Finom dolog, mondhatom... Alig jár le a szükségállapot, máris vészhelyzet van. Mi ez, valami hülye tévésorozat? Elnézést kérek, önkéntelenül is ez a képzettársítás jutott az eszembe. Mintha egy átkozott B kategóriás szappanopera szereplői lennénk. Mindig akad egy újabb fordulat, amitől még távolabbinak tűnik a végkifejlet. Nem kell gondolatolvasó legyek ahhoz, hogy lássam, tudjam: lassan mindenkinek tele van a hócipője az otthonüléssel, a bezártsággal. Pontosabban, nem mindenkinek, mert akad arra is példa, hogy valaki még örül is neki, mert üresebbek az utcák, sokkal kényelmesebben el lehet férni rajta. Ez persze némi egoizmusra vall, de sebaj. Mindenesetre akinek tömegiszonya van, most nem kell félnie, ha kilép az utcára. Mától kezdve legalább mindenféle papírtöltögetés nélkül lehet a városban – vagy éppen faluban, ki éppen hol él – járkálni. A hatóságok persze továbbra is melegen ajánlják, hogy maradjunk inkább otthon. Én nem mondom, hogy nincs némi igazuk ebben, mert az óvatosság világjárvány idején fél egészség. Ha mégis elegünk van és kimozdulnánk, akkor végre megtehetjük anélkül, hogy fájna a fejünk, hogy kétezer lejes bírságot sóznak a nyakunkba. Meg azon kéne rágódnunk, hogy biztos betettük-e a táskánkba az olcsó gyaloglást biztosító dokumentumot? Tegnap éjfélig ugyanis egyáltalán nem vehettük biztosra, hogy a sétálás ingyen van. Egyébként éppen tegnap a szerkesztőség felé menet, amint hűvös, északra néző bérleményemből kiléptem a napra, vettem észre, hogy az időjárás tudomást sem vett a szükségállapotról. Ekkor tudatosult bennem: pofátlanul május van. És ehhez képest esélyünk sincs arra, hogy önfeledten élvezzük a napsütést. Legalábbis akkor nincs, ha követjük a napi híreket. Mert nincs abban semmi szívderítő, ami a közéletben történik. Csak lassan enyhítenek a szabadságjogainkat csorbító szigorításokon, a kávézók, kocsmák továbbra is zárva maradnak. Közben pedig a koronavírus fertőz. De nemcsak a koronavírus. Legutóbb úgy emlékszem, említettem, hogy a hülyeség is fertőző. Sőt, azzal fejeztem be a gondolatmenetemet, hogy már szegény államfő is elkapta, és akkor mit szóljunk mi? Jelentem: úgy tűnik, igazam volt. Pedig nem is vagyok orvos. Az emberi ostobaságban ugyanakkor az a jó, hogy felismeréséhez nem kell hosszú évekig egyetemre járni. Néha szabad szemmel is jól látható. Szegény elnökünknek is olyan hallucinációi lettek – igaz, a vélt politikai érdekeinek a hatására is –, hogy elkezdte riogatni az ország népét, hogy mi, magyarok megint el akarjuk lopni Erdélyt. Attól tartok, nem hiába aggódtam, hogy a betegség fertőzni fog. Öt percre nem figyeltünk oda, és mi lett a végeredmény? Hát nem elkapta a betegséget a teljes parlament? Simán megszavazták, hogy a trianoni békediktátum napja legyen ünnepnap Romániában. Nézzük a jó oldalát. Legalább lesz még egy szabadnapunk. Elvégre a munkás sincs vasból. Említettem már, azt hiszem, hogy nem vagyok orvos. Éppen ezért nem értem, hogy mi járhatott a szeretve tisztelt honatyáink fejében – hacsak nincs szükségállapot után vészhelyzet –, az ő bájos kis buksijukban is. Illetve értem én, hogy diplomáciai pengeváltás esete forog fönn, de nem akarom érteni. Persze a többség bármikor megteheti, hogy beletörli a lábát a kisebbségbe, mert a szerencsétlen nem tud védekezni ellene. Lassan már bosszankodni, átkozódni sincs ereje. Mint amikor a gimnáziumban egy tizenkettedikes végzős srác pofán vág egy kilencedikes kiskamaszt, mert ő az erősebb. Finom dolog, mondhatom...

Kiss Előd-Gergely