A „lovagkirály” trónra lépésének 940., szentté avatásának 825. évfordulója alkalmából Szent László-emlékévnek nyilvánította az idei esztendőt a magyar kormány nemzetpolitikai államtitkársága. A nép körében nagy tiszteletnek örvendő uralkodóról, munkásságának jelentőségéről ír Darkó Jenő történész. [caption id="attachment_59084" align="aligncenter" width="506"] Iniciálé a Képes Krónikából[/caption] VI. Szent László alakja a hagyományban A 12. század folyamán már mind több jelről, csodatételről kezdtek beszélni, amelyek László szentségét hirdették. A krónikás tudni véli, hogy amikor Pozsony mellett Salamonnal ütközetre készül, két angyal jelenik meg ellenségeit fenyegető módon, kezükben tüzes karddal. László alakjával kapcsolatban már II. István (1116–1131) korában csodás történet keringett a köztudatban: Egy nemes ember valamiféle ezüst tányért szorult anyagi helyzetében el akart adni, amelyet apja éppenséggel László királytól kapott. A történetben szerepel egy bizonyos ispán, akinek megvételre az ezüst tányért felajánlották, és akinek úgy megtetszett a tányér, hogy fizetség nélkül szeretett volna hozzájutni. Így azt állította, hogy az eladó a tányért tőle lopta el. Az ügyben Walter váradi püspök járt el. Az igazság kiderítését istenítéletre bízta. Úgy határozott, hogy „tegyék a tányért Szent László sírjára, hogy maga az Úr bizonyítsa, kinek van igaza”. Az ispán túlzott önbizalommal a király sírjához járult, a tányért a sírra helyezte, de azon nyomban félholtan a földre rogyott, és rettenetesen megdöbbenve tapasztalta, hogy a tányért nem tudja a sírról felemelni, sem a földről nem volt képes felkelni. [Pauler, 1893, 467–468.] A keresztes hadjáratok idejében egyre növekedett László király tisztelete, akiről legendája szerint úgy tartották, hogy maga is a Szentföldre, Jeruzsálembe akart menni, amely szándékában a halála megakadályozta. De azt is tudni vélték, hogy az első keresztesek őt vezérükké választották. Nem véletlen, hogy László király ügyét éppen III. Béla karolta fel. Szentté avatását kezdeményezte a pápánál. Az ügyben a pápa legátusát, Gergely bíboros diakonust küldte Magyarországra. 1192. június 27-én meg is történt testének felemelése. Azon a napon éjféltájban rendkívül fényes csillag tűnt fel az égbolton, és mintegy két órán át fényesen ragyogott az egybegyűlt sokaság bámulatára. A mesterembert, aki felnyitotta a Szent sírját, III. Béla király minden ivadékával együtt, örök időkre szabad emberré tette. [= Pauler, 1893, 468–469.] A köztiszteletnek örvendő szent királyról ekkortájt (szentté avatásának idején) különféle történetek keringtek hősiességéről, csodatételéről, küzdelméről a kunnal és a magyar leány megszabadításáról. A kerlési csatához fűződő jeleneteket a Képes Krónika (c. 55) és Mügeln német nyelven írott krónikájának kivonata tartotta fenn. [= Pauler, 1893, 664.] Idővel a csodás történet, „Szent László legendája” helyet kapott az egyházak beltéri freskóin. Ezek a jelenetek Mügeln előadását követik. [= Pauler, 1893, 664.] Számtalan esetben megfestették, amint a szent király „szög” paripáján a „pogány” után iramodik, aki nyergében szép magyar leányt vitt – az egyik variáns szerint –, éppen a váradi püspök leányát. Üldözte a kunnak mondott pogányt, de nem tudta lovával beérni. Nem tudott olyan közel kerülni hozzá, hogy lándzsájával leszúrja. Ekkor így szólt a leányhoz: „Szép húgom! Fogd meg a kun övét és rántsd le magaddal a földre!” A leány magával rántotta a kunt a nyergéből. László feléje szúrt a földön fekvő kunnak, de az felpattant, rárontott és birokra kelt a királlyal. Végül is a „szent azonban legyőzte és levágta”. [= Pauler, 1893, 469.] Szent László személyében valósította meg a magyar keresztény nemzet egységét. Legendája egyaránt emléket emel az Árpád-ház szenteket adó dinasztiájának, a keresztény szentnek, a haza hősének, athletapatriae, miként őt a De SanctoLadislao Rege című himnusz nevezi. [= Bálint, 1977, 480; Kristó (1972) 64–65; Jánosi (1983) 140–141; Barna (1992) 107.] Méltán állapítja meg Barna Gábor: „Ő az egyedüli, akinek tiszteletében a hivatalos egyházi szentkultusz összefonódott a néphagyományok, a hiedelmek világával”. Kultuszában „egyesek szerint feltalálható az ősi szakrális királyság jellemzői” (szent növények, fák, források, állatok, a szent győzelemhozó és termékenységoltalmazó feladata), „hittérítő tevékenysége, egyházpártoló (alapító) magatartása, a pogányok elleni harc”. [= Barna, i. m. 107.] Ebből fakad az a megállapítás, hogy mivel freskói többségében a Székelyföldön, illetve a Szepességben fordulnak elő, így a határvédelemmel megbízott magyar népelemek körében örvendett különös tiszteletnek a szent kultusza. A magyar szent kultuszát az egyetemes egyház is elismerte és támogatta. Kitüntetett helyet foglalt el kultuszában temetkezési helye. Nagyvárad ugyanis Szent László-kultuszának központi helyévé vált a Mohács előtti Magyarországon. Kegyhelyét találóan magyar Compostellának nevezhetjük. Sírhelye istenítéletek, eskütételek színhelye, zarándoklatok célja, csodás gyógyulások és imameghallgatások színhelye. [=Érszegi (1983) 95–102. = Barna, i. m. 108.] – IV. (Kun) László (1272–1290) uralkodásától fogva a magyar uralkodók szokásává vált, hogy megkoronázásuk után elzarándokoljanak Szent László sírjához. [= Balogh (1982) 14–15; Barna, i. h.] – Az Anjou-korban már erős Szent László kultusszal találkozunk. Károly Róbert (1307–1342) Váradon temettette el első feleségét. Megkoronázása után (1342) Nagy Lajos király is elzarándokolt Váradra. [= Barna, i. h.] Nagyváradon Szent László sírja mellé temetkezett II. István, IV. (Kun) László, Mária királynő és Luxemburgi Zsigmond (1387–1437). [= László (1965) 159.] [caption id="attachment_59085" align="aligncenter" width="455"] Freskó a gelencei templomban[/caption] A szent király tisztelete kiterjedt a személyéhez fűződő ereklyék tiszteletére is. Leghíresebb ereklyéje, a fejereklyéit tartó hermája, amelyet ma is – különös kegyelettel – a győri székesegyház őrzi. Csont ereklyéiből Nagy Lajos ajándékaként jutott az aacheni dómba. Számos ereklyéjét őrzi a raguzai (ma: Dubrovnik) ferencesek kolostorának kincstára. Többek között ott őrzik Szent László kar ereklyéjét (jobbját!). De ereklyéi megtalálhatók a zágrábi székesegyházban, a bolognai dómban. Újereklyéit említik Hernádnémetiben és Tállyán. [= Barna i. m. 110.] A győri hermával behatóan László Gyula régészprofesszor foglalkozott. [= (1965) 157–209.] Ő arra a megállapításra jutott, hogy „a győri herma feje a szentté avatáskor készített herma fejével azonos, vagy annak pontos mása… mindebből az a fontos, hogy Szent Lászlót így ismerte a XIII. századtól kezdve a zarándok magyarság és a falfestményekhez ehhez az emlékképhez kellett alkalmazkodniuk.” [= László (1993) 22.] Kutatásai során megállapította, hogy a jelenlegi ereklyetartó egyes elemei különböző korokban készült. Miként írja: „Az ereklyetartó szobor mai állapotában mintegy 600-700 év történelmét egyesíti, a különböző bővítések, javítások meglehetősen átalakították. Domború sodronyzománcos mellkason ül a komoly tekintetű, szinte látomást látó arcmás, megpattant ajkai, ráncokba toluló homloka és – egykor – kék zománcos tágra nyílt szeme megragadó hatású.” [László (1993) 20.] Így az arcmás a legrégebbi darabja az együttesnek. A szentté avatás alkalmából készült, 13. századi, román kori alkotásnak tartja László professzor, vagy annak pontos mása. Így ír róla: „Ami az arcot illeti, embertani kutatóink megállapították, hogy ez III. Béla arcát tükrözi, azét a királyunkat, aki alatt Lászlót szentté avatták.” [= László (1993) 21.] Az arc megfogalmazása ugyanakkor Krisztus-főhöz hasonlatos. Idézzük: „A megpattant száj, amelyből kilátszik a fogsor és a ráncokba torlódó homlok, meg a tágra nyílt szem a szenvedő Krisztus arcát idézi...” [= Uo.] A sodronyzománcos mellgallér bizánci császári viseletet idéz. – A mellkas ezüstlemez domborítással készült. László professzor megállapítása szerint: „A mostani nyakat talán az 1600-as restauráláskor illesztették a régi helyére, mert nem kalapált, hanem hengerelt lemezből van, ...” [= I. h.] A munka nem egyetlen mester alkotása. Mivel a technikai vizsgálatok során kiderült, hogy a fej lemeze belülről sok javítást, forrasztást, sérülést mutat, mint a mellkasé, ebből az következik, hogy „a fej régebbi kell legyen, mint a mellkas. A fej hatalmas formái kiváló szobrászra vallanak, a mellkas… pedig gyakorlatlanabb mester munkája.” [= I. h.] Folytatjuk Felhasznált irodalom és jegyzetek Pauler, 1893 = Pauler Gyula, A magyar nemzet története. I. kötet, Bp., 1893. Bálint, 1977 = Bálint Sándor, Ünnepi kalendárium. I. k. 1997. Kristó, 1972 = Kristó Gyula, XI–XIII. századi epikánk és az Árpád-kori írásos hagyomány in: Ethnographia 83 (1972) 64–65. Barna, 1992 = Barna Gábor, A Szent-László-kultusz Magyarországon és Európában in: Szent László és Somogyvár. Tanulmányok a 900 éves somogyvári apátság emlékezetére. Szerk.: Magyar Kálmán. Kaposvár, 1992. 107–114.