borús égbolt
Szórványban a Székelyföldön
Nem kell nagyon messze mennünk, ha a hazai magyar szórvány életével akarunk megismerkedni: bár sommásan Székelyföld részének tekintjük Hargita megye északi részét, a valóságban szórványvidék az, annak minden jellemzőjével. A magyar szórvány napja táján – legalább akkor! – érdemes ezekre a közösségekre is figyelni.
Az egész országra jellemző elvándorlás, a boldogulás külföldön való keresése ezt a vidéket talán jobban sújtotta, mint a magyar többségű, tömblakosságúnak mondott településeket: elég csak, ha megnézzük, hogy miként alakult a maroshévízi, gyergyótölgyesi, galócási, salamási és gyergyóvaslábi magyarság száma, s megállapíthatjuk, hogy drasztikus mértékben csökkent a létszám, e településeken a magyar közösségek egyre jelentéktelenebbé, egyre súlytalanabbá válnak létszámuk okán, s lévén, hogy főként a kenyérkereső korosztályok tagjai, no meg a fiatalok hiányoznak elsősorban, egyre kérdésesebbé válik e településeken a magyarság intézményeinek – elsősorban az egyházaknak és az iskolának – a fenntartása. Nemrég Galócás és Salamás magyarságának apadásáról írtunk lapunkban, a cikkíró által megszólaltatott alanyok is ugyanerre a következtetésre jutottak.
A rendszerváltás utáni gazdasági átalakulás nagyon kedvezőtlenül hatott ezekre a vidékekre: Hévíz és Galócás gyakorlatilag a faiparból, a kitermelésből és feldolgozásból élt, mára már csak nyomokban-romokban látni a hajdani félkészáru- és bútorgyárakat, így a kereseti lehetőség is nagyon beszűkült. A hetvenes-nyolcvanas években még mindkét hévízi középiskolában működött egy-egy magyar osztály minden évfolyamon, s többnyire e két iskolába jártak a magyarul tanulni óhajtó diákok nemcsak a városból, hanem Palotailvától Gyergyóremetéig, illetve a borszéki és a tölgyesi fiatalok számára is vonzó volt. A kilencvenes években, az önálló magyar iskola – a Kemény János Gimnázium – megalakulása után egy időben még három párhuzamos osztály is volt évfolyamonként, aztán a diákok szép lassan elfogytak. De Gyergyóhodoson is magyar osztályok működtek az általános iskola felső tagozatán, 1983-ban tíz fölött volt valamennyi magyar osztály létszáma: a hodosiak mellett oda jártak iskolába Salamáspatakáról és a falu Ditró felőli részéről – mára már az iskola léte is kérdéses, nemcsak a magyarok szorultak be a salamási központi iskolába, a román iskola gyermeklétszáma is megcsappant.
Ezeken a vidékeken a temetések száma általában magasabb, mint a házasságkötések meg a keresztelők száma. De ez utóbbi két esemény száma sem mérvadó, ugyanis sokan a kitelepültek közül ragaszkodnak ahhoz, hogy gyermekkoruk templomában tartsák esküvőjüket, s ott kereszteljék meg gyermeküket, de ezek a fiatalok – és főként a gyermekeik – már nem lesznek a helyi közösség, a helyi egyház tagjai, nem az itteni iskola és óvoda lélekszámát fogják gyarapítani.
A fogyás fájdalmas. Némi elégtételt nyújt a református egyház kezdeményezésére indult, majd a többi magyar történelmi egyház által is felkarolt, magyar kormánypénzeken zajló óvodaépítési program. Merem állítani, hogy ez a kezdeményezés az elmúlt harminc esztendő legnagyobb jelentőségű nemzetpolitikai megvalósítása. A kezdeményezők tudatában vannak annak a ténynek, hogy kisebbségben, főként az elenyésző számbeli kisebbségben élőknek elégtételt is kell nyújtani ahhoz, hogy úgy érezzék, megéri magyarnak lenni, nemcsak hátránya származik etnikai, nyelvi, kulturális és vallási különbözőségéből, hanem előnye is lehet belőle: jól felszerelt, korszerű intézményben tanulhat gyermeke.
Tehát figyeljünk ezekre a közösségekre, ne engedjük el a kezüket. Ne csak a magyar szórvány napján gondoljunk rájuk, hanem naponta cselekedjünk érdekükben. Érdekünkben. Hiszen – bár nem vagyunk hajlandók tudomásul venni – közösségeink szórványosodnak. Nem kell messze mennünk a tömbből, a szórvány karnyújtásnyira van tőlünk.
Sarány István
