Fennállásának 35. esztendejét ünnepelte a minap a Szentegyházi Gyermekfilharmónia. Az ünnepségen a Gábor Áron Szakközépiskola magyartanára, Nagy Eszter köszöntötte az együttes, annak hajdani és jelenlegi tagjait, Haáz Sándor karnagyot. Az alábbiakban a köszöntő szerkesztett változata olvasható. "Rózsafa-vonóként nagy zöngésű húrhoz, / Súrlódjék az írás” – vagy másként mondom: – Vitessék e levél… a Filihez s karnagy-tanár úrhoz – kezdeném köszöntőmet, a stílszerűség és a játék kedvéért, merthogy eddig levélfélével köszöntöttem a Fili-születésnapokon, Ady verséből kölcsönvéve a szót. De itt abba is hagyom az Ady-parafrázist, mert elkezdene sántítani a ritmus, és főként, mert a mai alkalomhoz illő gondolat a saját medrébe kívánkozik. Engedem hát, hadd jöjjön… Nagy örömömre szolgál mai feladatom, hogy 35. születésnapján köszöntsem a Gyermekfilharmóniát. Szép kerek évforduló egy ember életében is, és különösen méltó a köszöntésre egy olyan entitás esetében, mint a Fili (ahogyan szoktuk becézve nevezni mi, akik szeretjük), ahol immár három és fél évtizede folyik az a munka, amely élteti ezt a gyermekegyüttest, az állandóságot adja benne – a folyamatos átalakulás, a nemzedékek állandó cserélődése ellenére. Amikor erre az ünnepi beszédre a megtisztelő felkérés elért, Haáz Sándor tanár úr, aki – mindketten már abban a korban járunk, hogy bevallhatjuk – nekem igen régi és igen jó barátom, szigorúan meghagyta, hogy a mondandóm a Filiről szóljon. Ami természetes is, mert a Fili születésnapját üljük, de lehetetlen a Filiről szólnom anélkül, hogy a karnagy úrról is ne mondanék egyet-mást. Mert ez a 35 év is csak azért lehet, mert összenőtt, ami összetartozik. Mint bármely alkalommal, amikor a Filivel és Haáz Sándor munkájával kapcsolatban akad mondanivalóm, az első dolog, ami eszembe jut, az öröm. Az öröm abból fakad, hogy mi, szentegyháziak Haáz tanár úr és a Fili minden sikerének örvendünk, mert ők – a miénk. Egyszerre könnyű – és nem is annyira az – a Filiről szólnom, mert Haáz Sándor pályája, tevékenysége és a Fili története nyitott könyv mindenki számára, sok dolgot tudunk, tudnak Önök is róluk, tehát nem követünk el hibát, ha mellőzzük a részletező Fili-történetet, és a néhány felsorolandó (talán csak jelzésértékű) adaton túl, azt próbáljuk számba venni, amit ma itt elmondani – a legfontosabb. Tévedtem, amikor azt hittem, nem lesz nehéz szavakba öntenem az alkalom okán összeszedendő gondolataim. Tévedtem – nem könnyen lelek a Gyermekfilharmónia iránti szeretetemet és a Haáz Sándor iránti tiszteletemet legigazabbul kifejező szavakra. Közismert dolgokból csak annyit hadd említsünk, hogy egész pályáján, teljes zenei nevelő munkájával Haáz Sándor azt a családi, nagyszülői–szülői örökséget viszi magával és teljesíti ki, amit magyar színházi irodalmunk egyik veretes mondata, Lutherrel szólva így fogalmaz meg: „Itt állok, másként nem tehetek…” És áll helyt ebben a munkában azóta, hogy pályakezdő zenetanárként megérkezett a szentegyházasfalvi általános iskolába, a mai Mártonffi János Általános Iskolába, ahol ma is dolgozik. Itt, a nem zenei profilú iskolában látott diákjai hangszeres képzéséhez, hozott létre a jó hangú gyermekekből kórust, és megalapította a gyermekzenekart, amely 1982-től a Gyermekfilharmónia néven ismert (ennek beceneve a Fili). A 140 diákból (40 tagú hangszeresből és 100 tagú kórusból) álló együttes a 80-as években bebarangolta Erdély sok városát, szűkebb pátriánk, Székelyföld sok falujának közönsége hallgatta a Gyermekfilharmóniát. Aztán 1990-től kezdve megnyílt a Gyermekfilharmónia előtt a tágabb világ is, a hazai előadások mellett évről évre táguló földrajzi körökbe írható külföldi hangversenykörutak következtek. Felléptek Magyarországon, Felvidéken, Délvidéken, Ausztriában és Törökországban, Lengyelországban, de a Fili műsora csendült már fel németországi templomokban, Szentegyházától Brüsszelig vitték székelyruhás-népdalos üzenetüket, énekeltek az Európa Parlamentben, a belga parlamentben, hallották őket énekelni a svájci nagyvárosok, a törökországi Rodostó, és most nem vállalkozom felsorolni, Magyarország és az utódállamok hány településén léptek már fel, mert némi túlzással, magyar településnévtárat kellene meghallgatniuk. A teljesség igénye nélkül, csak ízelítőül: Debrecen, Mikepércs, Hajdúszoboszló, Derecske, Kiskőrös, Szabadka, Zenta, Újvidék, Székelykeve, Bicske, Csorna, Tapolca, Veszprém, Nyíregyháza, Újpest, Kőszeg, Pécs, Székesfehérvár, Komárom, és természetesen a székesfőváros hangversenytermeiben, templomaiban mutatták be műsorukat. Missziós feladatként viszik el a magyar népdalt a magyar szórványvidékekre is. Ma már jócskán az ezres szám felett van a fellépéseik száma, és igencsak közelíti a dupláját azoknak a gyermekeknek a száma, akik hangszeresként vagy kórustagként megfordultak a Fili háza táján az immár 35 év alatt, amióta ez a gyermekközösség Haáz Sándor keze alatt működik. A Fili igényes repertoárja rövid klasszikus művekből, egyedi hangszerelésű népdalfeldolgozásokból, történelmi dalokból és más népek dalaiból áll. Az immár hagyományos nyári és az adventi hangversenykörutak mellett, minden év decemberében gyertyafényes karácsonyi hangversenyt tart a székely ruhás gyermekcsapat, ez az összeszokott, lelkes és rutinos együttes. Nincs olyan jeles eseménye Szentegyháza közösségi művelődési életének, amelyen ne csendülne fel a filisek éneke-zenéje. A Gyermekfilharmónia elsődleges feladatának tekinti a hagyományőrzést. Emellett olyan nem titkolt céljuk is van, hogy a muzsikaszó, az éneklés, a népdalok erejét felhasználva, közösséget próbáljanak teremteni. Ezzel természetesen mód nyílik arra, hogy egy kicsit a magyarságot, a magyar kultúrát is óvják itt, a Hargita lábánál, és ezt a szándékot az egész Kárpát-medencében, sőt Európa nyugati felén is sikerült megmutatniuk mint a magyar kultúra követei. Teszik azt szűkebb és tágabb közösségünk számára, akként, amiről Kodály Zoltán a következőképpen szól: „Ha van még lelki újjászületés a számára: itt megtalálja. Nem lehet magyar, aki nem iszik a magyar kultúra csodaforrásából. A kultúrában pedig benne van a népkultúra. Zenében majdnem teljesen azonos vele. Nem tekintjük művelt embernek, aki nem ismeri a magyar népballadákat. El kell jönni az időnek, mikor a népzene is a magyar műveltség alapköveihez számít.” A szentegyházi Gyermekfilharmónia és karnagya ezen munkálkodik. Haáz Sándor tanár úr vitathatatlan erénye, amit én ezzel a – remélem, nem tiszteletlen – szókapcsolattal fejeznék ki: kovász-ember. Ennek lényege az a kitartó munka, amely 1982-ben életre hívta a Gyermekfilharmóniát, és azóta sem szünetelt, nem szakadt meg a szokatlanul szép vállalkozás folyamatossága. Az oly sokszor hallott és soha meg nem unt, mert mindig valami újat adó műsorából derű, életöröm, gyermeki jókedv árad mindenekelőtt. Haáz Sándor hiteles ember, akinek van valami szakmai titka, amit én személy szerint azóta próbálok megfejteni, amióta őt ismerem: valamiféle varázslatot űz a gyermeklelkekkel, amikor úgy vezeti be tanítványait a zene birodalmába, hogy abból egy Gyermekfilharmónia – kórus és hangszeres együttes – életre hívására futotta, gyakorlásokból, hangszerelésből, türelemből, kitartásból, szervezésből. Külön tisztelet a tanár úrnak azért, hogy a zenei anyanyelv, tehát az anyanyelv ápolására, legnemesebb hagyományaink őrzésére nevel, és nemcsak egy gyermekközösséget, hanem annak szűkebb és tágabb környezetét is. Az ő munkája és a Gyermekfilharmónia léte nyitotta rá sok ember szemét és szívét arra, hogy nem csak ténferegnünk kell, mert dolgunk, feladatunk van ebben a világban, itt és most. Szabadjon Illyés Gyula szavával élnem: „Köszönet érte, / az erőért a győzelem-vevéshez / a poklon is.” Ha címszavakba kellene foglalnom, mit adott és ad folyamatosan a fi­li­sek nemzedékeinek Haáz Sándor és a filislét a zenei anyanyelven, a népdalkultúra átmentésén túl, akkor ezeket választanám: fejlett közösségtudat; szervezett együttműködés; fegyelmezettség; rendszeres munka; kiszámíthatóság; rendszeresség a filis gyermekek életében. Ezek olyan értékek, amelyeket egyre kevésbé vagy egyáltalán nem közvetít a mai világ a felnövekvő nemzedékeknek. A nyomaték kedvéért hadd idézzem megint Kodály Zoltán szavait, annál is inkább, hogy a Fili mostani ünnepe a zeneszerző és zenetudós Kodályra emlékezés jegyében is történik: „Ha egy szóval akarnók jellemezni (a zenei) nevelés lényegét, szó nem lehetne más, mint: ének…! Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik. Ettől csak az ének szelleme véd meg.” És ugyancsak az ő szavai: „Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza.” Aki ismeri a Filit és Haáz Sándor tevékenységét, az tudja, mindezeken túl, a Gyermekfilharmónia és a köré rendeződött-szervezett, a vonzáskörében kialakult szellemi műhely ad rangot városkánknak, és mindennek a szíve, lelke Haáz Sándor: a Múzeumszálló és a belőle kibontakozó faluturizmus, az évente ismétlődő tánctábor és prímásképző tábor, a népdalgyűjtés meg a homoródmenti népdalvetélkedők, a május eleji Zenei napok (a Filinapok), a több kiadványt megért Törpe daloskönyvek, a művészfotó-tábor, a bútorfestő-tábor, tájházfelújítás, a kaland-csűr, az újjászületett művelődési ház – hogy csak a legfontosabbakra utaljak. De nélküle, nélkülük nem létezne a szentegyházasfalvi Hagyományőrző Huszáregylet sem, amely a Fili közösségteremtő, -formáló erejének kisugárzásaként jött létre, nem létezne az 1848-as toborzókörútra emlékező Őszi Hadjárat sem, ez az elődeink szabadságvágya előtt tisztelgő, hagyományőrző rendezvény. Haáz Sándor tudatosan munkálkodik Kodály szellemében. Személyes, nem deklarált, hanem megélt hitvallásának érzem, amit Kodály így fogalmaz meg: „Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, amelyekbe csak a zene világít be.” Erről maga a karnagy-tanár úr így vall interjúiban: „Az én kezemből még nem került ki úgy diák, hogy tanulmányainak befejeztével 200 dalt ne tudott volna.” „Az ének olyan világot nyit meg az ember előtt, amit nem igazán szabadna kihagyni. Idétlen az az élet, amelyikben nem énekelnek.” Mintha csak Kodály szavaira reflektálna: „Mit kellene tenni? Az iskolában úgy tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját… Sokszor egyetlen élmény egész életére megnyitja a fiatal lelket a zenének. Ezt az élményt nem lehet a véletlenre bízni: ezt megszerezni az iskola kötelessége.” Haáz Sándor munkáját szűkebb és tágabb közösségünk egyaránt elismerte/elismeri. 1983-tól szinte nincs év, amely ne hozta volna el a megérdemelt rangos elismerést. Csak egy párat említenék, amire – őt ismerve, mi vagyunk büszkék, helyette is (a felsorolás ezúttal sem teljes, és nem időrendű): Romániai Magyar Dalosszövetség Rónai Antal-díja; Romániai Magyar Pedagógusszövetség Ezüstgyopár-díja; Magyar Örökség-díj; Széchenyi Társaság-díj; Magyar Köztársaság Művelődési és Közoktatási Minisztérium Pro Cultura Hungarica-díja; a Julianus Alapítvány díja; Udvarhelyszék Kultúrájáért díj; EMKE Díj; Szentegyháza város Pro Urbe-díja; a Magyar Kultúra Lovagja, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, „A Tehetség Szolgálatáért” életműdíj, illetve a Németh Géza-emlékdíj kitüntetettje. Mindez annak szól, ahogyan kiemelkedő tevékenységével hozzájárul a magyar kultúra ápolásához, megmaradásához. Említést tettem előbb Haáz Sándor titkáról, amit talán mégsem egészen lehetetlen megfejteni. Augustinus több mint 1600 évvel ezelőtt leírt szavai talán felfejtenek valamit ebből a titokból: „Értéktelen minden tudás, amely nem változik szeretetté.” Tud a tanár úr valamit, és ez a szakmai tudáson túli tudás a Fili létében változik szeretetté: a gyermek, a zene, a hivatás, az ÉRTÉK szeretetévé, és így magasodik szolgálattá, a szó legnemesebb értelmében. Illő tisztelgéssel Kodály Zoltán emléke előtt is, befejezésül, hogy megfogalmazhassam a lehető legszebben és legpontosabban, hogy mit adott nekem személy szerint, de mindenekelőtt nekünk mindnyájunknak a Fili, engedjék meg ismét Kodály szavait idéznem: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal”; „Lehet élni zene nélkül is. A sivatagon át is vezet út. De mi (...) azt akarjuk, hogy az ember ne úgy járja végig élete útját, mintha sivatagon menne át, hanem virágos réteken.”; „A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő. Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik.” És a következőket Haáz Sándor mondja: „Olyan ez, mint a napfelkelte. Csak akkor vennének róla tudomást, ha egy napon nem kelne fel a nap” – vallotta egy beszélgetésben a tanár úr a Filiről. Így igaz. De mi Szentegyházán tisztában vagyunk azzal, milyen gazdagok vagyunk, mert van nekünk Haáz Sándorunk és van a Filink. Gazdagok vagyunk, mert Szentegyházán „felkel ez a Nap” is. És valljuk a költővel: „…nagy baj nem lehet, amíg velünk a zene…”! Köszönöm, Haáz Sándor! Köszönöm, Fili!