tiszta égbolt
kevés felhő
Szeressétek egymást
Kedves keresztény testvéreim! A barátságról szeretnék most írni. Az igazi barátságról, mert a mai önző, anyagias világban nagyobbrészt csak érdekbarátságok vannak, amelyek csak addig tartanak, míg a vagyoni, érzéki vagy hatalmi érdek életben tartja.
Soha nem voltunk jobban rászorulva a barátság áldásaira, mint napjainkban, amikor kordivat az elanyagiasodás és az elmagányosodás. Az ember azért születik a földre, hogy szeressen és szeretve legyen. Ez adja meg az élet értékét és lényegét, de nem mindegy, hogyan szeretünk, mert szeretni semmi, szeretve lenni valami, szeretni és szeretve lenni minden. A barátságnak két vonatkozása, vetülete van: földi és égi (mennyei). Van egy közmondás, amely szerint a házasságok (amelyek szerelem alapú barátságok) az égben köttetnek meg és a földön rontatnak el. Annál tartósabb, élőbb egy barátság, minél lelkibb, szellemibb. Az igazi barátom az, aki minden áldozatot képes meghozni azért, hogy lelki fejlődésemet, jellembeli növekedésemet előmozdítsa. Az igazi barát nem oktatni, pláne nem kioktatni akar, csak abban segít, amiben szükségem van, és amiben tud, amihez ért. Nem avatkozik be avatatlanul dolgaimba, nem nyúlkál a lelkembe, elfogadja, hogy lehetnek titkaim őelőtte is, és nem él vissza azzal, ha megismerte valamelyik titkomat. Talán az ő szeretetét így jellemezhetném: nem akar megváltoztatni, csak elfogad és megért, de ezzel a legnagyobb változást idézi elő bennem. Az igazi barátság ritka (mint a fehér holló), s éppen ezért felbecsülhetetlenül értékes, sokat kell munkálkodni rajta, sok áldozatot, figyelmet, törődést igényel. Ebben benne van a mélységes együttérzés (együtt sírás és nevetés képessége, amikor talán jobban fáj az ő fájdalma, mint az enyém, és jobban tudok örülni az ő örömének, mint az enyémnek), a saját, önző érdekeim háttérbe szorítása és sérülékeny önérzetem, büszkeségem feladása. Ezeknek természetesen kölcsönösnek kell lenniük. A barátság alapja a bizalom, ami azt jelenti: tükörré kell válnom, hogy a barátom megláthassa bennem igazi önmagát. Az igazi barátomtól el tudom fogadni, sőt igenyelem is a bírálatot, az építő kritikát, mert tudom, hogy szeretetből bírál, és a javamat akarja.
Az igazi barátság olyan, mintha egy lélek lakozna két testben! Az igazi barátság alapja tehát az őszinteség és a bizalom, de ennek a bizalomnak a szeretet forrásából, Istenből kell táplálkoznia. E nélkül nincs, nem is lehet igazi, tartós barátság. Pál apostol a „szeretet himnuszában” énekelte meg az igazi barátságot éltető szeretet lényegét: „hosszútűrő, nem irigykedik, nem kérkedik, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt őrül az igazsággal.” Akkor lehetünk egymásnak igaz barátai, ha a legjobb barátunk Isten. Mennyei atyánkhoz Jézus tanítása szerint mindig bizalommal fordulhatunk, előtte kiönthetjük lelkünket, Ő mindig meghallgat, megért, elfogad és megvigasztal, Aki: megbocsátja minden bűnünket, békességet ad a szívünknek, velünk marad mindig, ha óhajtjuk, félelemre nincs okunk. Jézus mutatta meg igazán, hogy hogyan lehet mennyei atyánk a legjobb barátunk. Ennek egyetlen feltétele van: „Ez az én parancsolatom, hogy szeressétek egymást, amiképpen én szerettelek titeket.” (Jn 15,12) Mivel Jézusnak a mennyei atya volt a legjobb barátja, boldog az, akit barátjának elfogadott és elfogad. Ez a legnagyobb megtiszteltetés és áldás. Ez az ember isteni felmagasztosulása, értékelése és megbecsülése, amikor istengyermeki mivoltunkból az istenfiúság tudatára ébredünk, és egymásnak igazi testvérei leszünk: „Nem mondalak többé titeket szolgáknak, barátaimnak mondottalak, mert mindazt, amit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek.” (Jn 15,15) A barátságot nemcsak megszerezni, létrehozni, de fenntartani, megtartani sem könnyű, sok áldozatot igényel. Vigyáznunk kell, hogy ne éljünk soha vissza a bizalommal, amellyel barátunk megelőlegezett, mert a bizalmat és a megbecsülést könnyen el lehet veszíteni, de nehéz visszaszerezni. Ne arra törekedjünk, hogy mindenki barátunk legyen, mert ez nem is lehetséges, hanem arra, hogy akit barátunknak választunk, az jóban, rosszban igazi testvérünk, társunk legyen. Eszményi az, amikor a legjobb barátunk az élettársunk, testvérünk, gyermekünk, szülőnk. Azonban míg azok szemében nem látjuk meg Isten tekintetét, addig nem tudnak igazi barátainkká lenni. Adja a Jóisten, hogy ilyen barátai legyünk egymásnak, hogy egymásért tudjunk élni, együtt sírni és nevetni, sőt ha a szükség úgy hozza, meg is halni egymásért: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja az ő barátaiért” – jelenti ki Jézus. (Jn 15,13) Az igazi, önfeláldozó barátságnak talán legszebb történetét valósította meg két barát a következőképpen: gyermekkori barátok voltak és egykorúak… a háború vihara is együtt sodorta őket a frontra. Egy században harcoltak, míg egy ellenséges támadás következtében egyikük súlyosan megsebesült. A százados látva, hogy az ellenség áttörte a védvonalukat, kiadta a visszavonulási parancsot. A barát megszegte a kiadott parancsot, és nem hátrafelé ment, hanem előrekúszott a süvítő golyózápor alatt, hogy elérje barátját. El is érte, de segítségnyújtás közben ő is halálosan megsebesült. Időközben a százada erősítést kapott, és az ellenséget visszaszorította. A százados, amikor odaérkezett a két sebesülthöz (már csak az élt, aki segíteni akart), felindultan ezt ordította:
– Miért tagadta meg a parancsom, katona!? Hogy ilyen súlyos sebesülést szerezzen, megérte?
– Meg uram! Mert amikor ideérkeztem, még élt a barátom, és csak ennyit mondott: tudtam, hogy eljössz értem! És ezen válasz után meghalt.
Ebben a történetben valósult meg Jézus legszebb tanítása: nincs senkiben nagyobb szeretet, mint aki életét adja barátjáért, még akkor is, ha önfeláldozása értelmetlennek látszik, mert ez az áldozat nem valamiért történt, hanem Valakiért.
Orbán Dezső unitárius lelkész
_cm.JPG)