erős felhőzet
kevés felhő
tiszta égbolt
Szükségem van-e a szocializációra?
Mostanában azon töprengtem – egyebek mellett – többször is, hogy vajon megszoktam-e a helyet, ahol élek? Vajon képes vagyok-e úgy beilleszkedni, hogy ne lógjak ki a sorból? És rájöttem, hogy nem vagyok alkalmas a tökéletes azonosulásra, mert akkor nagy bajba kerülök. Legalábbis úgy vélem. Talán így veszítek. Vagy a környezetem nyer? Nem tudom megmondani. Az is megtörténhet, hogy én bélyegeztetem meg magam, ha nem vagyok hajlandó szép csendesen elviselni az engem ért sérelmeket. Az örömről, a lelkivilágomnak megfelelő dolgokról most nem beszélek, hiszen azok meglétét természetesnek tartom, mint az életfeltételeket biztosító gravitációt, a vizet vagy a levegőt.
A szocializáció során az ember – miután leszokott az ágybavizelésről, anyanyelvet és illemet tanult, tízparancsolatot, etikát, írást, olvasást, számítógép-, és okos meg buta-telefonhasználatot, s mást is, amelyek nem úri huncutságok, hanem meghatározó vektorai az életvitelnek –, úgy próbál megélni, nehogy kárt okozzon másoknak. Ez így rendben van. Helyénvaló. Csakhogy az a helyzet ebben az Európában, amely egyre csökevényesebben létezik, és az országban is, hogy az emberfia folyton veszélyeztetettnek érzi magát. Mert a kinti és a nagyobb világ nem olyan, mint – mondjuk – volt a rendtartó székely falu. Valamikor a túlélésre és a tisztességre rendezkedtek be otthon elődeink. Úgy éltek, hogy a lehető legkevésbé függjenek a kinti dolgoktól. A föld, a víz, az erdő és a rendelkezésre álló egyéb erőforrások használatának szabályozásával igyekeztek úgy befolyásolni mindennapjaikat, hogy képesek legyenek mindent, vagy majdnem mindent előállítani és megtermelni saját szükségleteik fedezésére. Úgy viselkedtek, hogy akkor se lógjanak ki a sorból, ha ki kell lépniük a legszűkebb pátriából. De ugyanakkor – erkölcsük, beszédstílusuk és öltözékük révén – kivitték, megmutatták, hogy kik is ők valójában. A ruhadarabjaikról azonosíthatók voltak eleink. És ezek maguktól értetődő, mind maguktól való evidenciák valának.
Ma már minimális, elhanyagolható a háziszőttes szerepe. És az otthon, a hazai termék – bár fontos kiegészítő – nem szolgálja az önfenntartást. Csak olyan, mint holmi szennyeződés, nem elég méltó a fennmaradáshoz. A bankkártya, a fizetés, szóval az a piszkos pénz kapcsol a világhoz, mint valami infúzió tyúkbelei. Talán öntudatlan állapotban senyvednénk, ha nem lógnánk feszt a civilizáció emlőin… És ugyanvalóst elhanyagolhatatlanok a törvények is, amelyeket demokratikus fellángolásaikban hoznak a magunk nevében a hon kiválasztott atyái.
Ha csak úgy – feltételek nélkül illeszkedem –, akkor nekem annyi. Mert én húzom a rövidebbet. Viszont, ha addig jövök-megyek, amíg a hivatalokban el tudom érni, hogy meg nem szerzett jövedelemért nem kell átalányadót fizetnem, akkor már egy fokkal jobb a közérzetem. Ha a szolgáltatóval meg tudom értetni, hogy túlfizetéstől szenvednék, ha a számítógépes rendszerük által kiköpött számlát gondolkodás nélkül kifizetném, az már nagy eredmény. A szocializáció folyamatos küzdelem is a jogokért. Örökös ébrenlét. Ha engedem, hogy a bonyolult paragrafusok őrei le- vagy félrekezeljenek, akkor olyan vagyok, mint egy ártatlan és védtelen, húsvéti mészáros-kedvnek, böjt utáni felszabadult táplálkozási vágynak szánt kosbárány. Csak addig szolgálok. És gyávaságomtól való az áldozati szerep. Egyszeri, rövid és megismételhetetlen, törtívű a pályám. Ha felszólalok, felszólamlok, akkor kicsivel nagyobbak az esélyeim. Része vagyok a nagy tömegnek. Nem félek. Mert nem birka a nép. Vagy ki tudja?!
Simó Márton
.jpg)
 cm.jpg)