– Hogyan kerültél Kenyába?

– Három hónapot töltöttem ott, pontosabban a Viktória-tónál található szigeten. Ezt megelőzően hét évig csak tervezgettem, hogy egyszer elutazom Afrikába. Tudtam, hogy soha nem hagyna nyugodni a dolog, s előbb vagy utóbb elkötelezem magam az utazás mellett. A személyiségemnek, illetve a szociális beállítottságomnak köszönhetően nemcsak egy átlagos kirándulásként tervezgettem az utazást, hanem önkéntesként szerettem volna bekapcsolódni az ott élő közösség életébe. Végül 2015-ben, a Van egy téglám Kenyában elnevezésű program keretében sikerült eljutnom Afrikába.

– Mi volt önkéntesként a legfőbb célod?

– Nem egyszerű meghatározni azt, hogy önkéntesként hogyan lehet segíteni az Afrikában élő törzseknek. Eredeti terv szerint az iskolában tanítottam volna, de turistavízummal ez kivitelezhetetlen volt. Nagyon gyorsan kellett reagálnom a váratlan helyzetre, s minél előbb kitalálnom, hogyan tudok másképpen a segítségükre lenni. Szociális munkásként rendelkeztem azokkal az eszközökkel, amelyeket be tudtam építeni a családlátogatási tevékenységembe. Esettanulmányokat, leírásokat, családi rajzokat és interjúkat készítettem. Utólag örülök, hogy így alakult, mert az iskolában tanítva nem lett volna lehetőségem ilyen mélyen belelátni az ott élők hétköznapjaiba. Vannak a kontinenssel kapcsolatos további terveim, de egyelőre nem látom egy újabb utazás mikéntjét.

– Milyenek az ottani emberek, a kultúrájuk?

– Az Afrikában töltött idő alatt a Kenya nyugati részén található luo törzzsel éltem együtt. Kiváltságos helyzetben voltam, mert egy család udvarán laktam, egy önkénteseknek fenntartott házban. A luo törzs egy halászközösség, előszeretettel alkalmazza a cserekereskedelmet. Ami a kultúráját illeti, rendkívül zenekedvelő népcsoport, mindig mindenhol szól a zene. A konyhai kultúrában kevés hely jut a hús­ételeknek, de annál több zöldséget és gyümölcsöt fogyasztanak. Amikor hús kerül az asztalra, akkor az elsősorban a családfő eledele. A nemzeti ételük a chapati, ami leginkább a palacsintához hasonlítható. A gyerekek oktatása utánzásos módszerrel történik, angol nyelven. A luo törzs tagjai keresztények, és heti rendszerességgel járnak templomba.

– Mikor merült fel benned, hogy könyvet írsz a kenyai utazásról?

– Afrika volt az első a bakancslistámon, a második pedig az, hogy írjak egy könyvet. Az elején nem is gondoltam volna, hogy a kenyai utazással két legyet ütök egy csapásra. A távolban töltött időszak fizikailag és lelkileg is megterhelő volt, és nem tudtam senkinek beszélni azokról a hatásokról, amelyek Afrikában értek. Kenyában sem tudtam úgy kifejezni magam, ahogy szerettem volna, hisz nem volt lehetőségem az anyanyelvemen kommunikálni, ezért elkezdtem naplót vezetni. Mindent leírtam, amit napról napra átéltem. Ez a napló formálódott később útikönyvvé, amely a Leckék a fekete kontinenstől címet kapta. Egy fizikai út és egy mély, belső utazás jelenik meg egyben.

– Mit emelnél ki belőle?

– A könyv elsősorban az én történetem, a személyes boldogságkeresésem – nem kultúrákat átívelő híd, nem ismeretterjesztő feljegyzések tárháza, inkább a figyelemfelkeltés célját szolgálja. A szöveg érdekessége, hogy említ néhány meglepő kenyai kulturális elemet – ilyen például a poligámia. Fehér nőként nagyon nehéz volt megérteni a házastársak közötti viszonyrendszert. Nehezebben fogadtam el, hogy a férfi és a nő nem egyenjogú partnerei egymásnak. A fenntartásaimnak azonban nem adtam hangot, mert meg akartam érteni a kultúrájukat, nem pedig rájuk erőltetni a sajátomat. Mindemellett szociális érzékenységemből adódóan az írásomban kiemelt szerepet kaptak a gyerekek. Az első feleség lénye szintén inspirálóan hatott rám. Egy erős tartású, ugyanakkor gyengéd nőt láttam meg benne, aki megérdemelte, hogy külön fejezetet áldozzak a történetének.

– Miért érdemes ilyen messze utazni, ha valaki önismeretet szeretne fejleszteni?

– Ahhoz, hogy megismerd önmagad, ki kell lépned a komfortzónádból, és olyan helyzetbe kell kerülnöd, ahol önmagadra vagy utalva. Egyrészt olyan erőforrásokat varázsolsz elő magadból, amikről nem is hitted volna, hogy benned rejtőznek, másrészt egy hosszabb lélegzetvételű utazás olyan, mint egy meditáció. Akarva-akaratlanul saját magaddal kezdesz foglalkozni, s amekkora a külső utazás, legalább akkora a belső is. Az utazás rengeteg lehetőséget ad a gondolkodásra, a belső munkára, a jövőbeli tervek szövögetésére. Mindenkinek ki kellene próbálnia, de főleg annak, aki elakadt az életében, és nem tudja, hogy merre tovább… Az utazás a legjobb alternatíva arra, hogy elcsendesedjen és megtalálja önmagát.