztam-vittem az írókat, közben én is sok mindent láttam, megismerkedtem a székely kapukkal, belekóstoltam a néprajzba, a névtan is ott ragadt rám. A változás után a Pedagógusok Házánál voltam egy kevés ideig szakirányító, majd amikor az igazgató, Tánczos Vilmos egyetemi tanár lett, engem neveztek ki igazgatónak. Nehéz időszak volt, sokat költöztünk. Az állomás mellett, a tankönyvlerakatnál kezdtük, majd a Fehér Házban, az első emeleten kaptunk egy hatalmas termet, de kiderült, hogy nem szabad a könyvállományt az első emeletre rakni, és onnan kiköltöztünk oda, ahol most van a pedagógusház. Ezek az évek szervezésből álltak, tartalmi munkát nem nagyon lehetett végezni. Szórványokkal való ismerkedés, iskolai névadó ünnepségek kora volt. – A Pedagógusok Házától a tanfelügyelőségre vezetett az útja… – Igen, Csomortáni Magdi is felkerült az egyetemre, az akkori magyar szakos tanfelügyelő, így 1993–94 körül tanfelügyelő lettem. Kissé féltem ettől, nehéz munkakörnek ígérkezett. Amit emlékezetesebbnek tartok ezekből az évekből, hogy hét évig Hazanéző nemzetközi irodalmi tábort szerveztem Korondon, ahol a Mikes Kelemen tantárgyverseny résztvevői, 50-60 diák találkozott. – Miért jött el a tanfelügyelőségről? – Egészségi okok és a sok terepezés miatt is, de nemcsak: úgy láttam, hogy jobb, ha váltok. – Miért éppen a Székely Károly Szakközépiskolába ment? A tanfelügyelőségről eljőve, gondolom, megtehette volna, hogy úgymond rangosabb iskolát választ… – Elsőként választhattam. De azt hiszem, nem bíztam annyira magamban. Féltem attól, hogy például a Márton Áron Gimnáziumba menjek. És most is úgy látom, hogy az én helyem ott volt. Igaz, hogy nem volt elit gyermekanyag, de bebizonyítottam, hogy velük is lehet dolgozni. Több száz néprajzi tárgyat összehordtak, egy kicsi múzeumot alapítottunk, Kútfő címmel folyóiratot adtunk ki, irodalmi kirándulásra mentünk. Nem volt olyan kiállítás, amit az én tanulóim ne láttak volna. Mindig próbáltam mozgatni őket. Eredeti festményeket és a könyveimet vittem be az iskolába, irodalmi kabinet volt az osztályom terme. Hogy mennyi maradt meg? Ha egy gondolattöredék megmaradt, az is valami. Sokszor ébredek arra éjjel, hogy szerkesztem a Kútfőt, vagy hogy órát tartok… – Úgy tudom, végül kicsit keserűen jött el... – Nyugdíjazásom után még tanítottam két évet, de amikor láttam, hogy hiába teszem ki a lelkem is, láttam a tunyaságot, a közömbösséget, azt mondtam magamnak: állj le, katedrán kívüli munka is bőven van… – Most hogy telnek a napjai? – Mikor az egészségem engedi, naponta 7-8 órát dolgozom a pipei anyaggal vagy a többi 40, általam vizsgált település begyűjtött anyagával, és nyugodt vagyok, jól érzem magam. Ha nem tudom ezt az időt munkával eltölteni, akkor ideges, nyugtalan vagyok. – Használ számítógépet? – Jaj, ezt ne kérdezze! Legnagyobb nyomorúságom, hogy nem tudom kezelni, még mindig a cetliknél tartok, és ebből sok hátrányom származik. Van közel százezer cédulám… Úgy érzem, minden fut, a sok mindenből jó volna már valamit összerakni, hogy látsszon a termés. Én a magam módján próbálkozom, mert meghalni sem tudnék, amíg Pipe történetét össze nem hozom, és a Solymosok is várnák a feltámadást… Daczó Katalin