(Folytatás múlt heti lapszámunkból)

Böjtelő havának tizennyolcadik napján, hajnal előtt Antal megint a konyhaasztalnál ült. Fáradt volt. Elbóbiskolt. Arra ébredt, hogy világosság lett. „Jaj, Istenem! Lekoppant a szemem. Remélem, nem rontottam el mindent ezzel. Segíts, Uram, segíts! Uram, Atyám, kérlek, hallgass meg! Kérlek, mutasd meg nekem a tolvajt! Kérlek, büntesd meg azért, amit tett! Kérlek, hallgass meg! Kérlek, ne fordulj el tőlem! Kérlek, kérlek, kérlek! ...”
Nyakát ugyanúgy szorította az ing, mint egy hete. Lábujjait nyomta a csizma, és derékban szűk volt a nadrág. „Holnap kisámfázom a csizmákat. Új inget és bővebb nadrágot kerítek valahonnan. De honnan?”
Kaparás hallatszott a kinti ajtón. „Eredj innen, macska! Ma nem kapsz enni. Menj, s egeréssz!”, kiáltott idegesen Antal az ajtó felé. A kaparás csak akkor szűnt meg, amikor a juhok hangos bégetésbe kezdtek, melyhez aztán a két disznó is visítva csatlakozott. Csak tyúkkárogás és tehénbőgés szakította meg néha e zsivajt. Többször elkiáltotta magát: „Csend legyen!”, de nem ért el vele semmit. Tehetetlenségében megint fohászkodni kezdett. Unalomig ismételte. Elmondott még néhány Miatyánkot, majd elhallgatott. Csak ült, és hallgatta az állatok lármáját.
Késő délután gyötörni kezdte az éhség. „Tudok én még imádságot. Sok éven át jártam rorátéra. Deá­kul még énekeltem is, hogy Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum…”
Elhallgatott. Furcsának találta a latin szöveget. Eszébe jutott, hogy János pap bácsi magyarul is megtanította. Minden évben advent első vasárnapján kikérdezte. Volt, amikor tudta, volt, hogy elakadt, de hamar újratanulta. Keveset töprengett, majd elkezdte. „Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. Ne haragudj ránk, Urunk, és ne emlékezzél többé gonoszságunkra; íme, elhagyatottá lőn a Szentnek városa, pusztasággá Sion, és árván maradt Jeruzsálem, a Te szentségednek és dicsőségednek lakóháza, ahol atyáink téged dicsőítettek. Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat…”

Elakadt. Nem jutott eszébe a folytatás. Csodálkozott, hogy ennyi is eszébe jutott. Napnyugtáig ismételte. Mikor teljesen besötétedett, felállt. Nyújtózkodott, levetkezett, lefeküdt és elaludt.
Böjtelő havának huszonötödik napjának hajnala előtt apja ingében, nadrágjában és kisámfázott csizmákban ült asztalhoz. Kényelmesen ülve, olykor fennhangon mondta és ismételte imáit. Nem zavarta semmi, még az állatok lármája sem. Bosszantotta, hogy a roráté második versszaka nem jutott eszébe, de végül belenyugodott, és csak az elsőt ismételte.
Böjtmás havának negyedik napján, pirkadat előtt Antal fáradtan ült az asztalhoz. Megállapította, hogy érezhetően nyúlnak a napok. Minden hajnal korábban van, mint egy héttel azelőtt. Napkeltekor mondani kezdte az imáit. Délelőtt az állatok megint hangosan jelezték éhségüket, szomjúságukat, de aztán alább hagyták a hangoskodást. Antal néha kisandított az utcára, figyelte a jövő-menő embereket. Mindenki felgyorsította lépteit és áttért a túloldalra, ha a Mátyás Antal házához ért. Még arra is ügyeltek, nehogy tekintetük a házra tévedjen. „Vajon félnek tőlem? Miért nem jön be senki? Nem én vagyok bűnös, hanem a tolvaj, aki lopott tőlem. Attól féljetek, emberek!”, mondta szinte kiáltva, aztán folytatta az imádkozást. Késő délután Antal három barátja állított be. Amikor meglátták, hogy ünneplőben ül az asztalnál, meglepődtek. Csendben, tanácstalanul álltak egy darabig, aztán az egyik megszólalt: „Tudjuk, mit csinálsz itt, Antal! Most már fejezd be!” „Adj enni s inni az állatoknak! Ne kínozd szerencsétleneket! Nem vétettek azok semmit senkinek. Magaddal azt csinálsz, amit akarsz, de az állatokkal nem!”, folytatta a másik. Antal nem felelt. Összekulcsolt kézzel imáit mormolta. „Nem hallod, te szerencsétlen, megsüketültél?!”, kiáltotta mérgesen a harmadik. Megindult Antal felé, hogy megrázza. Ekkor Antal szembefordult vele, és latinul énekelni kezdte a rorátét. Barátját annyira meglepte ezzel, hogy az megállt. Tágra nyílt szemekkel egy darabig nézte Antalt, majd megfordult, és kiment. „Ez meghibbant! Gyertek ki innen!”
Addig énekelt, míg barátai az udvarról is kimentek. „Úgy látszik, lassan híre ment annak, hogy mit csinálok. Menjen is! Tudják meg minél többen. A tettes is hírét veszi!” Kényelmesen hátradőlt, mormolta imáit, és várta az estét.
Böjtmás havának tizenegyedik napja, délig, ugyanúgy telt el, mint az előző böjtnapok alatt. Délben, az állati ricsajban valaki halkan kopogott az ajtón, majd benyitott. János pap bácsi állt az ajtóban. „Nahát! Ide jött!” gondolta magában Mátyás Antal, s nem tudta eldönteni, hogy felálljon, vagy ülve maradjon? Végül ülve köszönt: „Isten áldja, pap bácsi!” János pap nem köszönt vissza. Egyenesen rákérdezett Antalra: „Mit csinálsz itt, Antal fiam? S amit csinálsz, azt miért?” Antal töviről hegyire elmesélt mindent. Úgy érezte, többet is mondott a kelleténél. Beleszőtte, miként szerette el tőle Balog Marit legjobb barátja, Simon András, és még azt is, hogy anyja mennyire ellenezte a fekete böjtöt. „Olyan, mintha gyónnék. Miért is mondom el ezeket János pap bácsinak?”, gondolta magában. Összekulcsolt kezeire hajtotta fejét.
János pap bácsi csendben állt egy darabig, majd így szólt: „Antal fiam, nem jó, amit itt csinálsz. Sokan fogadnak fekete böjtöt, többen, mint gondolnád. Titokban, nyíltan, de a legtöbb balul sül el. Olyan, mint a kétélű kés. Elöl-hátul éle van. Aki vág vele, azt is megvághatja. Ezért is tiltja az egyház. Ez Istennek nem tetsző dolog. Te értelmes, okos ember vagy. Emlékszem rád, még akkoriból, mikor gyermek voltál. Jöttél, jöttetek rorátéra. Hamar tanultál, de énekelni nem tudtál. Hangoddal fazekat lehetett repeszteni. Ez nem számít, mert nem mindenkinek lehet szép hangja, de te voltál a legokosabb. Szegény apád, ha nem hal meg olyan korán, biztosan iskolába küld Udvarhelyre, s onnan tovább. Okos ember vagy! Ezért biztos’ megérted, hogy abba kell hagynod ezt az egész mizériát. Az Isten nevében kérlek, hagyd abba, Antal!” Mátyás Antal nem válaszolt. Még a fejét sem emelte fel összekulcsolt kezeiről. János pap bácsi folytatta: „Nehéz időket élünk. Mindenkinek nehéz, nemcsak neked! Úgy érzed, csak ez az egyetlen út, amelyen elindulhatsz, de az isteni gondviselés mindenikünket szemmel tartja, oltalmazza. Szemmel tartja, és kit hamarabb, kit később, de segíti. Csak bízni kell benne! Nézd meg Udvarhelyt. A kuruc felprédálta, a döghalál meglepte. Szinte kő kövön nem maradt. Akiről azt hittük, hogy büntetésül, elnyomattatni küldték ide, pont az az ember segít a legtöbbet. Az a híres és jó Szántimor generális, akit eleinte mindenki mocsok labancok itteni vezérének tartott, a Botos utca alsó végében ispotályt építtetett a mirigyeseknek. Minden betegre, akit oda rekesztenek, a regiment borbélya visel gondot. Akiket az éhhalál kerülget, és ha kiállnak házuk elébe, bizonyos órákban azokat kenyérrel, étellel, itallal segíti. Minden kenyeret nagy, sásból fonott szatyorban adnak. Aki ilyen szatyorba rakott kenyeret kap, az egy hétig még biztosan nem hal éhen. Látván a jó példát, amit Szántimor generális mutatott fel, sokan kezdték követni. Nagygazdák, nemesek zsákszámra hordanak gabonát, hogy legyen kenyérnek való. Ezt csak azért mondom el, hogy soha nem lehet tudni, mikor és hol száll alá az isteni gondviselés. Jézus is négy különleges feladatról beszélt, amiket, ha jól gyakoroljuk, átéljük, akkor Isten nem késlekedik a jutalommal. Ez a négy feladat pedig nem más, mint az adakozás, az imádkozás, a megbocsátás és a böjtölés. Okos ember vagy te, Mátyás Antal! Tudom, hogy megértettél. Ezért kérlek hát, hogy légy megbocsátó, és fejezd be a böjtöt! Ha nem teszed, akkor vasárnap kihirdetem a templomban, hogy mit művelsz. Ezért pedig kerüljék a házadat!”

(Folytatjuk)