Hatvanöt évet töltött augusztus 2-án Ábrahám Jakab grafikus, formatervező. Brassóban él, de a nyarait többnyire szülőfalujában, Lázárfalván tölti. Amint mondja, így sem tud eleget otthon lenni. [caption id="attachment_55743" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Nagyon szeretem a falumat, és tulajdonképpen nem hagytam el, ugyanis az egyetemet elvégezve, országos másodikként válogathattam volna a helyek közül, mehettem volna Szebenbe vagy Bukarestbe, de éppen a közelsége miatt választottam Brassót, ahová szinte ingázhattam volna is. Egyedüli gyerek voltam, nem akartam messzire kerülni a szüleimtől. Nagy hálával tartozom nekik a mai napig is, és amit hátrahagytak, azt óvom, javítom és fenntartom. Kijár nekik a tisztelet, mert mindenért megdolgoztak. Apám, Ábrahám Péter asztalos, ácsmester, anyám diplomás varrónő volt. Apám és anyám kortársai fantasztikus emberek voltak. Nagy munkabírással és akaraterővel rendelkeztek, sokat dolgoztak. Én is megszoktam mellettük a munkát. Minden nyarat munkával töltöttem, miközben ötödik osztálytól már a Marosvásárhelyi Képzőművészeti Líceumba jártam, ott is érettségiztem. – Ki figyelt fel önre? Ki fedezte fel a tehetségét? – Lázárfalván akkor még volt felső iskola, ott Bardócz Mária tanítónő tanított. Ő látta a kézügyességemet. Akkoriban faragtam, ha azt lehet mondani. Apám minden szerszámját kezembe adta, bármit használhattam, meg is mutatta, hogy hogyan kell használni. Abban az időben a Képzőművészeti Líceum körlevélben kérte az iskolákat, hogy küldjenek próbarajzokat. Így jutott el Marosvásárhelyre a rajzom és hívtak be felvételire. Én akkor kezdtem el rajzolni. – A kézügyessége nem véletlen, hiszen anyja, apja alkotóember volt. – Így van. A formákkal játszottak ők is, én is azt teszem. A formák mindig az ember környezetében vannak, de az ember a mérvadó. Testre kell szabni a ruhát, emberekre tervezni az épületeket. Nyomon követtem a tevékenységüket, érdekelt is. Mindig, amikor hazajöttem, segítettem is apámnak. A varrás akkor nem érdekelt, de most, hogy unokáim lettek, nekifogtam, és ráébredtem, hogy tudok varrni. Most már a feleségemnek az ötvenéves találkozójára is én varrtam a ruháját. A feleségem pszichopedagógus volt, nagyon sokat segített a pályámon. Elsősorban kinyitotta a szememet. Az én központi témám is az ember, és lélekbúvár is lettem a feleségemen keresztül. Mert nem elég formailag felépíteni valamit, a lelket kell megrajzolni. Emlékszem, amikor készültem a főiskolára, akkor nem volt lehetőség, hogy valaki nekem modellt álljon, így a gyors rajzot a tyúkokon tanultam meg. De a tyúk egy másodpercnél többet nem ül meg, ahogy megkezdted, ki kell hogy jöjjön a forma, nincs idő. – Miért éppen a grafikát választotta? – Tudatosan készültem erre a pályára. Amikor felvettek a művészetibe, a sorsomat a kezembe vettem. Minden percemet a rajzolásra áldoztam. Mindig azokat az eseményeket próbáltam megfogni, amelyek megtörténtek velem. Tizedikesként választani kellett a szakok közül, és én a grafika mellett döntöttem, mert akkor már éreztem, hogy a grafikának nagy jövője lesz. Minden ide vezethető már vissza. Nagyon nagy akaraterőm volt már akkor, és a munkabírást is megtanultam a szülőktől. A tanárom Nagy Pál festőművész volt, nála láttam a grafikaműhelyben a Graphis lengyel folyóiratot. Abban az időben a lengyelek nagyon nagy erővel léptek a grafika színterére, a szakma nagyjai voltak. Láttam, hogy a grafikusok nagyon jól rajzolnak, s elgondoltam, hogy én is nagyon jól akarok rajzolni, ezért tudatosan készültem. Amikor felvittem a munkámat az egyetemre, s megnézték a tanárok, akkor Veress Pál festőművész, egyetemi docens inkább a festészet felé irányított volna, mondván, hogy ő festményeket lát. Igaz, akkor még nem ismertem a grafikai technikákat, kivéve a tusrajzot meg a linómetszetet, ezért főleg festményeim voltak. – Húsz évig a brassói kozmetikai gyár formatervezője volt, a követke­ző húsz évben a tanügyben dolgozott. Közben a művészet csaknem minden ágával próbálkozott… – Amikor táborokba megyek, inkább festek, mert ott nincs meg az a műhely, ahol azokat a technikákat, amiket használni szoktam, művelni tudnám. De azt szoktam mondani, hogy színesen rajzolok, nehogy a festők megharagudjanak. És tovább faragom a szobraimat, majd összegyűl az is. De máig is kedvencem a grafika, és amit festek, annak egy része is beletartozik műfajilag a grafikába. Az erősségem a grafika. Nagyon szeretem a természetes anyagokat, például a diófa pácot nagyon sokat használom gyerekkorom óta. Szeretném, hogy ne múljon el úgy nap, hogy ne rajzoltam volna valamit. – Tanítani szeretett? – Nagyon. A feleségem már kezdettől biztatott, hogy menjek a tanügybe, de végül úgy alakult, hogy valóban onnan jöhettem el nyugdíjba. Szép volt. Ha újrakezdhetném, minimális, amit változtatnék az életemen. Szeretem ma is a kihívásokat, mindent megpróbálok megcsinálni. Nem vonom ki magamat alóla, még ha úgy is néz ki valami, hogy nem az én vállamra tervezték. Azt tapasztaltam, hogy minden kihívással egy lépéssel előbb kerül, gazdagodik az ember, ott van a hóna alatt a tapasztalat, és segít. Ugyanakkor szeretem tudni, hogy milyen anyagom van, milyen lehetőségeim vannak. Amikor az iparban dolgoztam, megkaptam a vezetőségtől a feladatot, amire visszaértem a műtermembe, már tudtam, hogy mihez fogjak, hogyan induljak el. – Ön egy örök alkotó ember. Éppen ezért választottam ki néhány ki­fejezést, amelyben az „alkotó” szó szerepel. Elmondaná, hogy ezekről mi jut eszébe? Kezdjük az alkotókedvvel… – Tág fogalom. Minden ember alkot a maga módján. Egy munkafolyamatban nincs olyan rész, amibe az alkotást ne kellene belevinni, hiszen csak így leszel része a munkának, csak így lesz az igazi. Így visszanevet a munka rád. Én is rajzolok, rajzolok, rajzolok, és egyszer meglátom, hogy mi került fel oda, s akkor kezdek elvesződni. Általában mindig tudom, hogy mit csinálok, de inkább az érzések vívnak bennem, amíg lefordítom vonalakra, színekre vagy formákra. – Mit jelent az alkotói szabadság? – A képzőművészeknek ez megadatott és teljes egészében élhetnek vele. Nincs megkötve a kezük, soha nem is volt. Legrosszabb esetben, a múlt rendszerben visszadobták egy-egy kiállításuk anyagát, de alkothattak úgyis. Én megmondom őszintén, hogy egyik kezemen meg tudom számolni, hogy hány alkotást készítettem rendelésre, ami a művészeti tevékenységemet s nem a formatervezést illeti. Én azt csinálok mindig, amit akarok, amivel tudok mondani valamit, mert szeretnék közölni. Az én meglátásaim fontosak számomra, ezeket próbálom megmutatni az érdeklődőnek. Térjünk vissza a tyúkokra. Váradon meghirdetnek egy kiállítást Tükör címmel. Mit rajzolok én? Rajzoltam hat baromfit. Öt tyúk, a hatodik kakas, mindez tükörben, ahogy ott billegnek. Elküldjük, szerepelek az alkotással Váradon az országos kiállításon, utána ugyanott az egyéni kiállításomon is kitesszük a munkát. Következik Brassóban az egyéni kiállítás, hát ott kizsűrizik a tyúkjaimat. Kérdezték, hogy hány tyúkot rajzoltam, s nem tudtam megmondani, hogy hatot, meg kellett számoljam. Erre azt mondták, hogy azért rajzoltam ezeket a tyúkokat, mert egy fél tyúkot adnak havonta, s a hat egy évre való. Általában úgy van, ha elkezdek egy munkát, hogy többet csinálok. Nem elég nekem egy felület ahhoz, hogy elmondjak egy témáról mindent. Csináltam akkor is egy másikat, ott bevették, annál nem zavarta őket, pedig ott tudatosan csináltam. Sorba álltunk mindenért. Vetted a magot a tyúkoknak. Ezzel játszottam. Ezt bevették, nem értették a csínyt. Nem is vertem ezeket dobra. Megcsináltam, a véleményem megmondtam. A másik kiállításomon, ami ’89-ben volt Bukarestben a grafikabiennálén, arra csináltam két Harag-portrét. Bevették, szerepelt a kiállításon. Mindig akartam közölni valami egyénit a grafikáimmal. Tizenegyedik osztály után, amikor hazajöttem, apámnak azt mondtam, hagyja, hogy kicsit dolgozzak otthon is, mert készülök felvételire. Segítek otthon is, csak engedjen mással is dolgozni. Tizenegyedikes koromban Balázs Jóska festőművész elvitt Alfaluba húsvétkor. Az unokanővérét lerajzoltam, cserébe kaptam ajándékba egy könyvet, egy balladás gyűjteményt. Azon a nyáron balladákat festettem, összejött belőle egy kiállításra való. Anyám adta a lepedőket, én megfestettem. Tudtam ezeket a formákat, kimértem én, de maradtak olyan szép hosszú csíkos dolgok. Azoknak is csináltam rámát, azt is megfestettem, az már kényszerített arra, hogy próbáljak egy más plasztikai térben dolgozni. Megtanultam komponálni. Magamon tanultam meg, és a gyökereken, a népballadákon. Ezeket a balladákat akkor nem fogtam olyan tragikusan fel, az élet velejárójának hittem. Hiszen egyeseket énekelünk is. Most is nagyon szeretem a balladákat és a mítoszokat. Amikor valamit akarok, egy régi mítosz alapján nagyon nagyot lehet mondani, ahogy egy költemény segítségével is. Mostanában alkalmam van sokat olvasni, csak már nem nagyon bírja a szemem. De amennyiben csak lehet, mindig próbálom frissíteni és felbolygatni az érzelmeket, hogy tovább tudjak lépni. – Alkotó rendetlenség. – Inkább úgy mondanám, hogy szervezett rendetlenség, hiszen ezzel él sok művész. Úgy néz ki, hogy rendetlenség, de ez meg van szervezve. Úgy gondolom, hogy első látásra olyan, mintha rendetlenség lenne, de aztán szerveződik valamilyen elv szerint, megadja az alkotó a nézőnek, hogy meg tudja találni a modult, amivel ő újra felfedezi azokat a rendszereket, amiben ő elindult. – Alkotói válság. Ilyennel találkozott-e? – Én örömmel tudok csinálni bármit. Nem érzem, hogy lett volna válságom az alkotásban. Nem tudom, hogy milyen érzés, hogy kapkodni kell. Gondolom, csak akkor érinti meg az embert, amikor fuldokolni kezd. Annyi technikába forgatom bele magam, hogy ha az egyik éppen nem megy, a másikra fel tudom fűzni a tevékenységemet. Gondolom, hogy vannak válságai az embernek. – Mondta, hogy még vannak tervei… – Mostanában a családom és a gyerekek nagyon érdekelnek. Tulajdonképpen a legtöbbet az életemben most játszottam. Ami engem nagyon izgat, az maga az élet. Úgy tudom, és úgy érzem, hogy az élet egy nagy csoda és örvendhetünk mindennap, hogy részese lehetünk ennek. Ezek a dolgok izgatnak most. Jövő év április 2-tól 28-ig lenne a kiállítás. Úgy volt, hogy most az ősszel azért is hozom haza az anyagot. Egy nagy kör az élet. A kezdet és a vég kezd közeledni egymáshoz, és most már úgy érzem, hogy ennyivel tartozok a szülőföldnek, gyakrabban jövök haza. Próbálok jelen lenni, ahol csak tehetem. Örvendek, mert a kislányom is grafikát végzett és rajta keresztül meghosszabbodik a kezem, és az unokákon keresztül. – Ma milyennek látja Lázár­falvát? – Nem ugyanaz Lázárfalva. Nekem ugyanaz, hiszen én az emberekkel együtt szeretem Lázárfalvát. A fiatalságot nem ismerem, ők az új generáció. Ahol csak lehetőségem van, mondom, hogy csak odafigyeléssel és rendszeres erőfeszítéssel lehet megtartani a közösséget. A közösségnek is kell dolgozni, nemcsak egyénileg. Ezt apámék generációja tudta. Kalákáztak, mindent meg tudtak oldani a faluban: házat építettek, vízvezetéket szereltek. – A csíkszentmártoni alkotótáborokba megszokták hívni? – Harmadik alkalommal voltam most nyáron. Nagyon szívesen megyek, de már annak, hogy ott maradjak, nem látom értelmét, mert közel van. Úgy érzem, hogy még a virágok is megharagszanak rám, ha nem otthon alszom. Nem tudunk eleget itthon lenni így se. Daczó Katalin