erős felhőzet
Szeretem a szoknyámat
A közelgő nőnapról beszélgetve a szerkesztőségben az egyik kollégám megjegyezte, kiüresedett az ünnep, már nem tartalom, csupán forma. Igaza lenne?
Tény és való, hogy a globalizáció egyik sajnálatos velejárója, hogy átvettünk bizonyos tőlünk idegen, nálunk hagyománnyal nem rendelkező, a zsidó-keresztény kultúrkörtől távol eső ünnepeket, vagy legalábbis ezek megünneplési módját. Az amerikai és angolszász módi a divat. A konzumkultúra így csinál a halottak napjából töklámpásos cukorkagyűjtögetést, ültet az adventi koszorúra fenyőtoboz helyett műanyag manót, vagy kerekít az ötödik főbűnnek, a torkosságnak eladható, terebélyes feneket Falánk csütörtök néven. Buli lett mohónak lenni. Mindenhonnan ömlik ránk a kártékony üzenet: egyszer élsz, fogyassz, mert megérdemled. Nemhogy nem vétek, egyenesen dicsőség.
A nemzetközi nőnap jelentős múltra tekint vissza. Rossz szájízt kölcsönözhet ugyanakkor neki, hogy a rendszerváltás előtti időszakban – a rendszer sajátosságaihoz igazodva – megünneplése kötelező módon történt, megtartása pedig rutinszerűvé vált. Fő üzenete ugyanakkor napjainkban is kiemelt jelentőséggel bír: a nők egyenjogúsága sokkal nagyobb odafigyelést igényel a társadalom részéről. Sztereotípiák helyett a női princípium helyes megtalálása és társadalmi elfogadása kell előttünk álljon.
Milyen egyszerűen hangzik, igaz? Mintha csak egy politikus beszédéből idéztem volna. Nehéz azonban elmenni a tény mellett, hogy súlyos érték- és szerepválságot élünk át. Amikor a nők utcára vonultak, hogy kiköveteljék választó- és egyéb jogaikat, nem sejthették, hogy hová fog fajulni a rosszul értelmezett emancipáció. Sokunknak férfiként, vagy férfiként is kell működnünk, és ez súlyos uniformizálódáshoz vezet. Mind ugyanazt a farmert hordjuk. Ha a nők, jól vagy rosszul, de egyre több mindenre képesek, milyen lehetőség marad a férfiaknak? Hogyan fognak imponálni, udvarolni nekünk, lenyűgözni bennünket, ha már az ajtót kinyitni vagy a cekkert átvenni is szexista és diszkriminatív gesztusnak számít? És mi, lányok-asszonyok, belépve a „Harcosok klubjába”, tudunk-e majd otthont, biztonságos hátországot teremteni, fészket rakni, támogató gyöngédséggel szeretni? A társadalom sem segít a maga ellentétes elvárásaival: ha otthon maradsz, eltartatod magad, ha nem, karrierista vagy, aki elhanyagolja a családját. Nehéz kiteljesedni így, férfinak és nőnek egyaránt.
Csányi Vilmos etológus ír az úgynevezett egytagú csoportról, ahol önmagunk partnereivé válunk, mintha nem is lenne szükségünk másokra. Ez nyilvánvalóan nincs így. Olyan dolgok történnek körülöttünk, amelyekről azt hittük, soha többé nem fordulhatnak elő. Mégis úgy tűnik, az emberiség még nem tanulta meg a leckét, hiábavaló volt a sok nemes emlékmű, koszorú, beszéd és világnap. Nagyobb szükségünk van egymásra és a józan eszünkre, mint valaha.
A férfi és nő „csupán” annyiban hasonló, hogy ember. És ez jól is van így.
Hölgyeim, ha szerencsések vagyunk, fogunk kapni egy szál virágot jövő kedden. Kívánom, hogy tudjunk neki szívből örülni és őszintén megköszönni.
Rátz-Illés Mária
-min.jpg)
