szórványos felhőzet
erős felhőzet
kevés felhő
Szeretetet kívánok...
Hóseás 6,6a. „Mert szeretetet kívánok én és nem áldozatot.”
A káini dorong lesújtott. Testvérvért iszik az anyaföld. Ábel vére kiált a rögről. Miért? Csupán azért, mert Kain úgy vélte, hogy Ábel áldozata kedvesebb az Úr előtt, mint az övé, és ő ekképpen vett elégtételt. Ősz hajú ember megy Mórijának földjén egy magaslat felé. Egyik kezében kés, a másikban parázs. Mellette aprócska gyermek, rövidre vágott fával a hátán. Ábrahám, mert így hívják az ősz hajú embert, oltárt épít, rárakja a fát, tetejébe a gyermeket, megkötözött fiát. A parázs már éle, Ábrahám kinyújtott jobbjában megvillan a kés, de az Úr szava hallszik: Ábrahám! Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt! Megkönnyebbülten sóhajtott az ősz hajú ember, és gyermeke helyett kost áldozott. És fogadást tesz Jefte, Gileád bírája, hogy Ámon fiai feletti győzelme esetén áldozatot mutat be az Úrnak, ekként határozva meg az áldozat kilétét: „Akkor valami kijövend az én házamnak ajtaján előmbe, mikor békével visszatérek az Ámmon fiaitól, legyen az Úré, és megáldozom azt egészen égő áldozatul.” S mert apját fogadni elsőnek lépett ki a házból, hát feláldozta Jefte egyetlen lányát égő áldozatul. Mi ez? Hát csak gyilkosokból állana Izrael népe? Csak gyilkos szándékú embereket örökített volna meg az ószövetség könyve? Nem, testvéreim. Nem így kell ítélnünk, nem így kell néznünk a kérdést, puszta rátekintéssel, érzelmi megítéléssel, hanem érző értelemmel, ok és okozati összefüggésben. Káint a testvérgyilkosság bűne alól nem menthetjük fel. De nézzük, miért is követte el tettét? Mert közelebb szeretett volna kerülni Istenhez, mint Ábel. Mert azt szerette volna, hogy az ő áldozatát szívesebben fogadja Isten. Áldozattal akarta megnyerni a maga számára a rettegett Jáhvét. Ábrahám? Ő azzal akarja kimutatni Isten iránti szeretetét, hogy kész saját gyermekét is feláldozni égő áldozatként. És Jefte? Könnyelmű fogadást tesz, hogy népe s önmaga harcának megnyerje Istent. S mert a szerencse neki kedvezett, fél be nem tartani fogadását. S ha vérző szívvel is, de feláldozza lányát égő áldozatul. Ha eltekintünk az áldozat tárgyaitól, egy dolgot figyelhetünk meg a történetekből: hogy áldozatot, áldozatokat mutattak be. Kain áldoz, Ábrahám áldoz, Jefte áldoz, mindenki a maga módján. És áldoznak keleten mind az ókori népek isteneik oltára előtt. És mert ez volt a szokás, így történhettek meg az említett esetek is. De nemcsak a keleti népek mutattak be áldozatokat, más és más módon, más-más tárgyakkal minden nép áldozott fejlődésének bizonyos szakaszában. Az egyik helyen élő embert vetettek a tóba a szellemek engesztelésére, máshol fehér lovat áldoztak, mint a mi őseink, kik szorongva várták táltosuk szájából a biztató szót, az általa kiolvasott isteni jelt. És hosszú századokon át égtek az oltárok, szálltak az áldozati füstök. Áldozott az ember örömében, bánatában, jókedvében, gyászában, félelmében, fájdalmában egyaránt. Galambot és gabonát, lovat és bárányt, apa gyermekét és gyermek az apát, s meg voltak győződve, hogy ez így helyes, így jó. És megszólal Isten a próféták hangján: „szeretetet kívánok és nem áldozatot.” Nem akarom, hogy a nekem tett áldozatok miatt testvér testvérre törjön. Nem akarom, hogy az édesapai szeretet az oltáron örökre elégjen. Én szeretetet kívánok, áldozattal való kedveskedést nem fogadok el. (...) Szeretetet kívánok, hangzott Izrael felé, de Izrael népe nem értette meg. Fohászkodott Istenéhez, szövetséget kötött vele és ezt a kapcsolatot fenn akarta tartani, de nem szerette, csak félte őt: tehát áldozott. Nem értette, hogy Isten és ember kapcsolatának állandósításához a puszta áldozat nem elég, hogy szeretet kell, nem áldozat. Szeretetet kívánok! E több ezer éves próféciai mondás az idők múlásával a próféták hangján felerősödött. Szeresd az Istent, szeresd az embert, újítja meg Jézus a régi próféciát. Ezt tanítja tanítványainak, ezt kiáltja az emberiség hatalmas tömegének, erről tesz bizonyságot fájdalmas, kínos keresztjén. Ezt hirdették az apostolok, s tanítja azóta is az egyház. Hangoztatja szószék és iskola s a jóérzésű emberek hosszú sora. Mégis, azóta is inkább áldozott és áldoz az ember, mintsem szív szerint tegyen, a szó legnemesebb értelmében: szeressen, szeretve higgyen. A hit és szeretet zászlaja rég ki van bontva. Csakhogy leple alatt más dolgok történnek. Máglya gyúl Champel mezején áldozati porrá égetve Szervét Mihályt, börtönajtó csapódik Dávid Ferenc mögött, hogy elnémítsa szavát. Árvák és özvegyek siratják két világháború áldozatait. Nem értette meg az ember azután sem a prófétai szavak súlyát: „szeretetet kívánok és nem áldozatot”, és nem értjük eléggé ma sem. Hiszen akkor nem történnének szívszaggató, könnyfakasztó esetek mindennapi életünkben. Láttam édesapát, ki italba ölte úgynevezett „bánatát.” Csendet, nyugalmat akart maga körül, s maga csinálta a legnagyobb zajt, felzaklatva családja csendjét, békéjét, nyugalmát. Inkább áldozott káros szenvedélyének, mintsem a szeretet hívó szavára lemondott volna róla. Láttam édesanyát, ki apró gyermekét elhagyta, másra bízta, mondván: jogom van nekem is az öleléshez, szeretethez, s nem vette észre, hogy önző vágyai oltárán anyai szeretetét égette el, azt a legdrágább szeretetet, melyet gyermekének nem pótolhat senki más. Áldoz tehát az ember ma is. Gyengeségeinek, gyarlóságainak, szenvedélyének. De ha már mindenképpen áldozni akarunk –áldozzuk fel gyűlöletünket, önzésünket, irigységünket a szeretetért, mert ezt kívánja tőlünk Isten. És azt, hogy újból és újból bizonyságot tegyünk mellette, szeretettől átitatott lélekkel. Szeretetet kíván Isten, olyan szeretetet, melyet magunknak is kívánnánk, szeretetet, amely össze tudja kötni szülőt a gyermekkel, hitvest a hitvessel, mely össze tudja fogni a különböző fajú és nyelvű embereket. És úgy akarja Isten, hogy kívánjuk mi is e szeretetet, a szeretetet, mely kötni tud, kötni a szülői házhoz, testvérhez, igaz baráthoz, … s nem utolsósorban Istenhez. (...)S ha kezünk Isten, s ember felé egyaránt mozdul, akkor megvalósul kívánságunk, s a szeretet pontján találkozik Istenével, a közös frigyből csak áldás fakadhat. Tordátfalva, 1977 Kiss Gergely nyug. unitárius lelkész A cikk a Hargita Népe április 5-i számában jelent meg.
.jpg)
