A dicsőség egy pillanat, a többi történelem Hatvanöt éve, 1951. június 22-én született Csíkszeredában Bogyó-Löffler Mária Pro Urbe-díjas edző, műkorcsolyázó, a csíkszeredai Sport­iskola volt edzője. Nyugdíjazása óta a csíkszeredai és a Fel­csí­ki Sportklub edzője. [caption id="attachment_32174" align="aligncenter" width="932"] Fotó: László Róbert[/caption] – Meg tudja mondani, hogy karrierje során kb. hány gyereket taníthatott? – Soha nem számoltam, de nagyon sokat. Onnan is érzem, mert jártamban-keltemben rengetegen köszönnek, gyerekek, felnőttek, akiknek már a gyerekeiket is tanítottam… Azért is olyan sokan, mert örökké megpróbáltam a felkészülés egyféle piramisát megőrizni, nagyon sok gyerekkel kezdtem, és néhány kiváló sportoló kiemelkedett közülük. Akikből nem lett élsportoló, azoknak is egészségükre vált, ügyesedtek a korcsolyázással, de a piramis hegyére is mindig eljutott valaki. – Hogyan kezdődött ez az edzői pálya? – Csíkszeredában születtem, a mai Márton Áron Gimnáziumban érettségiztem, utána elvégeztem a testnevelési főiskola keretében működő edzői főiskolát, majd háromévenként vizsgáztam, és elértem a legmagasabb fokozatot, I-es kategóriás edző vagyok. Később elvégeztem a testnevelési főiskolát is, de mint tornatanár nem tevékenykedtem soha. Negyvennégy évig az Iskolás Sportklubnál dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba a tavalyelőtt. 2003-ban létrehoztam egy csoportot a Sportklubnál azoknak a gyerekeknek, akik már leérettségiztek és nem tudja őket tovább finanszírozni a sportiskola, hogy legyen ahol korcsolyázzanak, és hogy Csíkszeredának korcsolyázzanak tovább, ne kelljen elmenniük más városba. 2014-től, ahogy megnyílt a karcfalvi jégpálya mindennap a tanítványaimmal kijártam Karcfalvára. Reggel hattól dolgoztam Csíkszeredában, délután mentünk Karcfalvára a jégre, és ott is csatlakozott hozzánk néhány felcsíki gyerek. Most ők is külön csoportot alkotnak, vannak ügyes gyerekek közöttük. – Hogyan találkozott ön a korcsolyával? – Hatéves koromban az országos műkorcsolya-válogatott Csíkszeredában a szabadtéri pályán – nem volt még műjégpályánk – készült Horosz Béla edző segítségével, mivel itt kemény telek voltak. Horosz Béla bácsi itt maradt Szeredában, és én hozzá kerültem mint kicsi gyermek, korcsolyázni. Utána szinte végig korcsolyáztam egészen tizenkettedikes koromig. Edzőm volt Béla bácsin kívül Weirich Marika, Seiwarth Éva… Tulajdonképpen nem terveztem, hogy én is ebből fogok megélni, de így hozta a sors. Ezt is Horosz Béla bácsinak köszönhetem, aki addig győzködött, hogy kár a befektetett energiáért, az eredményekért, ha mással kezdek foglalkozni. Tanár szerettem volna lenni, de végül is nem bántam meg, hogy így alakult. – Műkorcsolyázóként melyik volt a legemlékezetesebb pillanata? – Nem tudnám megmondani, de nem is ezt az időszakot tartom fontosnak a karrieremből. Voltak sikereim, de nem olyan jelentősek, mint edzőként. Nagyon jó csapatban korcsolyáztam, országos első is voltam gyermek és kisifjúsági kategóriában, de a közösség, amiben felnőttem, többet ért, mint az eredmények. Próbáltam én is ezt a szellemet továbbvinni. – Mit érzett a jégen? – A műkorcsolya félig művészet, félig sport. Egy művésztől megkérdezni, hogy mit érez az ecset kézbevételekor… külön fogalom. Maga a csúszás, maga a mozgás, a zenével való együttműködés… Nagyon érdekes, hogy miután abbahagytam a műkorcsolyát, álmomban gyakran éreztem, mintha repülnék, mintha korcsolyáznék. Az emberbe annyira beleévül. – Sokat változott a műkorcsolya sport azóta, hogy ön hatéves korában jégre állt? – Rengeteget. Voltak iskolagyakorlatok, amelyeket versenyen kellett bemutatni. Ezeket – mint a műkorcsolya alapját – meg kellett tanulni, minden ívet és minden mozdulatot. Három részből állt, ugrásokból, forgásokból és lépésekből. Most az iskolagyakorlatokat – mint a versenysport részeit – teljesen kivették, sokkal nagyobb hangsúly van a művészi kivitelezésen. A pontozási rendszer megváltozott, minden elektronikusan történik, tehát kizárt, szinte lehetetlen a bírói részrehajlás, akkor, amikor kilenc bíró vagy tizenkettő számítógépen plusz vagy mínusz pontokat ad a gyakorlatokhoz. Nagyot nőtt az ugrások fordulatszáma is. Amikor én korcsolyáztam, hármas fordulatokról szó sem volt, most már hármas és négyes fordulatok is vannak világszinten. Nagyon sokat változott. – Biztosan változott az öltözködés, a megjelenés is… – A nemzetközi szövetség nagyon kordában tartja ezeket a ruhákat. Megvannak a szabályok, hogy meddig lehet elmenni, de az emberi leleményesség határtalan. Például nem lehetnek meztelen felületek a testen, viszont sokan kipótolják teljesen átlátszó anyaggal, ami úgy néz ki, mintha csóré lenne, de mégsem az. A fiúk csak pantallót viselhetnek, nem lehet testhez álló nadrágjuk. A lányoknak kötelező szoknyát viselniük. – Önnek milyen ruhái voltak? – Édesanyám csináltatta mindig a ruháimat. Volt egy nagyon jó varrónőnk, Márton Iluska, és együtt követtük az akkori trendeket. Most is helyben készülnek a ruhák, Bakcsi Kata, a Csíki Játékszín jelmezkészítője varrja, nagyon nyúlós anyagból, ami mindenféle mozgást kibír. Egyre kisebbek a korcsolyaruhák, egyre kevesebb anyag kell hozzá. A lányruhák elférnek az ember markában. – Amikor ön kezdte, gondolom, még nem sok műkorcsolyázó volt Csíkszeredában. Kiket ismert? – Akkor kezdődött tulajdonképpen a csíkszeredai műkorcsolyázás, amikor Horosz Béla bácsi megjelent. Előtte még voltak többen, például Miklós Gyula vagy Löffler Aurél, akik műkorcsolyával kezdték, de végül hokisok lettek. Utánuk a Horosz Béla bácsi gárdája következett: Weirich (Paltán) Mária, Seiwarth Éva, Seiwarth Imola, Sólyom Péter, Gál Péter, Comănici Marcel, Székely Tünde… ez volt az első hőskora nálunk a műkorcsolyának. – Nehéz volt kijutni nemzetközi versenyekre? – Mint edző az első húsz évben nem kísérhettem el a tanítványaimat külföldi versenyekre. Úgy működött, hogyha a gyerek megnyerte az országos bajnokságot, joga volt részt venni a nemzetközi versenyen, engem viszont húsz éven keresztül nem engedtek ki az országból. 1989 után kezdtem járni a tanítványaimmal külföldi versenyekre. Addig is voltak tanítványaim külföldön, csak nem velem. Ez nagyon fájdalmas volt. Pedig tanítványaim közül három kijutott az olimpiára is. Kerekes Zsolt, Kelemen Zoltán, Kurcsakovszki Beatrix, Chiper Gheorghe, Danciu Oana, Bedő Noémi, Miklós Bálint, Pál Radu, Kosz Zsolt, Vigu Teodora, Gál Tünde, Nagy Anita, Grusz Mária, Domokos Margit, Erőss Erika és most legutóbb Kenéz Zselyke, Catană Ana és Ureche Andrea voltak eddig a legjobb tanítványaim. Ebből Kerekes Zsolt, Chiper Gheorghe és Kelemen Zoltán kijutottak az olimpiára, Bedő Noémi, Miklós Bálint, Pál Radu, Kerekes Zsolt, Chiper Gheorghe, Kelemen Zoltán, Bedő Noémi, Miklós Bálint, Kenéz Zselyke ifjúsági olimpián versenyzett. Ezenkívül ifjúsági olimpiákon és számos nemzetközi versenyen vettünk részt, ami elég nagy dolog. Éveken keresztül a román válogatottnak a kilencven százaléka csíkszeredai gyerekekből állt, és huszonhat éven keresztül, megszakítás nélkül csapatban országos első volt a Csíkszeredai Iskolás Sportklub. – Most hogy állnak? – Most kettéosztották a csapatot. A jobb tanítványok maradtak a Sportiskolánál, és kevesebb gyerek maradt a Sportklubnál. Most velük dolgozom és nagyon sok új gyerekkel. Ami jó, hogy minden évben indítok kezdő tanfolyamot, ennek révén nagyon sok gyerek végigmegy a kezemen. Tartok egy hónapos kurzusokat, egész nyáron dolgozom velük, és őszre az marad a csapatban, aki tényleg megérdemli. Óriási szerep jut a felkészülésben a szülőknek is, mert én reggel hat órától tartom az edzéseket és az a gyerek, akit a szülő korán reggel elhoz, az fog haladni, a másik gyerek bármennyire tehetséges, ha nem hozzák, lemarad. – Nem kegyetlenség ez a korai edzés? – A helyzet az, hogy a műkorcsolya nem borzalmasan nehéz. Nem olyan, mint az atlétika vagy a gyorskorcsolya, hogy belepusztulsz, annyira fárasztó. Viszont rettenetesen munkaigényes, aprólékos és rengeteg ága-boga van. Sokat kell dolgozni technikailag. Nem lehet csak délután dolgozni. Ezért van, hogy mindennap reggel hat órától van egy edzés és délután még egy. Persze a reggeli hat órás edzésre nem lehet azt mondani, hogy tudományos dolog, ez a rossz oldala. A jó oldala ellenben, hogy reggel hat órakor senki nem veszi el tőlünk a pályát. Megjegyzem, hogy nem egyedül edzem a gyerekeket, éveken keresztül nagyon sokat segített Simon Marika, azon kívül balett-tanárnőnk is volt mindig, Svella Adél, Görbe Farkas Kinga és most Tóth Larissza személyében. Ez csapatmunka. – Férj, gyerekek, unokák? – A férjem biológus, ő is nyugdíjas már egy éve. Egy lányom van, Kinga, ő korcsolyázott egész tizenkettedikes koráig és nem is rosszul. Amikor tizenkettedikbe ment, abbahagyta, mert tanulni akart. Én elfogadtam ezt a döntését, szerencsére sikeres lett, elvégezte a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen a német–angol szakot, kapott egy ösztöndíjat Németországba, és ott doktorált interkulturális kommunikációból. Most Münchenben él és dolgozik. Unoka még nincs. Volt egy fiunk is, aki meghalt. – Mire a legbüszkébb? – Dicsőségnek azt tartom, hogy nagyon-nagyon sok rendes embert kineveltem. Sportban eredményt elérni jó dolog, ám a dicsőség egy percig tart, felállsz a dobogóra, elhúzzák a himnuszt, a nyakadba akasztják az érmet. De attól a pillanattól, hogy leszálltál a dobogóról, már történelem. Soha nem azzal kell dicsekedni, hogy mi volt, hanem, hogy onnan tovább mit teszel. Az eredményeken kívül nekem a legnagyobb dicsőség az, hogy a negyvennégy év alatt a tanítványaimnak majdnem 90 százaléka főiskolát végzett, és abszolút mindenikből rendes ember lett, nem került ki közülük olyan, akinek elcsúszott a karrierje, mindegyikük megállta a helyét. Ez számomra óriási teljesítmény, sokkal nagyobb, mint a szakmai elégtétel. És az is jólesik, hogy a csíkszeredai korcsolyaiskola a volt tanítványaimon keresztül szétterjedt az egész világban. Edző tanítványaim vannak Svájcban, Abu-Dzabiban, Dubaiban, Hollandiában, Olaszországban, Belgiumban, tehát azt, amit itt tanultak, továbbvitték és jó edző vagy jó bíró lett belőlük. És annak is nagyon örvendtem, amikor a Magyarok Világszövetségétől érdemoklevelet kaptam kifejtett tevékenységemért. Mert visszajelzésre mindig szükség van… Daczó Katalin